Tönkreteheti-e a gyermekét egy szülő úgy, hogy nem is tud róla?

Tönkreteheti-e a gyermekét egy szülő úgy, hogy nem is tud róla?

Megfojtja-e a gyermekeket a szülők jövőbeni támogatási kényszere? Miért szorulna egyáltalán támogatásra az a szülő, aki kapja az állami nyugdíját? Ha nem gondoskodik a pénzügyi jövőjéről egy szülő, akkor tényleg a gyermeke nyakába varrja magát?

K Küldés K Nyomtatás

 

Ha még nem tette meg, iratkozzon föl az ingyenes heti hírlevelemre. Miért? Hogy tisztában legyen a nyugellátását érintő jogaival és kötelezettségeivel.

 

Csehov egy híres novellájának címe: "Anna a férje nyakán"

Ma sokkal több embert érintő cím lehet, hogy "Szülő a gyermeke nyakán"

Vajon miért? Tényleg a gyermekek nyakába szakadhat a szülők eltartása?

A hiteles válaszhoz olvassa el az alábbi összefoglalómat...

Magyarország Alaptörvénye (a Kínai Népköztársaság Alkotmányából átvéve) elrendeli, hogy a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.

Az alkotmányos előírást végrehajtható rendelkezésekre fordítja az új Polgári Törvénykönyv (2013. évi V. törvény), amely részletesen szabályozza a rokontartási kötelezettségeket, nem is beszélve a szociális törvényről (1993. évi III. törvény), amelyek konkrét és súlyos kötelezettségeket ró rászoruló szüleikkel kapcsolatban a nagykorú gyermekekre.

A Ptk. rokontartási szabályai szerint a tartási kötelezettség elsősorban a nagykorú gyermeket terheli a rászoruló szülőjével szemben. Nem csupán a vér szerinti vagy örökbefogadott gyermek köteles az eltartásra, hanem a mostoha- és nevelt gyermek is, ha őt a mostoha- vagy a nevelő szülő hosszabb ideig, ellenszolgáltatás nélkül nevelte.   

A családi kapcsolatok bonyolult szövevényében így nagyon sok gyermeket (és unokát) terhel olyan kötelezettség, amelynek a létezéséről nem is tudnak.

A tartás mértékére és módjára vonatkozóan elsősorban a jogosult és a kötelezett megállapodása az irányadó.

Megállapodás hiányában a jogosult a tartás bírósági meghatározását kérheti. 

A bíróság a tartás mértékét a jogosult megélhetésének indokolt költségei és a kötelezett teljesítőképessége alapján határozza meg.

Az idős kora, betegsége, fogyatékossága vagy más ok miatt gondozásra szoruló szülő tartásának kötelezettsége a gondozásának és ápolásának költségeire, valamint az azokkal kapcsolatos más szükséges szolgáltatásokra is kiterjed. Értsük jól: az egészségügyi ápolási, gondozási, gyógyszerezési szolgáltatások költségének fedezésére is kiterjedhet a szülőtartási kötelezettség!

Rendkívüli megterhelést jelenthet a gyermekekre (és az unokákra) az az előírás, hogy a velük szemben érvényesíthető összes tartási igény elérheti a jövedelmük felét.

2016. július 1-jétől  a Ptk. kiegészült egy új rendelkezéssel, mely szerint aki a tartásra rászorult szülő szükségleteinek ellátásáról a tartásra köteles gyermek helyett anélkül gondoskodik, hogy erre jogszabály vagy szerződés rendelkezése alapján köteles lenne, az indokoltan nyújtott ellátás ellenértékének megtérítését az ellátás nyújtásától számított egyéves jogvesztő határidőn belül követelheti a tartásra kötelezhető gyermektől. És ehhez nem kell a szülő hozzájárulása sem!

Ez az eljárásrend tovább szigorodott 2017. január 1-jétől, a szociális törvény új rendelkezésével, amely szerint ha tartós bentlakásos intézményi ellátás esetén az ellátottnak van nagykorú, vér szerinti vagy örökbefogadott gyermeke, a jövedelemhányad (jellemzően a nyugdíj 80%-a) és az intézményi térítési díj közötti különbözet  megfizetésére az erre irányuló megállapodás alapján a gyermek köteles. Ha a gyerek megállapodás alapján nem hajlandó fizetni, akkor az intézmény saját jogon, a szülő egyetértése, sőt tudomása nélkül is beperelheti a gyermeket tartási kötelezettsége és képessége mértékével arányban állóan a díjkülönbözet megfizetése érdekében.

