Szivárványbaleset

Mottó: Mindenki pont akkor hal meg, amikor éppen rájönne valami lényeges dologra.

Az univerzum alaptörvényéről

A világegyetem alaptörvénye az információ csomósodásra törekedése. Ez az oka minden egyébnek: az anyag, energia és az összes többi csak ennek az alaptörvénynek a következménye.

A világegyetemet mindenekelőtt információ alkotja. Az információ hordozója az energia (világos energia: az az információ, amit ismerünk; sötét energia: az az információ, amit – még – nem ismerünk, vagy soha meg sem ismerhetünk a mi szerveződési szintünkön).

Az emberi világ leghíresebb és legismertebb fizikai képlete, a tömeg-energia ekvivalencia képlete - E egyenlő m-szer c négyzet -  hiányos: mind a tömeg, mind az energia csak az információ egy-egy sajátos megnyilvánulási formája. (Amíg ezt nem vesszük figyelembe, soha nem hozhatjuk összhangba az általános relativitáselméletet a kvantummechanikával, így soha nem alkothatjuk meg a Nagy Egyesített Elméletet.)

Az információ nem más, mint a komplexitás potenciálja: ahol ez nő, ott minden megnyilvánulási formája (világos és sötét energia, világos és sötét anyag) csökken; ahol viszont a potenciál csökken, ott minden megnyilvánulási formája nő (hiszen bennük fejeződik ki, beléjük alakul át az információs potenciál).

A gravitáció folyamatosan változik az információ sűrűségének és rendezettségi szintjének függvényében: az univerzum különböző téridő-részleteiben ezért különböző erejű gravitáció hat.

A gravitáció annál kisebb, minél nagyobb az információs potenciál (azaz minél sűrűbb és rendezetlenebb: minél inkább bármi lehet belőle).

Végtelen információ-sűrűségnél és -rendezetlenségnél válik lehetségessé a test nélküli tudat. Amikor minden lehetséges - és még semmi sem valósult meg, ami korlátozhatná a rendelkezésre álló választási lehetőségek végtelenségét.

Itt tűnik el, ekkor szűnik meg a gravitáció.

Ezért végcél nekünk a Test elvesztése, az egyéni tudatok összeolvasztása és a faj testtől elszakadt, örökéletű Tudatának visszaáramoltatása a multiverzumba.

A világegyetem tágulása bizonyítja e cél érvényességét. Ahogy az információ - két ismert megnyilvánulási formájában: az anyagban és az energiában -  csomosódik, hatalmas információmentes tereket  - információs vákkuumokat - hagy a csomósodás körül, amelyek miatt felnagyítódik a távolság az egyes csomosódási központok  (galaxisok) között: az információhiányos térrészlet fordított távcsőként működik, egyre távolibbnak láttatja a valójában nem távolodó csomópontokat.

Az információ legalapvetőbb tulajdonsága a tömörülésre való hajlam (emergence). Ez jellemző az uni/multiverzumra éppúgy, mint bármely egyéb, információt használó rendszerre, bármely hálózatra: az idegrendszertől a ma még gyermeteg internetig ez az alaptörvény: az információ tömörülése, csomósodása.

Az élet végső célja így egyszerűvé válik: tiszta tudatként, a legmagasabb információs potenciállal áramlani a világegyetemben.

Csak akkor válhatsz naggyá, ha belátod, milyen jelentéktelen vagy: de ha ezt beláttad, máris tudod: valami elmondhatatlanul nagy része vagy.

A retrokreációról

A gravitáció folyamatosan változik az információ sűrűségének és rendezettségi szintjének függvényében.

A multiverzum különböző történeti szakaszaiban ezért különböző erejű gravitáció hathat az égi és földi testekre.

Ahogyan láttuk, az információ nem más, mint a komplexitás potenciálja: ahol ez nő, ott minden egyéb (energia, anyag) jelenlét csökken; ahol a komplexitás potenciálja csökken, ott az anyag és energia jelenléte erősödik.

Hol volt a mi világegyetemünkben a legnagyobb a komplexitás potenciálja - amikor a szó legszorosabb értelmében minden lehetséges volt, de semmi sem valósult még meg?

