Szeretet-perek, avagy az egyre kötelezőbb szülőtartás

Szeretet-perek, avagy az egyre kötelezőbb szülőtartás

A szociális törvény idei módosítása szerint az idősellátó intézmények az ellátott rászoruló szülő hozzájárulása és tudomása nélkül is közvetlenül perelhetik a nagykorú gyermeket. Jön a tömeges szülőtartási perek keserű kora?

K Küldés K Nyomtatás
Iratkozzon föl az ingyenes heti hírlevelemre, ha ismerni akarja a nyugellátásokkal és a szülőtartással kapcsolatos jogait és kötelezettségeit!

 

Tapasztalataim szerint legtöbb honfitársunk nem ismeri a rászoruló idős családtagjai eltartására és támogatására vonatkozó törvényi kötelezettségeit, ezért úgy véli, számára a pénzügyi tartalékolás kérdése magánügy.

Úgy gondolják: ha elutasítják a jövőre irányuló megtakarítás, azaz az öngondoskodás gondolatát is, azzal legfeljebb saját maguknak árthatnak, de nem befolyásolják a szeretteik jövőjét. Nem is eshetne ennél nagyobb és ártalmasabb tévedésbe az ember!

Magyarország Alaptörvénye ugyanis elrendeli, hogy a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni (amellett, hogy a szülők természetesen kötelesek kiskorú gyermekükről is gondoskodni). A legfelső jogforrásunkba kínai (!) minta nyomán bekerült mondatnak messzemenő következményei vannak.

Az alkotmányos előírást végrehajtható rendelkezésekre fordítja az új Polgári Törvénykönyv, amely részletesen szabályozza a tartási kötelezettségeket, nem is beszélve a családvédelmi és a szociális törvényekről, amelyek konkrét kötelezettségeket rónak szüleikkel kapcsolatban a nagykorú gyermekekre.

A Ptk. szabályai szerint a tartási kötelezettség az egyenes ági rokonokat terheli egymással szemben, így elsősorban a szülőnek a gyermekével és a nagykorú gyermeknek a rászoruló szülőjével szemben kell e tekintetben helytállnia. A kötelezettség ráadásul nemzedékeken is átívelhet, hiszen ha a tartásra jogosult gyermeknek tartásra kötelezhető szülője nincs, akkor távolabbi felmenőire, praktikusan a nagyszülőkre hárul a feladat. Ha viszont a tartásra jogosultnak nincs gyermeke, akkor távolabbi leszármazói kötelesek őt eltartani, vagyis ilyen esetben jellemzően az unokákat terhelheti ez a kötelezettség.

Nem csupán a vér szerinti gyermek és szülő köteles az eltartásra, hanem a mostoha- és a nevelőszülő, illetve a mostoha- és nevelt gyermek is. A mostohagyermek a tartásra szoruló mostohaszülőjét akkor köteles eltartani, ha a mostohaszülő az ő eltartásáról hosszabb időn át gondoskodott. Ugyanígy köteles eltartani a nevelt gyermek azt a személyt, aki róla saját háztartásában hosszabb időn át ellenszolgáltatás nélkül gondoskodott, és nem vér szerinti, örökbefogadó- vagy mostohaszülője.

A családi kapcsolatok bonyolult szövevényében így nagyon sok szereplőt terhel olyan kötelezettség, amelynek a létezéséről nem is tudnak.

A tartás mértékére és módjára vonatkozóan elsősorban a jogosult és a kötelezett megállapodása az irányadó. Megállapodás hiányában a jogosult a tartás bírósági meghatározását kérheti. Vagyis az a rászoruló szülő, akit a gyermeke önszántából nem hajlandó eltartani, pert indíthat a gyermeke – vagy az unokája – ellen. Szeretsz - vagy beperellek... Nyilván senki sem szeretné ezt megtenni, mégis egyre több esetben kerülhet erre sor, ha a szükség úgy hozza majd.

