Lehet-e jó döntés a struccpolitika, ha a saját jövőnk a kérdés?

Lehet-e jó döntés a struccpolitika, ha a saját jövőnk a kérdés?

Fiatalabb korunkban mi az első reakciónk, ha a leendő nyugdíjunk kerül valahogyan szóba? Ráérünk még erről beszélni, egyébként is a jelen gondjait kell megoldanom - vagyis úgy reagálunk a jövő kockázataira, mint a városi legendák strucca a veszélyekre.

K Küldés K Nyomtatás

 

Iratkozzon föl a NyugdíjGuru News ingyenes heti hírlevelére, ha nem akar lemaradni a nyugdíjak és egyéb ellátások jelenét és jövőjét érintő fejleményekről!

 


 

Jó döntés-e a struccpolitika, ha a saját jövőnkről van szó?

 


 

Mi az első reakciója egy fiatal vagy középkorú embernek, ha a leendő nyugdíja kerül valahogyan szóba? Ráérünk még erről beszélni, messze van még a nyugdíjkorhatár, lehet, hogy meg sem élem, egyébként is az életem mai gondjait kell megoldanom.

Meglepő, hogy a legtöbb fiatal azzal söpri le a témát a saját napirendjéről, hogy úgysem lesz nyugdíja, így aztán nem is kell foglalkoznia a kérdéssel. Majd csak lesz valahogy, hiszen eddig is lett valahogy.

Ki kell ábrándítanom a halogatókat, a hárítókat, a szőnyeg alá söprőket és a jövő gondjai elől fejüket homokba dugókat.

A kijózanító válasz igazságának belátásához csak néhány közismert tényt kell összefüggéseikben megnéznünk.

Mindenekelőtt nem árt, ha tudjuk, hogy a mi leendő nyugdíjunk fedezetét nem a mi saját, mai járulékbefizetéseink teremtik meg: a mi mai járulékbefizetéseinkből a mai nyugdíjasok járandóságát fizeti ki a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer.

A mi leendő nyugdíjunkat az utánunk következő generációk járulékbefizetései fedezik majd.

Az öregségi nyugdíj pénzügyi alapjai az egymást követő nemzedékek közötti hallgatólagos bizalmi egyezségre épülnek: én fizetem a szüleim nyugdíját, ahogyan ők fizették a nagyszüleim nyugdíját, és az én nyugdíjamat majd fizetik a gyerekeim, ahogyan az ő nyugdíjukat majd fizetik az unokáim. Ha.

A generációk közötti bizalmon múlik minden, amely a társadalombiztosítás intézményrendszerében ölt testet.

Mindez nagyon jól működik mindaddig, amíg az éppen fizető nemzedéknek nem kell túl sokat költenie az éppen nyugdíjasok ellátására - hiszen ne felejtsük el, hogy az éppen fizető nemzedék mindig kettős eltartási szorításban él, mert a gyermekeit is el kell tartania, fel kell nevelnie.

A gyermeknevelés családi kötelezettség (közvetlenül fizetem), a nyugdíjasok eltartása pedig társadalmasított kötelezettség (közvetve, a járulékokon keresztül fizetem).

Mikor kell nem túl sokat költenie a nyugdíjak fedezetének megteremtésére egy aktív korú (fiatal és középkorú) személynek? Vagyis mikor kell nem túl magas nyugdíjjárulékot fizetnie?

Egyrészt akkor, ha nagyon sokan fizetnek nyugdíjjárulékot (sok a fiatal és sok a középkorú) - hiszen így többfelé oszlik a finanszírozási teher.

Másrészt akkor, ha nem kell túl sok nyugdíjas között szétosztani a járulékbevételt (nem túl sok a nyugdíjas), hiszen így kevesebb bevétel is elég.

Persze az is segít, ha a nyugdíjban töltött életszakasz nem túl hosszú (nem élnek hosszan a nyugdíjasok), mivel így nem kell nagyon sokáig fizetni egy adott nyugdíjas részére a nyugdíját, vagyis kevesebb bevétel is elég lesz.

Mi akkor a gond?

A képlet egyszerű, a rendszer egy évszázada több-kevesebb sikerrel, de működik, a nyugdíjasok nem halnak éhen, sőt, az egyik legmegbízhatóbb bevételi forrással rendelkező társadalmi réteget alkotják.

Igen ám, de időközben a feje tetejére állt a magyar társadalom (és ha már itt tartunk, egész Európa és a teljes fejlett világ) demográfiai szerkezete.

Megborultak az arányok, és a fejlett országokban már nem a fiatalok, hanem az idősek vannak többségben. Soha nem volt még például olyan a történelemben, hogy a 60 évesnél idősebbek többen legyenek, mint az 5 évesnél fiatalabbak.

Az öregedés folyamata ráadásul évről-évre gyorsul, ennek következtében pedig recsegni-ropogni kezdett a jól kitalált nyugdíjrendszer.

Miért is?

Azért, mert csökken a járulékfizetők (a fiatalok és a középkorúak) száma, miközben nő a nyugdíjasok száma, akiknek nő a várható további élettartama.

A járulékterhelés - ami az aktív korosztályokat terheli - egyre kevesebb ember között oszlik meg, miközben a beszedett járulékbevételt egyre több ember között kell szétosztani.

Növeljük tehát a járulékbevételt - vagyis a fiatalok és középkorúak terhelését -, hogy szinten maradjon, sőt, nőjön a szükséges bevétel?