Könnyen észrevehetjük, hogy e rendelkezésekben szó sem esik a Ptk-ban szereplő azon rendelkezésről, amely az intézmény szerződéses vagy törvényi gondozási kötelezettségéről mint a szülőtartást korlátozó tényezőről tesz említést.

Ez az a rendelkezés, amely szélesre tárhatja a kaput a szülőtartási perek előtt.

Jön a szép új világ: a nagykorú gyermek a húsába tépő harapófogóba kerülhet, hiszen a saját gyermekei eltartása mellett innentől a szülők eltartása valóban a nyakába szakadhat.

 

Nem elképzelhetetlen, hogy a szociális szféra krónikus forráshiánya miatt a szülőtartás iránti intézményi perindítás nem csupán jog, hanem egyenesen kötelezettség lesz, amelyet a fenntartók előírnak az ellátó intézmények számára. (Persze csak a választások után…)

A Ptk. említett módosításának  lényege a hivatalos értelmezés szerint az, hogy nemcsak a rászoruló szülő, hanem az a magánszemély, valamint az az intézmény is követelhet költségtérítést, aki a nagykorú gyermek helyett gondoskodik a rászoruló idős szülőről.

A magyar állam biztonságot nyújt ugyan idős vagy rászoruló állampolgárainak, de ahogyan  a gyermeknevelés felelősségét, úgy az idős szülőről való gondoskodást sem vállalhatja át teljes egészében az állam, annak első számú felelőse a család, hangzik a hivatalos indokolás.

Csakhogy a társadalombiztosítás éppen azért jött létre Magyarországon 91 évvel ezelőtt, 1927-ben, hogy az idősek ellátásának terhét levegye az erre képtelenné vált családok válláról és társadalmasítsa az idősek eltartását az aktív korú dolgozókra és munkáltatóikra kirótt járulékfizetés révén.

Az, aki képes rá és mégsem gondoskodik a szülőjéről, a hivatalos megítélés szerint hálátlan. Az, akinek van pénze és mégsem gondoskodik a szülőjéről, valójában a többi adófizetőt terheli, folytatja a hivatalos indokolás, kiemelve, hogy az Európai Unió 28 tagállamából 18-ban jogi normák szabályozzák a gyermekek szüleik iránti tartási kötelezettségét. 

Eltekintve attól, hogy a hála nem politikai és nem közgazdasági kategória, súlyos tévedést tartalmaz ez a megállapítás, hiszen ha a gyermek fizeti a rá kirótt közterheket, köztük a nyugdíjjárulékot, munkáltatóként pedig fizeti a szociális hozzájárulási adót, akkor teljesíti a szülők eltartásának a társadalombiztosítás révén társadalmasított kötelezettségét és a legkevésbé sem terheli a többi adófizetőt.

A kormány határozott célja, zárul a vonatkozó közlemény, az idősek számára nyújtott intézményes ellátás minőségének és a szakápolás feltételeinek további javítása, az erre fordított források bővítése.

Talán őszintébb lett volna bejelenteni, hogy nincs és nem is lesz pénz a szociális ellátórendszerben (mert helyette inkább vonzóbb és csillogóbb célokra költik a pénzt), így aztán valóban elsődlegesen a család feladata lesz a rászoruló idősek eltartása, ápolása, gondozása.

A családokat azonban összeroppanthatja ez a kötelezettség.

91 évvel ezelőtt a születéskor várható élettartam Magyarországon nem érte el az 50 évet, most a férfiak esetében 71, a nők esetében 78 év. Ma 100 termékeny korú magyar nőnek 148 gyermeke van a száz évvel ezelőtti 800-hoz képest.

Így a sokkal hosszabb ideig élő szülők eltartásának terhe sokkal kevesebb gyermek között oszlik meg – akiket változatlanul terhel a társadalmasított közteherviselés és a saját kiskorú (vagy tanuló nagykorú) gyermekek eltartásának terhe is.

 

A kis létszámú, széttagolt, atomizált, patchwork családoknak a Bismarck előtti családi időstartás egyszerűen kivitelezhetetlen.

A társadalombiztosítás lényege, hogy az idősek és egyéb nagykorú rászorulók eltartásának terhe elsődlegesen nem a család, hanem a társadalom feladata.

A szülőtartás felturbósítása és a család felelősségének túlhangsúlyozása ezért nincs összhangban a társadalombiztosítás alapelveivel.