A bíróság a tartás mértékét a jogosult megélhetésének indokolt költségei és a kötelezett teljesítőképessége alapján határozza meg.

Az idős kora, betegsége, fogyatékossága vagy más ok miatt gondozásra szoruló szülő tartásának kötelezettsége a gondozásának és ápolásának költségeire, valamint az azokkal kapcsolatos más szükséges szolgáltatásokra is kiterjed.

A leendő nyugdíjas szülők tömegeit érintheti az a szabály, mely szerint abban az esetben, ha a jogosult a tartásra részben szorul rá, tartáskiegészítés illeti meg. Ha a jogosult rászorultsága teljes, de a tartására elsősorban köteles rokonai nem képesek az indokolt szükségleteinek megfelelő tartást nyújtani, a sorban következő kötelezettektől kérhet tartáskiegészítést. Vagyis a gyermekek mellett az unokákat is kötelezi ez a rendelkezés –akik lehet, hogy ma még meg sem születtek, de már él ez a jövőbeni kötelezettségük!

Rendkívüli megterhelést jelenthet a gyermekekre (és az unokákra) az az előírás, hogy a velük szemben érvényesíthető összes tartási igény elérheti a jövedelmük felét.

Ha a szülő szégyellné a rászorultságát, akkor a nevében és egyetértésével a szülőt illető tartás iránt a járási hivatal is indíthat pert a gyermek (vagy az unoka) ellen.

2016. július 1-jétől  a Ptk. 4:208. §-a - amely a tartással kapcsolatos perekről szól - kiegészült az (1a) bekezdéssel, amely szerint "Aki a tartásra rászorult szülő szükségleteinek ellátásáról a tartásra köteles gyermek helyett anélkül gondoskodik, hogy erre jogszabály vagy szerződés rendelkezése alapján köteles lenne, az indokoltan nyújtott ellátás ellenértékének megtérítését az ellátás nyújtásától számított egyéves jogvesztő határidőn belül követelheti a tartásra kötelezhető gyermektől."

Vagyis a szülő hozzájárulása nélkül követelheti a tartás ellenértékének megtérítését a gyermektől az az intézmény (vagy gondozó, ápoló magánszemély) is, amely a szülőről gondoskodik.

Ez a rendelkezés tovább szigorodik a szociális törvény (1993. évi III. törvény) 2017. január 1-jétől hatályos módosítása értelmében, amely szerint "ha tartós bentlakásos intézményi ellátás esetén az ellátott jelentős pénz- vagy ingatlanvagyonnal nem rendelkezik, és a térítési díj megfizetését ... más személy nem vállalja, de az ellátottnak van nagykorú, vér szerinti vagy örökbe fogadott gyermeke, a jövedelemhányad (ilyen esetben 80%) ... és az intézményi térítési díj közötti különbözet  megfizetésére az erre irányuló ... megállapodás alapján a gyermek köteles."

Vagyis ha például az idősotthonban élő szülő nyugdíja 100 ezer Ft, akkor ennek 80%-a, azaz 80 ezer Ft lehet a levonható térítési díj maximuma. Ha azonban a szülő ellátása havi 120 ezer Ft-ba kerül, akkor a különbözetet, azaz a havi 40 ezer Ft-ot a gyermeknek kell fizetnie, ha hajlandó erre irányuló megállapodást kötni az intézménnyel.

És itt jön a további szigorítás: ha a gyerek megállapodás alapján nem hajlandó fizetni, akkor az intézmény saját jogon, a szülő egyetértése, sőt tudomása nélkül is beperelheti a gyermeket:

"Ha a ... megállapodás nem jön létre, a fenntartó a bíróságtól kérheti, hogy a Ptk. rokontartásra irányadó szabályai alapján tartásra köteles és képes gyermeket tartási kötelezettsége és képessége mértékével arányban állóan a díjkülönbözet megfizetésére kötelezze."

