Előre a múltba

K Küldés K Nyomtatás

 

Az Idősügyi Tanács legutóbbi ülésén Orbán Viktor miniszterelnök, aki egyben e Tanács elnöke is, idézte az Alaptörvény azon cikkelyét, amely szerint a nagykorú gyermekek kötelesek gondoskodni rászoruló szüleikről. A miniszterelnök szerint szakítani kell azzal a hozzáállással, hogy az idősödés csak költséget jelent a társadalomnak: az idősekre nem teherként, hanem társadalmi erőforrásként kell tekinteni.

Mint oly sok politikai megnyilatkozás esetén, most is egyet kell értenie minden jóérzésű embernek ezekkel a nemes gondolatokkal. Mélyebb értelmezésük után azonban súlyos ellentmondások kerülhetnek napvilágra a nyugdíjrendszer jövőjének alakítása tekintetében.

Kezdjük azzal, hogy bármely modern öregségi nyugdíjrendszer kapcsán a társadalomnak mindenekelőtt három kérdést kell megválaszolnia:

 (1) Mi a cél? Az aktív korban elért életszínvonal legalább egy részének megőrzése nyugdíjasként (ez a járulékfizetéstől függő munkanyugdíj-verzió) vagy az időskori elnyomorodás megakadályozása (ez az adóból finanszírozott állami alapnyugdíj verzió)?

(2) Mi az ígéret? Kifizetünk minden jogosultnak egy előre megígért szintű nyugdíjat, függetlenül attól, hogy erre a célra mennyi pénz áll rendelkezésre (ez a szolgáltatás-meghatározott, defined benefit, DB változat), vagy csak annyi nyugdíjat fizetünk minden jogosultnak, amennyi pénzünk erre a célra aktuálisan tényleg van (ez a járulék-meghatározott, defined contribution, DC változat)?

(3) Ki finanszírozza a rendszert? Generációk közötti jövedelem-átcsoportosításra alapozzuk (ez a felosztó-kirovó, pay-as-you-go rendszer, amikor a mindenkori aktív korosztályok fizetik a mindenkori nyugdíjasok járandóságát), vagy generáción belüli pénzáramlásra (ez a kötelező tőkésített rendszer, amelyben a fiatalabb korban befizetett pénzünket idős korunkig a tőkepiacokon fektetjük be)?

A nyugdíjrendszerek tervezése az elmúlt százhuszonöt évben mindig e három alapkérdésre adható hat alapválasz körül forgott, és sokáig egyértelműen jónak tűnt a Bismarck és Beveridge nevével fémjelzett modell alkalmazása: a sok aktív dolgozó jól átlátható, könnyen ellenőrizhető és ritkán változó, nagyon hosszú munkaviszonyokban szerzett jövedelme után fizetett viszonylag magas járulékokból fizessük a nyugdíjazásukat követően jellemzően már csak néhány évig élő, viszonylag kevés időskorú nyugdíját (vagyis: járulékokból fizetett, szolgáltatás-meghatározott munkanyugdíj felosztó-kirovó finanszírozással).

A szép régi nyugdíjasvilág Atlantisza azonban a közelmúltban elsüllyedt a demográfiai változások és globális gazdasági fejlemények sorozatos kataklizmáiban, így az alapkérdésekre adott régi válasz ma már rossz. Ezért érzi minden kormányzat annak a kényszerét, hogy lépnie kell, különben a társadalmi béke az obligát kincstári optimizmus ellenére rémisztően rövid időn belül felrobbanhat.

 

A nyugdíj-design művészete természetesen továbbra is a három alapkérdésre adható hat alapválasz megfelelő vegyítését jelenti. A gondot egyáltalán nem oldja meg, ha a nagykorú gyerekekre toljuk rászoruló szüleik eltartásának kötelezettségét, mert ez a megoldási javaslat eleve kívül esik a modern nyugdíjrendszerek keretein.

