Buborékológia – avagy miért betegesen rövid a pénzügyi emlékezetünk

Buborékológia – avagy miért betegesen rövid a pénzügyi emlékezetünk

Az ember hajlamos valamiben hinni, ami nem igaz, ha azt látja, hogy azt a körülötte lévők igaznak hiszik. A nagy tőzsedepánikokat, pénzügyi válságokat is ez az illúzió táplálja.

K Küldés K Nyomtatás

 

Vegyük fertőzött tulipán hagymáját egy ház áráért?

A korábbi tankönyvek szerint az első jelentős tőzsdei válság a XVII. században, Hollandiában tört ki. Az 1600-as évek elején addig soha nem látott virág jelent meg török közvetítéssel Európában: a tulipán. A tulipántermesztés - elsősorban Németalföldön - csakhamar virágzó üzletté nőtte ki magát, az emberek egyre több pénzt fizettek egy-egy nemesített növényért. A tulipánhagymákat 1635-ben már a tőzsdén adták-vették. Áruk hihetetlen emelkedésbe kezdett, 1636-ban volt olyan hét, amikor a tulipán ára megháromszorozódott.

A könnyen megszerezhető gazdagság reményében egyre többen szálltak be az üzletbe, sokan mindenüket pénzzé tették, hogy tulipánhagymát jegyezhessenek. A krach 1637 áprilisában következett be: a tulipánrészvények egyik pillanatról a másikra elértéktelenedtek. Azok, akik minden vagyonukat tulipánhagymába fektették, néhány nap alatt elveszítették mindenüket.

Ez a legenda Charles Mackay 1841-ben Rendkívüli téveszmék és a tömegek őrülete címmel megjelent népszerű könyvén alapult. A szerző e könyvében kilenc élvezetesen megírt oldalon tárgyalja a holland tulipánpiac 1634-1637 közötti eseményeit, s ezen az értékelésen alapul az a máig ható meggyőződés, hogy a világ első tőzsdebuborékját a holland tulipánhagymák iránti őrület fújta nagyra.

Csak 1989-ben vette a fáradságot egy közgazdász kutató, Peter Garber, aki a Journal of Political Economy című folyóiratban megjelent cikkében cáfolta a tulipánbuborék létét, miután bizonyította, hogy a Mackay könyvében idézett őrületes tulipánhagyma-árak sose vonatkoztak a hétköznapi virágokra (azok hagymáit továbbra is reális áron adták-vették), kizárólag néhány rendkívül ritka tulipánfajtára voltak jellemzőek.

E fajták ritkasága abból eredt, hogy egy speciális mozaikvírus élősködött rajtuk, így szirmaik – bizonyos termesztési körülmények között - korábban sosem látott mintázatokban tündököltek (a leghíresebb közülük a Semper Augustus fajta volt).

Majdnem ilyen drága volt az Alkirály (Viceroy) nevű fajta hagymája, amelynek darabjáért  3000 és 4200 gulden (azaz holland forint) összeget kellett fizetni - vagyis az akkori éves átlagkereset 10-14-szeresét, amelyért már szép házat lehetett vásárolni Amszterdamban.

E virágokat csak akkor lehetett reprodukálni, ha a hagymájukról neveltél két-három új virághagymát, s azokat elültetve a következő évben vártad az eredményt, vajon a vírusfertőzés kiadja-e megint ugyanazt a sziromszínt és virágmintát.

Garber állítja, hogy szó sem volt hagymabuborékról, mivel a virágkertészek mindig is tisztában voltak azzal, hogy az árak nem emelkedhetnek az égig - noha a buborékpiac résztvevői kivétel nélkül mindig ebben a tévhitben cselekednek.

A holland virágkertészek racionálisan kalkuláltak: ha a különleges tulipánhagyma ára kevesebb, mint 50 százalékkal esik a következő évben, miközben a termesztő a megvásárolt hagymából legalább kettő, szerencsés esetben három új hagymát nevelhet, akkor nem veszíthet az üzleten. Ha fizet 100 guldent a különleges hagymáért, amelyről legalább kettőt, de reményei szerint talán hármat nevelt, s darabját több mint 50 guldenért tudja majd eladni, akkor nyert az üzleten, bármilyen drága volt is az induló hagymaár.

Egy racionális piacon az eredeti hagyma értékének meg kell egyeznie a kizárólag e hagymáról nevelt új hagymák értékesítése során elért jövőbeni nettó nyereség diszkontált jelenértékével.

Egyszerűbben: nekem abban kell bíznom mint befektetőnek, hogy kevesebbért veszem most a tulipánhagymát, mint amennyiért el tudom majd adni az erről a hagymáról nevelt virágokat jövőre.

Vedd olcsón, add el drágán!

Egy olyan virágpiacon, amely a különlegesen szépnek tartott virágokat magasabb áron értékeli, a különleges hagyma induló értéke akár nagyon magas is lehet – de ez az ár gyorsan csökkenni fog, amint a hagyma ritkasági értéke a róla termesztett új hagymák piaci megjelenése miatt fokozatosan elenyészik.

A kezdeti időszakban azonban az ár robbanásszerűen emelkedhet, miután a termesztők gyorsan fölismerik, hogy bizonyos fajta virágok iránt robbanásszerűen nő a fizetőképes kereslet. Tudatában vannak azonban annak is, hogy amint e keresett virágok tömegessé válnak, a kereslet irántuk - s ennek következtében az áruk is - zuhanni fog.

Garber bizonyította, hogy a holland virágtőzsde nagy szereplői közül senki sem ment tönkre a tulipánmizéria során, amikor 1637-ben zuhanni kezdtek a korábban különleges és ritka virághagymák árai.