Könnyen észrevehetjük, hogy e rendelkezésben szó sem esik a Ptk-ban szereplő egyéves jogvesztő határidőről, illetve az intézmény szerződéses vagy törvényi gondozási kötelezettségéről mint a szülőtartást korlátozó tényezőkről!

A törvényjavaslat indokolása szerint "a nagykorú gyermekek szüleik iránti, alaptörvényi szinten is megjelenő tartási kötelezettségének érvényesülése érdekében a leszármazók jövedelmi helyzete is figyelembe vehetővé válik a térítési díj összegének megállapítása során, ha az ellátottnak sem a jövedelme, sem a vagyona nem fedezi az intézményi térítési díjat, illetve más személy sem vállalta önkéntesen annak megfizetését."

Ez az a rendelkezés, amely szélesre tárja a kaput a szülőtartási perek előtt.

Mit mond a törvényjavaslat részletes indokolása? A következőket:

1) Az Alaptörvény XVI. cikk (4) bekezdése szerint a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.

2) A családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvény 14. §-a értelmében a nagykorú gyermeknek külön törvényben foglaltak szerint tartási kötelezettsége áll fenn azon szülőjével szemben, aki magát önhibáján kívül nem képes eltartani.

3) A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) Családjogi Könyve tartalmazza a rokontartás szabályait. A szülőtartásra a rokontartás általános szabályai vonatkoznak. Ennek megfelelően a Ptk. a rokontartás általános szabályai között rendelkezik többek között a rokontartás feltételrendszeréről, a tartásra jogosult érdemtelenségének meghatározásáról, a tartásra kötelezettek köréről, a tartási kötelezettség sorrendjéről, a tartás mértékéről, módjáról, valamint a tartással kapcsolatos per szabályairól.

4) Az Szt. (a szociális törvény, 1993. évi III. törvény) szerint a személyes gondoskodást nyújtó ellátásokért térítési díjat kell fizetni. A térítési díj összegének kiszámítása a jelenlegi szabályok szerint az ellátott jövedelme, pénz- és ingatlanvagyona alapján történik, a térítési díj összegének meghatározásakor kötelező jelleggel az ellátott saját jövedelme és vagyona vehető figyelembe. A 2017. január 1-től hatályos módosítás szerint ha az ellátottnak sem jövedelme, sem vagyona nem fedezi az intézményi térítési díjat, illetve más személy sem vállalta önkéntesen annak megfizetését, akkor az intézményvezető az ellátott nagykorú gyermeke(i)vel kezdeményezheti megállapodás kötését az intézményi térítési díj és a személyi térítési díj közötti díjkülönbözet megfizetése céljából. Ha az ellátott nagykorú gyermeke(i)vel nem jön létre megállapodás, a díjkülönbözet megtérítése bírói úton követelhető az ellátott nagykorú gyermekétől.

5) Ha az ellátott nagykorú gyermeke(i)vel nem jön létre a megállapodás, a fenntartó kérheti a bíróságtól, hogy a Polgári Törvénykönyv rokontartásra irányadó szabályai alapján tartásra köteles és képes gyermeket kötelezze a jövőre nézve tartási kötelezettsége és képessége mértékével arányban állóan a díjkülönbözet megfizetésére. A perben a tartásra köteles állapot és a tartásra való képesség megítéléséhez szükséges valamennyi körülményt a bíróság vizsgálja, ehhez rendelkezésére áll a tartási perekben szerzett szakértelem és tapasztalat, valamint a családi és jövedelmi viszonyok megalapozott feltárását biztosító jogi és szervezeti háttér. A bíróságnak a perben az egyéni körülmények alapján mindazt mérlegelnie kell, amit egy tartási perben figyelembe kell vennie. Ennek megfelelően többek között jelentősége van annak, hogy a nagykorú gyermek tartásra képes-e, a szülő nagykorú gyermeke valóban kötelezhető lenne-e a szülője eltartására, a szülő a tartásra nem érdemtelen-e.

Eddig az indokolás.

