Ha személyes kérdése van a nyugdíjával, a nők kedvezményes nyugdíjával, vagy a nyugdíjemeléssel kapcsolatban, akkor azt ide kattintva fölteheti, hogy méltányos díjazás ellenében az Ön személyére szabottan, az ügyintézés során felhasználható jogszabályi hivatkozásokkal együtt megválaszoljam.

A magyar nyugdíjemelés az év első három hónapjában továbbra is brutálisan magas infláció tükrében

A KSH ma közzétett inflációs gyorstájékoztatója szerint a márciusi infláció (2022. márciusához képest) 25,2% volt, miközben a nyugdíjas infláció ennél is magasabb, 26,7%-os volt.

Így a januári 25,7% és a februári 25,4% után már az idei harmadik hónapban 25% fölött ragadt a fogyasztói árak növekedése, miközben a nyugdíjas infláció még siralmasabb, hiszen a januári 27,4% és a februári 26,9% után márciusban is még mindig 26% fölött vergődik, és csak idegőrlő lassúsággal csökken.

Különösen szembeötlő a magyar infláció brutálisan magas szintje európai összevetésben, hiszen Magyarországon messze a legmagasabb az áremelkedés, még a közép-kelet európai országokban dúló árromlásnál is 7-10%-kal magasabb, nem is beszélve az EU fejlettebb országainak 3-10% közötti mértékeiről.

Így meglehetősen nehéz a nyugdíjas társadalomnak egyetértenie azzal a kormányzati állásponttal, hogy a nyugdíjak vásárlóértékét megőrzi az állam idén is.

A magyar nyugdíjemelési rendszer sérülékenysége az új inflációs adatok tükrében különösen szembetűnő.

A fejlett nyugdíjrendszerek mindegyikében érvényesül kisebb-nagyobb mértékben a szolidaritási elv, vagyis a nyugdíjak évenkénti karbantartása során szabályozott jövedelemtranszferek biztosítják, hogy a nyugdíjas társadalom tagjai között ne mélyülhessen tovább az a nyugdíjak megállapításkori összegében látható anyagi különbség, amely az életük során megszerzett eltérő nyugdíjjogosultságok (eltérő hosszúságú szolgálati idő, nagymértékben eltérő keresetek) következménye, és amely a nyugdíjrendszerek alapvető méltányosságát biztosítja a biztosítási elv alapján.

Minden nyugdíjas jogos igénye, hogy a nyugdíja összege a lehető legpontosabban tükrözze az ő munkával vagy gyermekneveléssel megszerzett nyugdíjjogosultsága mértékét, vagyis az általa vagy helyette az aktív élete során fizetett nyugdíjjárulékok összege többé-kevésbé egyezzen meg a nyugdíjas élete során részére folyósított nyugdíjak összegével, azaz a két aggregált összeg, a járulékok és a járadékok összege (bonyolult biztosításmatematikai kalkulációk eredményeként) a lehető legnagyobb mértékben egyezzen meg, legyen egymással ekvivalens. Ez a munkanyugdíjat szabályozó ekvivalencia-elv lényege, amellyel általában minden gondolkodó érintett egyetért, és azt nem tekinti méltánytalannak, ha annak az embernek a nyugdíja is magasabb, aki hosszabb ideig fizetett magasabb járulékot az aktív élete során, és vice versa.

Persze a munkanyugdíj rendszere is egy sor méltányossági taposóaknát rejt magában, amelyet az európai nyugdíjrendszerek újabb reformjai az állampolgári jogon járó alapnyugdíj bevezetésével, szolidaritási kiegyenlítő automatizmusok beiktatásával, a nyugdíjjogosultságok családon belüli megoszthatóságával, járulék- vagy nyugdíjplafon alkalmazásával próbálnak orvosolni.