Vagy csökkentsük a nyugdíjakat, azaz a bevételcsökkenést kínkeservvel tudomásul véve ezt a kevesebbet osszuk többfelé?

Az első esetben az aktív generációk haragját, a második esetben a nyugdíjas társadalom dühét váltjuk ki. Sem ez, sem az nem könnyen járható út. De akkor mit lehet tenni?

Ha az éppen aktív generációk befizetései nem fedezik az éppen nyugdíjas generációknak a részükre megígért nyugdíjakat, akkor az állam előtt több választási lehetőség is nyílik:

- módosíthatja a nyugdíjba vonulás feltételeit (például megemeli a nyugdíjkorhatárt), vagy

- az adóbevételekből (esetleg külföldi vagy belföldi kölcsönből) pótolja a nyugdíjjárulék-bevételből hiányzó összeget, vagy

- általában kevesebb nyugdíjat fizet (módosítja a nyugdíjszámítás képletét, elinflálja a nyugdíjak vásárlóértékét),

- vagy egyszerűen visszaterheli a családokra az idősek eltartásának terhét.

Magyarországon mindegyik lehetőség igénybe vételére látunk példát már most is.

Mi szűrhető le mindebből?

Hova vezet a demográfiai tótágas, a termékenységi sivatag, a magyar fiatalok szakadatlan kivándorlási hulláma?

Hova vezet a jövőben várható TB-bevételek töpörödése a nyugdíjasok létszámának egyidejű felduzzadása mellett?

Egyszerűen fogalmazva: elkerülhető-e a gyorsan öregedő társadalmakban fizetendő nyugdíjak vásárlóértékének drámai zuhanása?

S ha nem, akkor mit tehetünk ennek elkerülése érdekében?

Ha bevándorlás nem opció (jelenleg), és a nyugdíjrendszer százéves működési alapelvét (a felosztó-kirovó elvet) egy darabig még senki nem meri más alapelvvel helyettesíteni, akkor kizárólag egyetlen módon védekezhetünk hatékonyan: az öngondoskodás révén.

Már szinte hallom nyájas olvasóm fölhördülését: mi a fészkes fürjtojásból öngondoskodnék, amikor épp csak megélek a fizetésemből, a közalkalmazotti illetményemből, a vállalkozói kivétemből vagy az egyéb bevételeimből?

Tökéletesen megértem ezt az álláspontot, mégis azt kell mondanom, hogy egy strucc felelősségi szintjén áll ez a fölhördülés.

A ma futóhomokjába dugjuk a jelen gondjaitól lüktető fejünket, s így várjuk, hogy a jövő veszedelmei majd elkerülnek, s nem billentenek csontig ható fájdalommal ülepen minket.

Sajnos - s itt jön a kiábrándítás - a jövő veszedelmei nem kerülnek el minket, mert pont az útjukban élünk.

Ha nem kezdünk el minden elhárító és védekező ösztönünket legyőzve a jövő gondjaival is foglalkozni, akkor azok ezerszeres erővel támadnak majd ránk.

Akkor, amikor már nem lesz erőnk védekezni sem.

Ezért elkerülhetetlen, hogy rendelkezzünk nyugdíjcélú megtakarítással.

Pontosabban ezért is, mert ha félresöpörjük ezeket a megfontolásokat, és elhessegetjük az öngondoskodásnak még a gondolatát is, akkor tudatlanul és valószínűleg legjobb szándékunk ellenére meghoztunk egy szörnyű döntést: a mi saját jövőbeni életünk gondját a gyermekeink nyakába varrtuk.

Ha nem lesz elegendő a nyugdíjunk és nem lesz elegendő megtakarításunk sem, akkor egyebek között a magyar Alaptörvény, a magyar Polgári Törvénykönyv és a magyar szociális törvény szigorú szülőtartási rendelkezései miatt a gyermekeink kötelezettségévé tesszük, hogy életünk végéig támogassanak minket. Valóban ezt szeretnénk? A gyermekeink életét e mi gondjainkkal nehezíteni – akár évtizedeken át?

Szerintem senki nem ezt akarja.

Nem ismerek olyan szülőt, aki rosszat akarna a gyerekének.

Különösen, ha megismeri, milyen módon védekezhet a saját jövője gyermekét terhelő fájdalmas pénzügyi kihívásai ellen.

A magyar kormányzat is egyre inkább hajlik a nyugdíjcélú öngondoskodás támogatására, hiszen az öngondoskodás révén enyhíthető a nagy társadalmi újraelosztó rendszerekre nehezedő nyomás.

Az időskorra való felkészülés legfontosabb, sikeresen alkalmazható pénzügyi megtakarítási eszközei közé tartoznak a nyugdíjbiztosítások, amelyekre az állam továbbra is az éves megtakarítás 20%-ával egyező összegben személyi jövedelemadó-jóváírást biztosít, évi legfeljebb 130 ezer forint összegben.

A nyugdíjbiztosítások körében sokak számára lehet elsődleges választás a közel kétszáz éves sikeres múltra visszatekintő osztrák biztosító, a Grawe magyar leánya, a Grawe Életbiztosító Zrt. forintos és eurós hagyományos nyugdíjbiztosítása.

Aki a biztonságot szereti – és nem szeretne semmilyen befektetési kockázatot viselni -, mindenképpen nézze át ezeket a kamatadó-mentességet és öröklési illeték alóli mentességet is nyújtó nyugdíjbiztosítási megoldásokat!

Megéri.

 

 

 

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...