Jön a szép új világ: a nagykorú gyermek a húsába tépő harapófogóba kerülhet, hiszen a gyermekei eltartása mellett innentől a szülők eltartása is a nyakába szakad.

A hivatalos sajtóközlemény persze nem így értelmezi a szigorítást.

A szülőtartás célja a rászoruló idősek védelme, állítja az EMMI 2016. október 28-i sajtóközleménye, hangsúlyozva, hogy az idős vagy rászoruló családtagjainkról való gondoskodás erkölcsi és alkotmányos alapelv. A kormány - a közlemény szerint - a rászoruló idősek védelmének érdekében terjesztette be a szülőtartásról szóló törvénymódosítást, amely csak kiterjeszti a szülőtartás iránti perlési lehetőségeket, hiszen a rászoruló szülőknek eddig is jogukban volt pert indítani felnőtt gyermekük ellen a tartási követelésért. A törvényjavaslatban foglalt változás lényege a hivatalos értelmezés szerint az, hogy nemcsak a rászoruló szülő, hanem az a magánszemély, valamint az az intézmény is követelhet költségtérítést, aki a nagykorú gyermek helyett gondoskodik a rászoruló idős szülőről. A magyar állam biztonságot nyújt ugyan idős vagy rászoruló állampolgárainak, de ahogyan  a gyermeknevelés felelősségét, úgy az idős szülőről való gondoskodást sem vállalhatja át teljes egészében az állam, annak első számú felelőse a család, mondja a hivatalos közlemény.

Csakhogy a társadalombiztosítás éppen azért jött létre alig 125 évvel ezelőtt, hogy az idősek ellátásának terhét levegye az erre képtelenné vált családok válláról és társadalmasítsa az idősek eltartását az aktív korú dolgozókra kirótt járulékfizetés révén.

Egyébként hogyan is nyújt biztonságot az állam, ha a családokra tolja az eltartásért való elsődleges felelősséget? És ez esetben milyen jogon szedi be a nyugdíjjárulékot és az egyéb, TB-vel kapcsolatos járulékokat és adókat, ha szerinte az időskorúak ellátása elsősorban a család feladata?

A közlemény szerint a történelemben nem létezett olyan kultúra, társadalom, amely az idős szülőkről való gondoskodást elsősorban ne a családok feladatának tekintette volna – ez azonban hatalmas csúsztatás. A bismarcki segélyrendszer 1891-es indítása óta a felosztó-kirovó rendszerek vették át az idősek eltartásának terhét a családoktól, s ezért kötelezhették járulékfizetésre a dolgozókat és munkáltatóikat.

A többgenerációs családok hiánya sem változtathat ezen a morális kötelezettségen, mondja a minisztériumi közlemény. Az, aki képes rá és mégsem gondoskodik a szülőjéről, a hivatalos megítélés szerint hálátlan. Az, akinek van pénze és mégsem gondoskodik a szülőjéről, valójában a többi adófizetőt terheli, folytatja a közlemény, kiemelve, hogy az Európai Unió 28 tagállamából 18-ban jogi normák szabályozzák a gyermekek szüleik iránti tartási kötelezettségét.

Eltekintve attól, hogy a hála nem politikai és nem közgazdasági kategória, súlyos tévedést tartalmaz ez a megállapítás, hiszen a gyermek fizeti a rá kirótt közterheket, köztük a nyugdíjjárulékot, munkáltatóként pedig fizeti a szociális hozzájárulási adót, így teljesíti a szülők eltartásának a társadalombiztosítás révén társadalmasított kötelezettségét és a legkevésbé sem terheli a többi adófizetőt – mindaddig, amíg fizeti az előírt közterheit.

A közlemény legszebb mondatai a zárótételben sorjáznak: a kormány határozott célja az idősek számára nyújtott intézményes ellátás minőségének és a szakápolás feltételeinek további javítása, az erre fordított források bővítése. Az állam továbbra is gondoskodik az erre jogosult rászorulók szociális ellátásáról. Az állam által az időseknek biztosított nyugdíj, anyagi és egyéb szociális ellátások változatlanul megmaradnak.

