Szétszaggatott illúziók, avagy milyen világba öregedünk?

Szétszaggatott illúziók, avagy milyen világba öregedünk?

Minél több kockázatot közömbösítünk, annál veszélyesebbé válik a világ. Ahogyan az általunk használt infrastruktúra  - energia, kommunikáció, információtechnológia, közlekedés, élelmiszerbiztonság, és így tovább -  bonyolultsága, komplexitása és objektív megbízhatósága nő, úgy válunk egyre kevésbé óvatossá, vagyis a világunkat úgy tesszük egyre veszélyesebb hellyé. 

Abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy az emberi kreativitás mindig képes semlegesíteni a kockázatokat, megakadályozni a katasztrófákat, így mindig győztesen kerülhetünk ki minden veszélyhelyzetből. Persze elég egy aprócska vírus keltette rettegés-cunami, hogy szétzúzza ezt a hitünket - de csak addig, amíg le nem vonul a fertőzéshullám, hiszen a kockázatkezelő képességünk homeosztázisra, dinamikus egyensúlyi állapotra törekszik, így természetesnek vesszük, hogy minden korábbihoz képest elképzelhetetlenül rövid idő alatt elkészült a Covid-vakcina, úton nyilván a hatásos szérum is, vagyis hamarosan legyinthetünk a semlegesített koronára. 

Abban a hitben is ringattuk magunkat, hogy Európában nem lesz már háború, nukleáris katasztrófa pedig végképp nem fenyegethet, de 2022. február 24-én az orosz hadvezetés brutálisan szaggatta szét ezt az illúziónkat, amint megindította az Ukrajna elleni invázióját. A világ egyesült védekező és fegyelmező képességében bízva, mégis rettegve és elborzadva nézzük ezt az elképzelhetetlen háborút, remélve, hogy a kollektív kockázatkezelő képességünk homeosztázisa talán ez esetben is helyreállhat egyszer.

Közben hiszünk abban is, hogy a klímaváltozás kezelhető, a pusztuló fajok nem hiányoznak senkinek, a méheket majd beporzó drónok pótolják, a melegnek meg örüljünk, legalább nincs hideg. Az ENSZ legutóbbi klímajelentése minden korábbinál nagyobb veszélyekkel szembesít minket - de inkább megnézzük a Ne nézz föl című filmet, hátha csak kacsa a közeledő végveszély. 

Magától értetődőnek vesszük az áruellátást (persze berezelünk, ha pár napra fennakad a jól olajozott gépezet), a közszolgáltatásokat (mindig van áram, víz, gáz, sőt, működik a kormányablak) - mindaddig, amíg egy napon valami megakasztja a megszokott folyamatokat, vagy amíg a szomszédban tomboló öldöklés ránk nem szakítja az eget.

A dinók is azt hitték 250 millió éven keresztül, hogy minden rendben.  Az amerikai hálaadásnapi pulyka is azt hiszi a neveltetése három éve alatt, hogy minden világok legjobbikában él. 

Mi is azt hisszük, hogy velünk nem történhet semmi rossz, nem szabadul el a mesterséges intelligencia, nem csernobilizálódnak az atomreaktorok (vagy nem éled föl Csernobil pusztító szelleme az orosz lánctalpak fölverte radioaktív porban vagy a működő reaktorok közvetlen környezetének bombázásában), nem csapódik belénk egy aszteroida (vagy egy eltévedt orosz rakéta), nem tör ki valamelyikszupervulkán, nem hamvasztanak el az alienek, nem lopja el a személyiségünket a net, és persze nyilván nem öl meg minket holmi nyavalyás vírus vagy bacilus (vagy orosz fegyver), hiszen mi legyőzhetetlenek vagyunk. Ez a hitünk elpusztíthatatlan, amíg el nem pusztítja a valósággal való ütközés.

Megjegyezném azért, hogy a világon valaha élt összes ember felét malária ölte meg (forrás: John Whitfield: Portrait of a Serial Killer, Nature News, 2002. október 03., in. Bryan Walsh: End Times, Hachette Books, 2019), amit egysejtű parazita okoz, és még ma is évente közel egymillió ember halálát okozza.