Érdemes megismernünk a vonatkozó törvényi rendelkezéseket,

ezért ideidézem a Ptk. és a szociális törvény legfontosabb szülőtartási szabályait:

 

Polgári Törvénykönyv (Ptk., 2013. évi V. törvény)

 

4:196. § [A tartásra kötelezettek köre és a tartási kötelezettség sorrendje]

(1) A tartási kötelezettség - ha e törvény eltérően nem rendelkezik - az egyenesági rokonokat terheli egymással szemben.

(2) Tartási kötelezettsége áll fenn elsősorban a szülőnek a gyermekével és a nagykorú gyermeknek a rászoruló szülőjével szemben.

(3) Ha a tartásra jogosult gyermeknek tartásra kötelezhető szülője nincs, eltartása távolabbi felmenőire hárul.

(4) Ha a tartásra jogosultnak nincs gyermeke, távolabbi leszármazói kötelesek őt eltartani.

(5) A tartásra jogosulthoz a leszármazás rendjében közelebb álló rokon tartási kötelezettsége a távolabbi rokonét megelőzi.

(6) A tartásra szoruló személy nem érvényesíthet tartási igényt rokonával szemben arra hivatkozva, hogy tartási jogosultságát érdemtelensége miatt a tartás sorrendjében közelebb álló rokonával szemben nem érvényesíthetné.

 

4:199. § [A mostohaszülő és a nevelőszülő tartása]

(1) A mostohagyermek a tartásra szoruló mostohaszülőjét akkor köteles eltartani, ha a mostohaszülő az ő eltartásáról hosszabb időn át gondoskodott.

(2) Az (1) bekezdésben foglalt feltételekkel köteles eltartani a nevelt gyermek azt a személyt, aki róla saját háztartásában hosszabb időn át ellenszolgáltatás nélkül gondoskodott, és nem vér szerinti-, örökbefogadó- vagy mostohaszülője (a továbbiakban: nevelőszülő).

 

4:200. § [A tartásra jogosultság sorrendje a vér szerinti és a tényleges családi kapcsolatokban]

Tartásra jogosult

a) a vér szerinti gyermek, a mostoha- és a nevelt gyermek egy sorban; illetve

b) a vér szerinti szülő és - ha a jogi feltételek egyébként fennállnak - a mostohaszülő és a nevelőszülő egy sorban.

 

4:201. § [A tartási kötelezettség megoszlása]

(1) Több egy sorban kötelezett között a tartási kötelezettség a kereseti, jövedelmi, vagyoni viszonyaik és teljesítőképességük arányában oszlik meg.

(2) Ha a tartásra köteles személy a tartás alól mentesül, a rá eső tartás a vele egy sorban álló kötelezettekre, ilyen személyek hiányában a sorban utánuk következő kötelezettekre hárul.

(3) Annak a tartásra kötelezettnek a javára, aki a tartásra jogosultat személyesen gondozza, az ezzel járó tevékenységet és egyéb terhet a tartási kötelezettség meghatározásánál figyelembe kell venni.

 

4:202. § [A tartásra való jogosultság sorrendje]

Ha valaki több jogosult eltartására köteles és mindegyiket nem képes eltartani, a jogosultság sorrendjében

a) a kiskorú gyermek a nagykorú gyermeket;

b) a gyermek a házastársat, a volt házastársat és a volt élettársat;

c) a házastárs, a volt házastárs és a volt élettárs - egymással egy sorban - a szülőt;

d) a szülők - egymással egy sorban - a többi rokont; és

e) a többi rokon közül a leszármazó a felmenőt és a leszármazás rendjében a közelebbi rokon a távolabbit megelőzi.

 

4:204. § [A tartás mértékének és módjának meghatározása]

A tartás mértékére és módjára vonatkozóan elsősorban a jogosult és a kötelezett megállapodása az irányadó. Megállapodás hiányában a jogosult a tartás bírósági meghatározását kérheti.

 

4:205. § [A tartás mértéke]

(1) A bíróság a tartás mértékét a jogosult indokolt szükségletei és a kötelezett teljesítőképessége alapján határozza meg.

(2) A jogosult indokolt szükségletei körében megélhetésének indokolt költségeit kell figyelembe venni.

(3) A leszármazó és a kiskorú testvér eltartása a nevelés és a szükséges taníttatás költségeinek viselésére is kiterjed.

(4) Az idős kora, betegsége, fogyatékossága vagy más ok miatt gondozásra szoruló rokon tartásának kötelezettsége a gondozásának és ápolásának költségeire, továbbá az azokkal kapcsolatos más szükséges szolgáltatásokra is kiterjed.