Talán őszintébb lett volna e szép lózungok helyett kijelenteni, hogy nincs pénz a szociális ellátórendszerben és a jelenlegi hatalom nem is tervezi, hogy több pénzt adjon az elesettek támogatására, így aztán valóban elsődlegesen a család feladata lesz a rászoruló idősek eltartása, ápolása, gondozása.

 

Természetesen el kell ismernünk, hogy komoly morális parancs is erősíti a szülőtartás kötelezettségét, amely minden olyan családban évezredek óta él, amelynek tagjai szeretik és tisztelik egymást. A Tízparancsolat egyike kétezer éve kimondja: tiszteld atyádat és anyádat. Ez a parancsolat a születése idején az együttélő nagycsaládok fiatalabb tagjait kötelezte az idősek tiszteletére, amely abban is megnyilvánult, hogy az öregekről a család gondoskodott.

Ne felejtsük azonban el, hogy az elmúlt kétezer évben – egészen a 19. század második feléig – a születéskor várható élettartam nem érte el a negyven évet, így minden társadalomban kevés volt az öreg, akik ráadásul idős korukban sem számíthattak további hosszú életre. Nagyon sok fiatalnak ezért nem okozott gondot a saját gyermekeik felnevelése és korai önállósítása mellett az idős családtagokról való gondoskodás sem. Nem is beszélve arról, hogy 8-10 gyermek született egy átlagos családban száz évvel ezelőtt, vagyis a szülők eltartásának terhe sok-sok gyermek között oszlott meg.

Száz évvel ezelőtt a születéskor várható élettartam Magyarországon 46 év volt, most a férfiak esetében 71, a nők esetében 78 év. Ma a termékenységi ráta 1,4 körül ingadozik, vagyis 100 termékeny korú magyar nőnek 140 gyermeke van a száz évvel ezelőtti 800-hoz képest. Így a sokkal hosszabb ideig élő szülők eltartásának terhe sokkal kevesebb gyermek között oszlana meg – ha igaz a közlemény állítása -, ami vállalhatatlan terhet jelentene a kis létszámú, széttagolt, atomizált, patchwork családoknak.

Az elmúlt száz évben az emberi élettartam több, mint másfélszeresére nőtt, a gyermekek száma bezuhant, a földművelő nagycsaládok az ipari forradalom hajnalán széthullottak, ezért az állam társadalmasítani kényszerült az öregek eltartásának addig belső családi kötelezettségét.

Így jött létre a társadalombiztosítás. Amelynek lényege, hogy az idősek és egyéb nagykorú rászorulók eltartásának terhe elsődlegesen nem a család, hanem a társadalom feladata lett. A szülőtartás felturbósítása és a család felelősségének túlhangsúlyozása ezért ellentétes a társadalombiztosítás alapelveivel.

A fentiekből mindenesetre egyértelműen látszik, hogy az a mai napig élő erős hit, miszerint az állam feladata a nyugdíj biztosítása, ezért nekem mint gyermeknek ehhez csak a kötelező nyugdíjjárulék befizetésével kell hozzájárulnom, alapvetően önbecsapásra épül. Arra az illúzióra, hogy a folyó finanszírozás rendszerében a társadalombiztosítás mindenkor képes lesz a nyugdíjasok megfelelő járandóságának kifizetésére, így föl sem merülhet a rászorultság kérdése.

Ez jelenleg sok esetben valóban így van. Több százezer nyugdíjas azonban már ma is nagyon alacsony nyugdíjat kap (több, mint 70 ezer nyugdíjas nyugdíja kevesebb, mint 50 ezer Ft, s több, mint egymillió nyugdíjas nyugdíja esik az 50 és 100 ezer Ft közötti sávba), így rászorultságuk bármikor előállhat, különösen, ha betegek vagy egyébként gondozásra szorulnak. Ők már ma is olyan helyzetbe kerülhetnek, hogy ellátásuk költségeit nem fedezi a járadékuk, ezért az őket ellátó intézmények a gyermekeik ellen indíthatnak majd pereket – különösen, ha a gyermekek tartósan külföldön dolgoznak (hiszen így biztosan lesz pénzük a szülőtartásdíj kifizetésére).