A már megállapított nyugdíjak karbantartása, vagyis a rendszeres és rendkívüli emelések, továbbá a nyugdíjas társadalomnak biztosított plusz ellátások, például a 13. havi nyugdíj vagy a nyugdíjprémium tekintetében azonban más lehet a helyzet. Ezeken a területeken az ekvivalencia elv korlátozás nélküli érvényesítése óhatatlanul a nyugdíjas társadalom tagjainak gyorsuló anyagi szétszakadásához vezet: ha mindenki azonos százalékos mértékű emelésben részesül, akkor a nyugdíj összegétől függő emelés minden alkalommal tovább mélyíti a nyugdíjasok közötti abszolút különbséget.

A szegény nyugdíjas az emelést és a 13. havi nyugdíjat követően a juttatások ellenére még szegényebbnek érzi magát, ráadásul a szubjektív tényezők indulati hatásán túl valóban igaza is van, hiszen a magasabb nyugdíjban részesülőkkel szembeni anyagi különbség nő, ráadásul a kisebb nyugdíjból nagyobb arányban kell költeni az élelmiszerekre, amelyek árnövekedése az általános infláció duplájánál-triplájánál is magasabb, nem is beszélve a háztartási energiára fordított nyugdíjhányadról, amely a kisebb nyugdíjban részesülők jellemzően rosszabb minőségű lakásaiban brutálisan magasra nőhet. A legszegényebb nyugdíjasok helyzetének javítását bármely magyar nyugdíjreform egyik fő céljának kell tekinteni.

A nyugdíjemelés legnagyobb problémája a magas inflációs környezetben az, hogy a januári kötelező emelés korrekcióira csak késleltetve, több hónapos csúszással kerül sor (2022-ben a januári emelés után júliusban jött az első korrekció, és csak novemberben a második kiegészítés, idén pedig eddig csak a januári 15%-os emelés történt meg - miközben a nyugdíjas infláció 2023. márciusban is 26,7%-os volt).

A problémát súlyosbítja, ha a januári emelés mértékét eleve alultervezik a költségvetésben, mint tavaly (5%) vagy idén (15%), ezzel a nyugdíjasokat valóban arra kényszerítik, hogy hónapokon át hitelezzenek a magyar költségvetésnek, amely csak utólag utalja majd nekik az őket megillető emelési különbözetet - ami az év utolsó hónapjaira ráadásul csak részlegesen kárpótolja őket (a tavalyi 14% összesített emeléssel szemben a 15,2%-os nyugdíjas infláció állt, így az állam 1,2% emeléssel - nagyjából 60 milliárd forinttal - tartozik a nyugdíjasoknak, de ezt persze soha nem fogja törleszteni). Vagyis a helyzetet minden évben súlyosbítja az a szabályozási körülmény, hogy a novemberi nyugdíjemelés mértékét az adott év első nyolc hónapjának inflációs tényadatai szerint határozzák meg, ami természetesen nem tükrözheti egészében az éves infláció nyugdíj-roncsoló hatását.

Ez a nyugdíjemelés módszeréből fakadó inflációs kár a nyugdíjasok számára csak akkor térülhetne meg, ha a mértékét figyelembe vennék a következő év januári nyugdíjemelés során - ha például most januárban nem 15%-kal, hanem a tavalyi 1,2%-os emelési elmaradást is pótolva 16,2%-kal emelték volna a nyugdíjakat.

Ilyen magas infláció mellett a jelenlegi nyugdíjemelési gyakoriság (januári emelés, majd novemberi korrekció, illetve esetleg egy nyári kiegészítés) egyszerűen alkalmatlan a nyugdíjak vásárlóértékének évközi karbantartására, ezért célszerű lenne áttérni a havi, de legalább a rendszeres negyedéves nyugdíjemelés gyakorlatára. A jelenlegi helyzetben például átlagosan 1,7-1,8 százalékkal kellene emelni a nyugdíjakat minden hónapban, s ha az inflációs várakozás 20 százalék fölé futna, akkor az emelés mértékét is ennek megfelelően kellene meghatározni.

A rendkívüli idők elmúltával a reform keretében a rendszer bevált elemei megőrizhetők, egyúttal kiegészíthetők a nettó nemzetgazdasági keresetemelkedést is figyelembe vevő vegyes indexálás technikájával.