(5) Ha a jogosult a tartásra részben szorul rá, tartáskiegészítés illeti meg. Ha a jogosult rászorultsága teljes, de a tartására elsősorban köteles rokonai nem képesek az indokolt szükségleteinek megfelelő tartást nyújtani, a sorban következő kötelezettektől kérhet tartáskiegészítést.

(6) A kötelezettel szemben érvényesíthető összes tartási igény a jövedelme felét nem haladhatja meg.

 

4:208. § [Tartással kapcsolatos per]

(1) A kiskorút illető tartás iránt a kiskorú érdekében a gyámhatóság, a szülőt illető tartás iránt a szülő érdekében - egyetértésével - a járási hivatal is indíthat pert.

(1a) Aki a tartásra rászorult szülő szükségleteinek ellátásáról a tartásra köteles gyermek helyett anélkül gondoskodik, hogy erre jogszabály vagy szerződés rendelkezése alapján köteles lenne, az indokoltan nyújtott ellátás ellenértékének megtérítését az ellátás nyújtásától számított egyéves jogvesztő határidőn belül követelheti a tartásra kötelezhető gyermektől.

(2) Az a tartásra kötelezett rokon, aki a jogosult tartásáról maga gondoskodik vagy őt gondozza, a többi kötelezett ellen saját jogán pert indíthat.

 

A szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény vonatkozó rendelkezéseit is érdemes ideidéznem:

 

114.§ (1) Ha e törvény másként nem rendelkezik, a személyes gondoskodást nyújtó ellátásokért térítési díjat kell fizetni.

(2) A térítési díjat az e törvényben meghatározottak szerint

a) az ellátást igénybe vevő jogosult,

b) a szülői felügyeleti joggal rendelkező törvényes képviselő,

c) a jogosultnak az a házastársa, élettársa, egyeneságbeli rokona, örökbe fogadott gyermeke, örökbe fogadó szülője, akinek családjában az egy főre jutó jövedelem a tartási kötelezettség teljesítése mellett meghaladja az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének két és félszeresét (azaz idén 28.500 Ft x 2,5 = 71.250 Ft-ot),

d) a jogosult tartását szerződésben vállaló személy,

e) a jogosult tartására bíróság által kötelezett személy (a c)-e) pont alattiak a továbbiakban együtt: tartásra köteles és képes személy)

köteles megfizetni (az a)-e) pont alattiak a továbbiakban együtt: kötelezett).

(3) A fenntartó ingyenes ellátásban részesíti azt az ellátottat, aki jövedelemmel nem rendelkezik. Tartós bentlakásos intézményi ellátás esetében az ingyenes ellátás további feltétele, hogy az ellátottnak a 119. § (2) bekezdése szerinti jelzálog alapjául szolgáló vagyona és a 117/D. § (3) bekezdése szerinti eljárásban jogerősen térítési díj fizetésére kötelezett nagykorú, vér szerinti vagy örökbe fogadott gyermeke nincs.

 

117/D. § (1) Ha tartós bentlakásos intézményi ellátás esetén az ellátott jelentős pénz- vagy ingatlanvagyonnal nem rendelkezik, és a térítési díj megfizetését a 68/B. § (1) bekezdése vagy a 117/B. § (1) bekezdése szerint más személy sem vállalja, de az ellátottnak van nagykorú, vér szerinti vagy örökbe fogadott gyermeke (a továbbiakban e § alkalmazásában: gyermek), a jövedelemhányad - a 117/B. § (2) bekezdése szerinti esetben a más által vállalt személyi térítési díj - és az intézményi térítési díj közötti különbözet (e § alkalmazásában a továbbiakban: díjkülönbözet) megfizetésére az erre irányuló, (2) bekezdés szerinti megállapodás alapján a gyermek köteles.

(2) A díjkülönbözet megfizetése tekintetében a megállapodást a 94/C. § (1) bekezdés a) vagy b) pontja szerinti személy kötheti meg a gyermekkel. A megállapodás tartalmazza

a) a megfizetendő díjkülönbözet összegét,

b) a fizetésre vonatkozó szabályokat és

c) a megállapodás megszegésének jogkövetkezményeit.

(3) Ha a (2) bekezdés szerinti megállapodás nem jön létre, a fenntartó a bíróságtól kérheti, hogy a Ptk. rokontartásra irányadó szabályai alapján tartásra köteles és képes gyermeket tartási kötelezettsége és képessége mértékével arányban állóan a díjkülönbözet megfizetésére kötelezze.