Nem elképzelhetetlen, hogy a szociális szféra krónikus forráshiánya miatt a szülőtartás iránti intézményi perindítás nem csupán jog, hanem egyenesen kötelezettség lesz, amelyet a fenntartók előírnak az ellátó intézmények számára.

Nem kell hosszú időnek eltelnie ahhoz sem, hogy az újonnan nyugdíjba vonulók számára a jelenleginél sokkal kevesebb nyugdíjat tudjanak megállapítani (15 éven belül egyharmadával, 25 éven belül akár felével is csökkenhet a nyugdíjváromány). Ekkor tömegesen csúszhatnak olyan rászorultsági szintre a nyugdíjasok, hogy nem marad más lehetőségük, mint megkérni a gyermekeiket, unokáikat, hogy segítsenek. S ha erre nem lennének hajlandók, akkor kénytelen-kelletlen bírósági úton is rákényszerülhetnek a leszármazottaik velük szemben fennálló tartási kötelezettségének érvényesítésére. Sőt, a fent idézett új rendelkezések fényében már a hozzájárulásukra sem lesz szükség ahhoz, hogy az őket ellátó intézmény (vagy magánszemély) perben követelje a gyermekeiktől a nyugdíjukkal nem fedezett ellátási díjuk megtérítését.

A törvényi és az erkölcsi parancsok alapján, valamint a társadalombiztosítás alapjainak megroppanása következtében már ma is csak két választása van egy középkorú embernek Magyarországon: vagy elkezdi a nyugdíjcélú előtakarékosságot, vagy elkerülhetetlenül a gyermekeit, rosszabb esetben az unokáit terheli meg – tudtuk nélkül is – az ő időskori eltartásának kötelezettségével.

 

Érdemes elgondolkodnunk: vajon miért érezzük természetesnek, hogy az autónkra kivétel nélkül minden esetben felelősségbiztosítást kötünk? Egyszerű a válasz: mert erre a törvény kötelez minket.

Ehhez képest egy nagyságrendekkel fontosabb ügyben, a nyugdíjaskori megélhetésünk tekintetében vállrándítva elutasítjuk a nyugdíj-előtakarékosság kérdését, hiszen meg vagyunk győződve arról, hogy az nem kötelező. Pedig a fenti levezetés alapján mindannyiunk számára kiderülhet, hogy nagyon is kötelező az öngondoskodás.

Ha én mint szülő nem tartalékolok a 10-20-30 év múlva esedékes nyugdíjas éveimre, akkor akaratlanul is kiteszem a gyermekemet és az unokámat a törvény szigorának, hiszen a magyar jogrend szerint ő lesz köteles az én eltartásomra.

Vagyis kötelező az öngondoskodás, mert ha nem teszem meg, akkor a legjobban szeretett családtagjaim nyakába akasztom időskori eltartásom kötelezettségét. A gyermekeim, az unokáim tartási kötelezettségét váltom meg azzal, ha nyugdíjbiztosítást kötök, nyesz-számlát nyitok, netán önkéntes nyugdíjpénztári tagdíjat fizetek, mert így elkerülöm, hogy elszegényedjek öregkoromban, és rászoruló idős szülőként a leszármazottaimhoz kelljen könyörögnöm.

Iratkozzon föl az ingyenes heti hírlevelemre, ha kíváncsi a jogaira és a lehetőségeire a jelenlegi és jövőbeni nyugellátásokkal kapcsolatban!

 

(Az összefoglalóm frissítésének időpontja: 2017. augusztus 28.)

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...