Nyilván az ősrobbanás legkezdetén, az első Planck-időkvantum buborékjában. Minden lehetőség ott volt, de még egyetlen egyből sem lett valóság.

Minden Planck-időszemcse lepergésével csökken a komplexitás potenciálja, hiszen valami megvalósul.

Ahogy csökken a komplexitás potenciálja - ahogy létrejön az anyag és az energia, ahogy megkezdődik az általunk ismert univerzum kialakulása -, úgy kezd nőni a gravitáció.

A gravitáció úgy nő, ahogy csökken a komplexitás potenciálja (az információ sűrűsége). Következésképpen a gravitáció annál kisebb, minél nagyobb ez a potenciál.

Az információsűrűség és a gravitációs erő fordítottan arányos.

Végtelen információsűrűségnél így lehetségessé válhat a gravitáció megszűnése, s így a test nélküli tudat. Vagyis a divinikus faj kialakulása.

Egyszerűbben: megszülethetnek a valóságban az istenek. S velük a retrokreáció: a múlt megteremtése a jövőből.

Az emberi nem a divinikus faj általuk utólag teremtett előképe. Mi vagyunk az istenek előzetes vázlata. Ha mi nem vagyunk, ők sincsenek: de ha ők nincsenek, mi sem lennénk. Ecce: a keresett istenbizonyíték.

Isten nincs, de istenek lesznek.

Az életről mint szinkronizált helyiidő-halmazról

Ha az elektron 200 km/másodperc sebeséggel köröz az atommag körül, akkor az elektron ideje tágul az enyémhez képest (idődilatáció, Einstein).

Mi van akkor, ha az élet nem más, mint az eltérő „most” állapotok szinkronizálása? Atomi szinten a sejtjeinkben nincs „most” mindenütt: csak helyi jelen, helyi múlt, helyi jövő van. Az élet így nem más, mint a múlt, a jelen és a jövő megfelelő arányban történő keveredése? S ha ez az arány megváltozik, akkor veszélybe kerül az élet?

Az élet nem csupán energiaáramlat az időben, hanem energiaáramlat az idők meghatározott arányú keveredésében?

A betegség pedig nem más, mint az időkoktél keverési arányainak megváltozása: az időszinkron megcsúszása?

S a halál? A halál nem más, mint a szinkron elvesztése? A koktél kilöttyenése? Ha sejtjeink közül túl sokban van korábban, mint a többiekben? Ha túl sokban van későbben, mint a többiekben? Ha túl sokban van jelenidő, s elszivárgott a többiekből a múlt s a jövő?

És vajon mi annak az atomnak a sajátideje a májunkban, amelyik még a 8 milliárd évvel ezelőtt felrobbant szupernovából származik? Egy ilyen robbanás, amelyik idelökte a Tejút eme szegletébe, talán a szupernova sajátidejét is ideszakította, s most bennünk él az a fölrobbant óriáscsillag? És ha ennek az atomnak a májunkban még nem telt el azóta nyolcmilliárd év, csak harminckettő? Ha mégis meghatározzák a sorsunkat a csillagok, csak éppen nem a ma látható fényforrások, hanem a milliárd évekkel ezelőtt elpusztult gigantikus Napok? Nem csak azzal, hogy megtermeltek nekünk minden alkotórészt, ami az élethez szükséges, hanem azáltal is, hogy idetéptek nekünk a saját idejükből annyit, amennyi az élet szinkronizálásához szükséges? Mi van, ha az időnek is van nyomatéka, s az változatlanul megmarad, amíg a részecske mozog?

S ha az evolúció vak órásmestere nem csak az anyagok és energiák, hanem az időszintek között  is válogat? S ehhez elegendően sok helyiidővel kerengő részecske kell, amit éppúgy a rég holt csillagok biztosítanak, mint az atomot?