(4) Az ellátott gyermekével szemben indított per kimenetele nem érinti az ellátott intézményi jogviszonyát, a bíróság jogerős határozatáig az ellátott személyi térítési díját a 117. § (2) bekezdés b) pontja alapján kell megállapítani.

(5) A díjkülönbözetet megfizető gyermekre a térítési díjat megfizető más személyre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni.

 

Jelentős pénzvagyon:

117.§ (6) E § alkalmazásában jelentős pénzvagyonnak az ellátott rendelkezésére álló fizetési számla pozitív egyenlege, betétszerződés vagy takarékbetét-szerződés alapján fennálló követelése és készpénze összegének azon részét kell tekinteni, amely az intézményi térítési díj egyévi összegét a jogosult elhelyezésekor vagy a térítési díj felülvizsgálatakor meghaladja.

Jelentős ingatlanvagyon:

117.§ (7) E § alkalmazásában jelentős ingatlanvagyonnak az ingatlanvagyon együttes értékének az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének a negyvenszeresét meghaladó részét kell tekinteni. (idén 40 x 28.500 Ft = 1.140.000 Ft) Ingatlanvagyonként kell figyelembe venni az ellátás igénylésének vagy a felülvizsgálat időpontjában az ellátást igénylő, ellátott tulajdonában álló ingatlant, valamint az őt illető hasznosítható, ingatlanon fennálló vagyoni értékű jogot, illetve az ellátás igénylését vagy a felülvizsgálatot megelőző 18 hónapban ingyenesen átruházott ingatlant, ha azok együttes forgalmi értéke az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének a negyvenszeresét meghaladja. Osztatlan közös tulajdon esetén a tulajdoni hányadot kell figyelembe venni.

 

Akkor vajon mi a megoldás?!

 

A folyó finanszírozású magyar nyugdíjrenszer jövőjét alapvetően négy tényező határozza meg:

a) demográfia: a társadalom elöregedése megállíthatatlanul folyik. 2030-ra 2,1 millió ember tölti be a 65 éves életkorát, miközben a mnkaerőpiacra ugyanezen időszakban csak 1,6 millió fiatal áramlik be, így a járulékfizetők száma csak a népesedési folyamatok alakulása miatt legalább félmillió emberrel csökken. 2030 után a folyamat tovább mélyül, mivel az utolsó nagylétszámú korosztály az 1975 körül született ún. “gyes-korosztály” (a Ratkó-unokák), akik 2040 körül töltik be a korhatárukat (hacsak addig nem emelkedik tovább a korhatár, akár 70-72 évre), viszont utánuk már csak demográfiai sivatag következik, annyival kevesebb a fiatalabb korosztályok létszáma. Csak a demográfiai egyensúly borulása miatt 2030-ra a mai 4,4 millió foglalkoztatott helyett a legjobb esetben is legfeljebb 3,8-3,9 millió járulékfizetőre számíthatunk. (A 4,4 millió járulékfizető hivatalos adat, így ajánlatos kellő óvatossággal kezelni. A valóságban ennél akár több százezerrel is kevesebb lehet a tényleges járulékfizetők száma, miután ez az adat tartalmaz közel kétszázezres külföldön dolgozó vagy dolgozni oda ingázó tömeget is, emellett foglalkoztatottnak minősül az is, aki hetente legalább egy órát biztosítási jogviszonyban tölt – képzelhetjük, ők mennyi járulékkal járulnak hozzá a nyugdíjkassza bevételeihez. A félmillió főt elérő demográfiai hiány a munkaerőpiacon viszont tényszerű, bármilyen mai foglalkoztatási létszámból ki kell vonnunk ezt a számot.)

b) kivándorlás: a hiányzó járulékfizetők számát legalább további félmillió fővel (az új becslések szerint 600 ezer fővel) csökkenti a tartósan külföldön dolgozó vagy kivándorolt magyarok száma, akik nem itthon fizetnek nyugdíjjárulékot. Ez persze évtizedek múlva - amikor a tartósan külföldön dolgozó vagy ott letelepedett magyarok is betöltik a nyugdíjkorhatárukat - enyhítheti a magyar nyugdíjrendszerre nehezedő nyomást, viszont addig egyre fájóbban hiányzik az általuk (és munkáltatóik) által fizetett közteher a nyugdíjkasszából. 2030-ra legalább három havi bevétel (azaz a nyugdíjkassza negyede) hiányozhat emiatt a nyugdíjalapból, amit más forrásból kell pótolni a nyugdíjak kifizetéséhez.