Holland virágkertészektől tanult a magyar politika?

Már csak azért sem bukhattak a bolton, mert érezve a közelgő árzuhanás előszelét a virágkertészek nagyhatalmú céhe egyszerűen átnyomott a holland parlamenten egy olyan törvénymódosítást, amely a tulipánhagymákra vonatkozó futures kontraktokat opciós szerződésekké minősítette át (vagyis lehetővé tette a jövőbeni árra ajánlatot tevő vásárlónak, hogy ne az általa ajánlott magas árat legyen köteles megfizetni, ha a tényleges ár annál alacsonyabb lenne, hanem egyszerűen az opció árát, azaz a tényleges ár néhány százalékát). Ismerős megoldás, nem?

A kisbefektetők tragikomédiája

Ami a tulipánmizéria legendáját táplálta, az a kisbefektetők nyerészkedése volt: a virágtőzsde körüli kocsmákban kis összegekben fogadások tömegét kötötték a következő évi normál tulipánterméssel kapcsolatban, s itt nyilván sokan elbukhatták a játékot. A fogadókat az ösztökélte a játékra, hogy látták, a nagyok mekkorát kaszáltak a ritka virágokon. Ezeket a fogadásokat azonban a jog nem védte, így ha valaki bukott, nem hajthatták be rajta bírósági úton a tartozást.

Mackay alaptézise mindezek ellenére nagyon is igaz: ő ugyanis abból indult ki, hogy az ember hajlamos valamiben hinni, ami nem igaz, ha azt látja, hogy azt a körülötte lévők igaznak hiszik. A holland tulipánmizériával kapcsolatos meggyőződésünk pont e téveszme szép példája lehet…

(Ha ennél is többet szeretnél tudni a tulipánmizériáról, olvasd el például ezt - én ezt vettem alapul -, ezt és ezt is. )

Pénzügyi ikerpár: eufória és pánik

John Kenneth Galbraith A pénzügyi spekulációk rövid története. Eufória és csalódás címen 1995-ben magyarul is megjelent könyvében elemzi a pénzügyi buborékok történetét.

 

 
 
John Kenneth Galbraith
wikipédia

 

Nem véletlen, hogy kis könyvében számtalanszor figyelmeztet: ami éppen a következő nagy dobásnak látszik a tőzsdén, az a legtöbb esetben nem az, viszont irracionális tényezők drasztikusan növelhetik iránta a keresletet, amely így öngerjesztő folyamattá válik.

Galbraith szerint a pénzügyi buborékok közös jellemzője, hogy spekulációs célokra könnyen lehet pénzt kölcsönözni, s a nagy likviditás miatt vérszemet kapnak és óvatlanná válnak a befektetők.

Galbraith kritikusai – mára talán csak ők maradtak – rámutatnak arra, hogy szerzőnk nem látja az igazi problémát, ami nem más, mint az információhiány. A buborékok közös jellemzője ugyanis valójában az, hogy a befektetés tárgyának ára tekintetében csak elégtelen mennyiségű információ érhető el.

Vagyis: az árbuborék nagysága lényegében a likviditástól és a befektetők információ-ellátottságától függ.

Gyorstalpaló buborékfújóknak

A pénzügyi buborékokat irracionális várakozások fújják nagyra, miközben sok a spekulációs célú befektetésekhez is rendelkezésre álló pénz, amit kölcsönkérve (akár a legnagyobb bankoktól!) többszörös áttétekkel lehet megsokszorozni, miközben egymást hergelik a befektetők, akiknek korlátos információi vannak a globális árakról. Az így kreált divatok határozzák meg az illuzórikus árakat.

Keynes híres tézise szerint a részvényárfolyamokat alapjában véve a részvénypiaci szereplők várakozásai alakítják; a befektetők részvény-adásvételeik során voltaképpen fogadnak a vállalat jövőbeni gazdasági kilátásait illetően.

A buborék kialakulása, majd kidurranása egyaránt a befektetők viselkedési sajátosságaira, a túlzott bizalomerősödésre vezethető vissza. Túlzott bizalomról akkor beszélünk, ha a rendelkezésre álló információk alapján a befektetőnek nem lenne érdemes kereskednie, de ennek ellenére mégis kereskedik.

Ekkor a befektető tudásillúzióba esik, amelyet a nyilvános és magáninformáció mennyiségének növekedése, illetve a részvény értékeléséhez semmilyen módon sem kapcsolódó irreleváns információk (zajok) táplálnak.

Másik megfogalmazásban, a részvénypiaci buborékok során a zajos kereskedés intenzitása emelkedik.

Pénzügyi emlékezetünk patologikusan rövid?

2008 előtt szinte elviselhetetlenné fokozódott a lárma, de a pénzügyi világválság robbanása után erőszakos csönd lepte el a piacokat.

De végül is nem túl sokáig. A piacok kiabálni akartak, a jegybankok pedig lehetővé tették, hogy újra fölerősödhessen a zaj.

A történelem leggyorsabb tőzsdei emelkedése a szemünk láttára zajlik. S ebben a legnagyobb tétekkel éppen a hatalmas pénzeket mozgató amerikai nyugdíjalapok játszanak.

Egyelőre nyerésre állnak. De kitart-e az eufória? A FED (az amerikai jegybank szerepét betöltő Szövetségi Tartalék Rendszer) a japán, a brit és az európai központi bankokkal közösen nem éppen a világ legnagyobb tőzsdei buborékát fújja föl teli tüdőből? S ha ez az óriási lufi kidurran, mit tehetünk majd mi, leendő és már gyakorló nyugdíjasok e kis ország lakóiként?

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...