Az új emelési rendszer fedezetét mindenekelőtt a magas infláció miatt megugró áfa-bevételek teremthetik meg: a nyugdíjasok a fogyasztásuk révén teremtik meg az új paradigma szerinti csúszó havi (de legalább negyedéves) nyugdíjemelés lehetőségét.

Egy méltányos nyugdíjemelésnek azonban nem csak a megszaladó inflációt kell ellensúlyoznia, hanem a korábban megállapított - és emiatt fokozottan zsugorodó értékű - nyugdíjjal rendelkezőkkel szembeni méltánytalanságot is orvosolnia szükséges. Ezért a nyugdíjemelés rendszerébe mielőbb célszerű beépíteni a korábbi évek elszegényedési csúszdáján egyre mélyebbre süllyedt nyugdíjak kompenzációs növelését biztosító, azaz a valorizációs szorzók mindenkori értékéhez igazodó korrekciós indexálást is.

Ha a nyugdíjemelési eljárás lényeges módosítása nem történik meg, akkor rövid időn belül elkerülhetetlenné válhat a nyugdíjak külön korrekciós célú emelése annak érdekében, hogy csökkenjen a nyugdíjak összegeiben a nyugdíjazás éve szerinti méltánytalan eltérés és a nyugdíjak között kialakult indokolatlan aránytalanság, amelynek semmi köze a nyugdíj alapjául szolgáló keresetek és a szolgálati idő hossza szerint kialakult, indokolt különbségekhez.

A nyugdíjak között kialakult aránytalanságok egyre vállalhatatlanabb mértéket öltenek, a medián nyugdíj értékénél (185 ezer forint) akár tíz-tizenötször, a minimálnyugdíj  összegénél (idén 16. éve változatlanul 28.500 forint) akár százszor nagyobb nyugdíjakat is megállapíthatnak, nincs nyugdíjplafon, miközben az érintett nyugdíjak arányaiban továbbra sem jutnak megfelelően kifejezésre az aktív korban szerzett szolgálati időben meglevő különbségek (az első húsz év kétszer annyit ér mind a mai napig, mint a második húsz év, miközben az egyes évek értékének rángatózása továbbra is fennáll), ráadásul az érintett nyugdíjak arányaiban - a járulékfizetési plafon 2013-as eltörlése következtében - túlságosan is kifejezésre juthatnak az aktív korban elért, járulékfizetés alapjául szolgáló keresetekben meglevő különbségek, amelyet a degresszió 2013 óta változatlan keretrendszere semmilyen módon nem tud kordában tartani, mindezek eredőjeként a nyugdíjak összegeiben nemhogy nem mérséklődtek a nyugdíjazás éve szerinti eltérések, hanem egyenesen drámaivá fokozódtak: azonos életpálya esetén egy 2015-ben megállapított nyugdíj lehet, hogy akár 120%-kal alacsonyabb volt egy idén megállapítandó nyugdíj összegéhez képest. (Természetesen a korábban megállapított nyugdíjak azóta az inflációs emelésekkel nőttek, de ez a megállapítási méltánytalanság tényén nem változtat: ha a példa szerinti két évet, 2015-öt és 2023-at vesszük figyelembe, akkor is 57%-kal kisebb jelenleg a 2015-ös nyugdíj összege, mint egy idén igényelt nyugdíj összege, pedig azonos nyugdíjjogosultság alapján kérték a nyugdíjukat az érintettek.)

És még ez sem elég a valóban méltányos nyugdíjemeléshez, hiszen a nyugdíjemelés rendszerének nem csak a nemzetgazdasági nettó átlagkeresettől való folyamatos leszakadást kell kezelnie, hanem a nyugdíjas társadalom szétszakadását is, amit csak a nyugdíjemelés differenciált mértéke lassíthat, például a sávos nyugdíjemelés módszere révén (a kisebb nyugdíjas nagyobb arányú vagy nagyobb összegű nyugdíjemelésben részesül).

E téma kapcsán írtam ezt az elemzésemet is.