c) foglalkoztatás: a magyar foglalkoztatási helyzet sajátosságai további léket ütnek a nyugdíjrendszer bevételein, miután Magyarországon kiugróan magas a minimálbér utáni járulékfizetők száma – egyes becslések szerint közel másfélmillió ilyen foglalkoztatott és egyéni vagy társas vállalkozó dolgozik Magyarországon - , illetve további bevételkiesést okoz a katások közel 200 ezres, továbbá a  közfoglalkoztatottak szintén 200 ezer körüli létszáma. A katások 99%-a havi 90 ezer Ft, a közfoglalkoztatottak a 75 ezer Ft közfoglalkoztatási bér után fizetik a járulékaikat. E körben további súlyosbító tényező, hogy az aktív korosztályok körében a foglalkoztatottság százalékos aránya sokkal alacsonyabb, mint az EU átlag, vagyis eleve kevesebb a járulékfizető, mint amennyien a létszám alapján lehetnének (idősebb korosztályok, nők, mélyszegénységben munkalehetőség nélkül élők, stb.).

d) versenyképesség: az élőmunkát terhelő járulékokat csökkenteni kellett és kell, ha meg akarjuk őrizni a magyar versenyképességet. Emiatt 2016-ról 2017-re 27%-ról 22%-ra csökkent a szociális hozzájárulási adó (és az eho) mértéke, ami 2018-ra 19,5%-ra csökken és azt követően is lehetséges a további csökkentés. Ez a nyugdíjkassza bevételi oldalán több száz milliárdos lyukat üt (például az idei 5 százalékpontos szocho-csökkentés 370 milliárd forinttal kevesebb szocho-bevételhez vezet, amit csak részben ellensúlyozhat az átlagbér emelkedése, vagyis a szocho csökkenése mindenképpen hiányt keletkeztet).

 

Ebből következően minél később tölti be valaki a nyugdíjkorhatárát, annál nagyobb gondokkal szembesülhet.

 

Az ún. elméleti helyettesítési ráta (a nyugdíj induló összegének és az utolsó - járulékalapot képező - munkabér nettó összegének az aránya) idén 66%, de ez az érték 2030-ra 50%-ra, később akár 30%-ra csökkenhet a fenti fejlemények következményeként. (Remélem, helyesen értik: a 2040 után nyugdíjba készülők a mai kezdő nyugdíjak kevesebb, mint felére számíthatnak!)

Ezért minél fiatalabb egy munkavállaló, annál inkább készülnie kell nyugdíj-előtakarékossági megoldásokkal is az idős éveire.

20-30 éves korban - miután a nyugdíjkorhatárig hátralévő futamidő két-három évtizednél is hosszabb lehet - kisebb összegekkel is elindíthatja a megtakarítási programját, de minél idősebb valaki, annál nagyobb havi megtakarításra lesz szüksége.

A 20% adójóváírással támogatott maximális éves megtakarítási összeg 650 ezer Ft lehet a nyugdíjbiztosítások esetében. Természetesen az önkéntes nyugdíjpénztári tagság vagy a nyugdíj-előtakarékossági számla is jó megoldást jelenthet. E három nyugdíj-előtakarékossági lehetőségre összesen egy évben legfeljebb 280 ezer Ft szja-jóváírást lehet igénybe venni, ami nagyon komoly ösztönző tényező lehet az erről ténylegesen tudomást szerzők körében.

Emellett természetesen egyéni életstratégia lehet a korhatár betöltése után, a nyugdíj mellett végzett munka is, de ez számtalan tényező függvénye (van-e munkalehetőség vagy vállalkozási lehetőség idősebb korban, milyen az egészségi állapot, stb.). A nyugdíj mellett végzett munkát segítheti elő a tavaly (2017. július 1-jétől)  bevezetett szövetkezeti forma: a közérdekű nyugdíjas szövetkezet is, amely akár teljesen adó- és járulékmentes bevételszerzést is lehetővé tesz a nyugdíjasok számára.

Lehetséges, hogy valaki arra számít, olyan hivatása van, amit majd idősebb korában is gond nélkül űzhet.

Nem tudjuk azonban ma, hogy milyen foglalkozás űzhető évtizedek múlva is, olyan gyors a technológiai változás üteme.

Ráadásul ez nagyon nagymértékben függ az illető jövőbeni egészségi állapotától is.