Az emberi történelem folyamán a gyermeknevelés és az öregek eltartása mindig a család feladata volt. Csakhogy akkor, amikor a születéskor várható élettartam évezredeken át a 40 évet sem érte el (még 1891-ben, a bismarcki segélyrendszer bevezetésekor is csak 46 év volt), az együtt élő nagycsaládokra nem rótt sem nagy, sem hosszan tartó terhet az idős szülők támogatása. Az ipari forradalmat követően azonban az addig együtt élő és túlnyomórészt földművelésből élő  háromgenerációs nagycsaládok a gazdasági kényszerek hatására szétestek, így az öregek családi eltartása megnehezedett vagy teljesen ellehetetlenült. Ekkor lépett be az állam mint újraelosztó szervezet, amely az öregek aktív kori teljesítménye függvényében nyugdíjat fizetett a részükre a fiatalok keresetére terhelt járulékokból.

Ha a nyugdíjrendszert fenyegető egyre súlyosabb problémák elől az állam úgy próbál menekülni, hogy évszázadokkal visszanyúlva a történelembe visszarakja a középső generáció nyakába a szüleik közvetlen eltartásának terhét, miközben nem mentesíti őket a járulékfizetés alól - amivel közvetve az összes mai öreg nyugdíjának fedezetét teremtik meg -, és természetesen hagyja, hogy továbbra is őket terhelje a gyermekeik felnevelésének (legtöbb) költsége, akkor ezt a mai középkorú szendvics-generációt a történelemben még sosem látott módon kizsákmányolhatja. Így veszélybe kerülhet az idős- és a gyermekellátás egyaránt.

Ráadásul a nyugdíjrendszer csak hosszú evolúciós késleltetési idővel alakítható, hiszen az éppen nyugdíjas korosztályok alkotmányos becsszóra megígért járandóságait életük végéig ki kell fizetni, így a lényegi változások csak a még aktív korosztályok jövendő nyugdíjaira vonatkozhatnak.

A legnagyobb horderejű és beláthatatlan következményekkel járó társadalmi változást azt generálja, hogy az emberi nem története során először többségbe kerülnek az idős emberek a fiatalokkal szemben (ez a folyamat már zajlik a fejlett világban és egy generáción belül rázúdul a fejlődő államokra is).

Így az “öreg” fogalmát át kell értékelni, hiszen a mai közmegítélés szerint “öreg” ember valójában csak érett középkorú. Ha a születéskor várható átlagos élettartam a száz évvel ezelőtti 45-50 évről 75-80 évre emelkedett, és várhatóan 90-100 évre nő, akkor át kell értékelni az aktív/inaktív korszakok fogalmát és arányát. Egyszerűen nevetséges bizakodni egy olyan emberi világ tartós fennmaradásában, ahol az elhúzódó gyermek- és fiatalkor 30 évének és a mai fogalmak szerinti nyugdíjaskor 30-40 várható évének – azaz összességében 60-70 inaktív évnek! - a költségeit a mai értelemben vett aktív korszak 30 éve alatt kellene kitermelni.

Az aránynak helyre kell állnia – és pontosan ebben lehet követendő példa a svéd modell, amely szerint a várható élettartam növekedését mindenkor arányosan meg kell osztani az aktív munkaévek és az inaktív nyugdíjas évek között. Magyarul: nem fix évekkel növelik fix időtartam alatt a nyugdíjkorhatárt, mint nálunk vagy Európa sok más országában, hanem az élettartam-növekedés időtartamát osztják el egy dinamikus képlet alapján a munkaévek és a nyugdíjas évek között. Az idős embereket így soha többé nem lehet eltartandó koloncként stigmatizálni - így valósulhat meg ténylegesen a magyar miniszterelnök óhaja is...

A társadalmi és gazdasági metszetek sokaságának elemzése nélkül egyébként sem lelhető jó gyógyír a nyugdíjrendszer panaszaira. Ráadásul ha ezt nem európai keretekben keressük, akkor a magyar rendszer végvidéki sárvárait könnyedén elmoshatják a globális demográfiai, migrációs és foglalkoztatási folyamatok.

Végezetül tudnunk kell, hogy minden nagy ellátórendszer csak a legkisebb közös többszörös elve alapján működhet, vagyis a minimum felé hajlik. Ha valaki olyan nyugdíjas jövedelemre vágyik, amely biztosítja a méltóságteljes, egészséges és jó élet anyagi feltételeit mindhalálig, azt csak és kizárólag privát megoldások révén teremtheti meg.

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...