Szorosan a malária mögött ólálkodik a pestis - amit egy baktérium okoz - , és ami kétszer megölte a Földön élő összes ember felét, először Justinianus császár idején, majd a XIV. században újra.

A feketehimlő - amit vírus okoz - csak a múlt században 300 millió embert ölt meg.

A spanyolnátha - influenzavírus okozta - 1918-ban minden harmadik embert megbetegített a világon, és közülük legalább 25 millióval - de egyes becslések szerint akár 100 millióval - végzett is.

Semmi sem olyan veszélyes közvetlenül az emberekre, mint a vírusok, a baktériumok, az egysejtű paraziták. Semmi. Mégsem készülünk föl rájuk, mindig váratlanul csapnak le ránk. Mint a mostani koronavírus is, ami szerencsére csak farkasbőrbe bújt báránynak bizonyul a felsorolt elődökhöz képest - egyelőre. Mindenesetre ma is úgy élünk, hogy biztosan megússzuk, elvégre a XXI. században élünk, nem?

A technológiai robbanást - amely hitünk szerint minden problémánkat képes időben megoldani -  követhetetlenné teszi a hálózatokba szerveződés, s miután felfogni sem vagyunk képesek, hogyan kapcsolódnak egymáshoz és egymásba az általunk használt rendszerek, fogalmunk sincs, milyen veszélyeknek tesszük ki magunkat a használatukkal.

Mindez súlyosan érinti a bizalom kérdését is: lehet ugyan, hogy az emberek egymás iránti és az intézmények iránti bizalma törékeny, de az infrastrukturális és eszközhasználati bizalmunk hihetetlen, exponenciális mértékben nő, mindez pedig odavezet, hogy napról napra veszélyesebb világban élünk, noha illuzórikusan azt érzékeljük, hogy egyre nagyobb biztonságban vagyunk.

Az élet minden területéről vég nélkül sorolhatók erre a példák, a lényeg: ahogyan csökken az objektív kockázat, úgy nő a szubjektív kockázatvállalási hajlandóság, ami végsősoron veszélyesebbé teszi a területet, mint korábban volt – és erről nem is tudunk vagy nem vagyunk hajlandók tudomásul venni róla. 

Ahogyan a társadalom elöregedéséről sem.

Csökken a korai halál objektív kockázata, éppen ezért nő a szubjektív kockázatvállalásunk, és - anyagi szempontból is, lásd: gáttalan, ismétlődő eladósodás - egyre veszélyesebben élünk. Így a mindennapi gondolkodásunkban egyáltalán nem vesszük figyelembe a jövőnkben rejlő leghatalmasabb változást, pedig az egyre kevesebb kivétellel mindannyiunkat vár a jövőben: ez az öregedés. 

Zárójeles megjegyzés: az öregedés végül mindannyiunkkal végez, biztosabban, mint bármely parazita - csak éppen nem mindegy, hogy mikor és hogyan. 

Ha eszünkbe is jut az öregedés, azt a jövő problémájának tekintjük, amelyhez semmi közünk. A jövő mindig valaki más problémája, nem a miénk.

Pedig nekünk kell megtalálnunk a megoldást arra, hogyan élhetünk egyre hosszabban egy teljesen új világban, amelyben a 65 évesnél idősebbek száma meghaladja a 14 évesnél fiatalabbak számát. És amelyben mi is a 65 évesnél idősebbek számát gyarapítjuk majd, ha nem tartozunk máris közéjük.

Az öregek megítélésének e megatrend tükrében éppen úgy változnia kell majd, ahogyan a nők megítélése is változott az elmúlt száz évben. 

Legyünk mindannyian az AGE PRIDE mozgalom zászlóvivői - ugyanis mindannyian, nemtől és nemi irányultságtól függetlenül öregek vagyunk vagy leszünk.

Ha még nem tette meg, IDE KATTINTVA iratkozzon föl az ingyenes heti hírlevelemre, hogy időben értesüljön a meglévő és a leendő nyugdíjakat és nyugdíjvárományokat érintő változásokról.