Ezért csak erre építeni a nyugdíjas évek biztonságát hatalmas lutri.

Az is elképzelhető, hogy valaki több gyermeket vállalna annak érdekében, hogy legyen kikre támaszkodnia idős korában. 

Egy-két gyermeknél többet azonban nem vállalnak tömegesen az emberek a tapasztalatok szerint.

A magyar termékenységi ráta (vagyis a termékeny korban lévő hölgyekre vetített gyermekek száma) idén 1,49 - miközben a lakosság létszámának megőrzéséhez legalább 2,1-es mutató lenne szükséges. Azaz jelenleg 100 termékeny korban lévő hölgynek csak 149 gyermeke van Magyarországon, pedig legalább 210 gyermekre lenne szükség.

Vagyis a történelem korábbi szakaszaiban bevált nyugdíjstratégia – a sok gyermekem majd eltart idős koromban – szintén nem járható út.

Ennek kapcsán nagyon hangsúlyosan kell megjegyeznem, hogy a gyermekek – a családonként egy-két gyermek! – nincs tisztában azzal, milyen súlyos eltartási kötelezettségek terhelhetik őket később.

 

Magyarország Alaptörvénye ugyanis, amint a fentiekben láttuk, beemelte a kötelező rendelkezései közé, hogy a nagykorú gyermek köteles a rászoruló szüleiről gondoskodni – s ezt az alaptörvényi szabályt a Polgári Törvénykönyv szülőtartási rendelkezései lefordítják a bíróság előtt is érvényesíthető szülői jogokra. A gyermek(ek) a jövőben akár a jövedelmük felét is szülőtartásdíj fizetésére fordíthatják! Ráadásul a szociális törvény 2017. január 1-jétől élő módosítása a bentlakásos idősellátó intézményeket önálló perlési képességgel is felruházza, vagyis a bentlakó nyugdíjas ellátott hozzájárulása nélkül az intézmény a saját jogán is beperelheti a nyugdíjas bentlakó nagykorú gyermekét a nyugdíj elvonható része által nem fedezett költségek kifizetéséte.

 

Hogyan lehet mindezt enyhíteni vagy megelőzni?

 

A legegyszerűbb megoldás, ha követjük azt a nemzetközi hüvelykujj-szabályt, mely szerint az elkölthető (családi) bevételünk 10%-át rendszeresen félre kell tennünk – így esélyünk van rá, hogy nagyon komoly privátnyugdíj-tőkét halmozzunk föl idősebb éveinkre.

Azt is tudnunk kell, hogy a magyar társadalom nem homogén.

Egyharmada ma is jelentős megtakarító képességgel rendelkezik, másik egyharmada képes lehet az említett 10%-os szabály alkalmazására, a maradék egyharmad pedig olyan szerény körülmények között él, ahol a megtakarítás kizárt.

A szegényebb rétegek megtakarítási képességének hiánya azonban nem menti föl azokat a milliókat a megtakarítási kényszer alól, akik egyébként képesek lennének erre, de nem teszik meg a szükséges lépéseket.

A szegényebb rétegek esetében a TB nyugellátás marad az egyetlen nyugdíjforrás (ha nem tudnak dolgozni idősebb korukban sem), sőt, több százezer ember nem éri majd el a nyugdíj minimális feltételeit sem (hiszen a résznyugdíjhoz legalább 15 év, a teljes nyugdíjhoz legalább 20 év szolgálati idő szerzése szükséges), ők csak a szociális ellátó rendszeren belül működő időskorúak járadékára számíhatnak - ami részükre sajnos idős korukban is konzerválhatja a (mély)szegénységet.

Az erre irányuló kutatások tanúsága szerint Magyarországon kifejezetten alacsony a lakosság pénzügyi kultúrája.

Véleményem szerint azonban nem ez gátolja leginkább az érdemi nyugdíj-előtakarékosság tömegessé válását.

Hanem az, hogy az időbeli látásunk rendkívül korlátozott, mert  a jelen felé torzít.

Én ezt “ma-miópiának”, azaz a jelenre koncentráló rövidlátásnak nevezem, amely abból fakad, hogy szakértő segítség és szelíd noszogatás nélkül képtelenek vagyunk a hosszú távú hatásokkal kalkulálni.

Olyan az időlátásunk, mint a térlátásunk: minél messzebb van tőlünk valami (akár időben, akár térben), annál kisebbnek látjuk, így szívfájdalom nélkül képesek vagyunk elbagatellizálni, szőnyeg alá söpörni a jövőben törvényszerűen bekövetkező gondokat.