Az élet nem más, mint szinkronizált idő. A testünket alkotó többszáz-trilliónyi atommag körül kerengő elektronfelhők helyi időinek kavargó egyvelege. Az idők átlaga egyenletes hullámzik bennünk, amíg élünk. Ha ez a hullám fodrozódik: megbetegszünk. Ha ez a hullám kaotikussá válik vagy elsimul: meghalunk.

Az orvostudomány így az idő legegzaktabb tudománya. Lesz.

Hogy vagy? Ez nem lesz jó kérdés. Mikor vagy? Ez jobb kérdés lesz, ha valaki a hogylétünk felől érdeklődik...

A saját testünkben benne él az egész történelem. Nem csak az embereké: az egész életé. Nem csak az életé: az egész világegyetemé. Ha a sejtjeinkben lévő atommagok beszélni tudnának, mindent elmondhatnának, noha a helyi időben nem lenne elég az élet hossza ahhoz, hogy akár egy töredékét is végighallgassuk.

És ha a sejtjeinkben lévő többszáz-trilliónyi (az egyes után 17 nulla) atom mégis beszél, csak még nem értjük, mert az agyunk nem képes fölfogni a nem jelenidőben megjelenő információkat? Hogyan érzékeljük őket? Vagy nem is nekünk szól az üzenet? Mi csak a médium vagyunk, a téridőn át sodródó tudatlan médium, aki közvetít valakinek egy üzenetet a máshonnan-másholból?

Holografikus valóság

A tényleges környezet frekvenciák holografikus kavalkádja. Ebből a holografikus agy - az evolúciós kényszerek nyomán - csupán néhány fontos frekvenciát választ ki, és azokat az érzékszervek jeleként értelmezi. Vevőkészülékek vagyunk a frekvenciák tengerében, és amit kiszűrünk ebből a kavalkádból, az csak vékonyka szelete, szinte láthatatlan metszete a valóságnak.

És az elmúlás nem más, mint amikor a vevőkészülők adóvá válik, s minden elnyelt frekvenciát visszasugároz.

A jövőről

A Marson hatalmas vulkánegyüttes alakult ki, a Tharsis, amelynek három gigantikus vulkánjából a legnagyobb a 24 kilométer magas Olympus Mons: ez már akkora tömeget képvisel, ami módosította a Mars forgástengely-elhajlását, s ez okozhatta a marsi jégkorszakot, amely alatt megfagyott minden víz a bolygón – és ha volt, úgy elrejtőzött az élet, hogy máig sem leljük.

Mi lesz velünk idelenn a Földön, ha valami hasonló bekövetkezik a gravitációs erő változása miatt? A gravitáció megszűnése miatt?

Mert a gravitációs erőnek változnia kell: ahogy egyre nagyobb az információ-sűrűség, úgy egyre kisebb a gravitáció: földi hegyeink az égig érhetnek…

Az életről megint

Mi maga vagyunk a változás. Nem szilárd, lezárt, körülhatárolt testek vagyunk, hanem áramlás az időben. A térben. Egymásban. A szilárd önkép csak a mentális modell trükkje: ugyanannak láttat minket, holott másodpercről másodpercre változunk.Interaktív áramlás térben, időben és egymásban: ezek vagyunk mi, emberek.

A művészetről

Hiába alkotsz: elenyészik műved hatása a nagy világlármában. De talán soha nem volt más hatása a művészetnek: kis harmonikus fodrozódást okozott a kaotikus hullámverésben, ami a létezés tengerének alapállapota.

Mi akkor a teendő? Felhagyni minden művészettel és várni a halált? Nem, hiszen a művészet nem más, mint lázadás a halál ellen, lázadás a felejtés ellen, lázadás a kozmikus közöny ellen: lázadás az ellen, hogy nincs értelme a létezésünknek egyéb, mint maga a létezés. A művészet az elme vágya arra, hogy valami nagyobb része legyen, valami fenséges része legyen: hogy Isten igaz gyermeke legyen.

Azé az Istené, akit ő hoz majd létre, hogy az létrehozhassa őt...

Dr.Farkas András

(További információk a könyvről:

https://publioboox.com/hu_HU/szivarvanybaleset-kortars-szepirok-talalkozasa-szucs-attila-kepeivel)