A viselkedésalapú közgazdaságtan megállapítása szerint még csak nem is a jövő egyfajta szolíd diszkontálása jellemző ránk, hanem egyenesen az egy-két évnél távolabbi jövő teljes figyelmen kívül hagyása.

 

Nem lineárisan diszkontáljuk a jövőbeni veszélyeket, hanem hiperbolikusan, azaz az idei veszélyeket 100%-ban figyelembe vesszük, a jövő évben várható veszélyeket már csak 50%-ban számítjuk be, a két év múlva és később lehetslges események hatásával pedig egyáltalán nem kalkulálunk – mintha nem is lenne két évnél távolabbi jövő… Egyebek között ilyen tételek bizonyításáért kapott idén közgazdasági Nobel-emlékdíjat a viselkedésalapú közgazdaságtudomány egyik legnagyobb élő képviselője, Richard H. Thaler.

 

Ráadásul a pszichológia friss eredményei szerint a jövőbeni önmagunkat vadidegennek tekintjük, ezért nem is lépünk az érdekében.

 

A jövőbeni pénzhiány nem fáj (még akkor sem, ha az életünk minőségét alapvetően veszélyeztetni képes elszegényedés réme kísért a jövőben), ezért nem teszünk ellene semmit.

Olyan ez, mint a magas vérnyomás: ma nem fáj, de ha nem kezeltetjük, a jövőben biztosan megöl minket.

Sok szakértő javasolja, hogy a gondok további súlyosbodásának megelőzése érdekében ismételten be kellene vezetni a rugalmas nyugdíjba vonulás lehetőségét – vagyis mondjuk 60 éves korától bárki igényelhesse a nyugdíját az addig megszerzett jogosultsága alapján.

Természetesen a rugalmas nyugdíjba vonulás elvileg megoldást  nyújthat. De csak elvileg.

Ez egyrészt nagyon drága megoldás lenne (az érintettek a korhatáruk betöltése előtt kiesnek a járulékfizetők köréből, miközben belépnek a nyugdíjra jogosultak körébe), másrészt minél fiatalabban menne valaki nyugdíjba, annál kisebb nyugdíjjal (málusszal csökkentett nyugdíjösszeggel) kalkulálhatna csak - élete végéig.

Ez is egy út az elszegényedéshez, hiszen az aktív korúak munkabére mindig nagyobb ütemben nő, mint amilyen mértékben a nyugellátásokat emelni lehet.

Ennek következtében a nyugdíjak vásárlóértéke évről-évre nagyobb mértékben leszakadhat az aktív dolgozók keresetétől, vagyis relatív elszegényedés fenyegeti a nyugdíjasokat.

Ez a veszély fokozottan fenyegetné a korhatáruk  betöltése előtt nyugdíjba vonulókat – ma például a nők kedvezményes nyugdíjában részesülő hölgyeknek máris kalkulálniuk kell ezzel a negatív hatással.

A rugalmas nyugdíj pozitív hatása viszont, ha valaki nem megy el nyugdíjba a korhatára betöltésével - erre ma is lehetősége van mindenkinek -, hanem a nyugdíja igénylése nélkül tovább dolgozik.

Ilyen esetben 30 naponta félszázalékos nyudíjnövelésre, vagyis egy év alatt 6%-os, két év alatt 12%-os, 3 év alatt 18%-os (és így tovább) nyugdíjnövelésre szerezhet jogosultságot. Vagyis a korhatárunk betöltése utáni munkával érezhető mértékben növelhetjük a nyugdíjunk összegét, csak az a kérdés, hogy van-e lehetőségünk idősen is dolgozni vagy vállalkozni, s van-e hozzá jó egészségi állapotunk.

Összességében a megoldás csak a nyugdíj-előtakarékosság lehet, egyszerűen nincs más mód megelőzni az időskori elszegényedést – hacsak nem akarjuk életünk végéig a saját gyermekeink jövedelmének akár a felét is fölélni annak következtében, hogy nem cselekedtünk, amíg még tudtunk volna.

 

Kérem, ossza meg minden barátjával ezt az összefoglalót, hiszen kivétel nélkül mindannyiunkat (gyermekeket és szülőket, unokákat és nagyszülőket egyaránt) érinthet!

Ha Ön szerint hasznos volt ez az összefoglalóm - és ha teheti és akarja -, kérem, adományával támogassa a NyugdíjGuru-szolgáltatások ingyenességének fenntarthatóságát!

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...