13. vagy 53.?

Áldás vagy átok?

Rövid távon áldásnak, hosszabb távon átoknak bizonyulhat a 13. havi nyugdíj - amint ezt a 2009 előtti története is bizonyítja.

A folyó finanszírozású magyar nyugdíjrenszer jövőjét a gazdaság fejlődése mellett alapvetően négy kényszerítő tényező - a demográfiai, a foglalkoztatási, a kivándorlási és a versenyképességi helyzet - határozza meg. A koronavírus-pandémia mindegyiket megzavarja, bár remélhetőleg csak ideiglenes jelleggel. A veszélyhelyzet elleni védekezés eszközei azonban sokkal hosszabb távú hatást gyakorolhatnak a jövőre, mint maga a járvány. Ilyen eszköz a tizenharmadik havi nyugdíj is.

A társadalom elöregedése megállíthatatlan. Ma a lakosság 19,3%-a, közel kétmillió ember 65 évesnél idősebb - őket fenyegeti leginkább a járvány. Közülük 600 ezren magányosan élnek, őket nem csak a vírus, hanem az egyedüllét egészségromboló ereje is sújtja - a magány úgy hat a nyugdíjas szervezetére, mintha minden nap elszívna 15 szál cigarettát. 2030-ra már több, mint 2,1 millió ember tölti majd be a 65 éves életkorát, miközben a munkaerőpiacra ugyanezen időszakban csak 1,6 millió fiatal áramlik be, így a járulékfizetők száma csupán a népesedési folyamatok alakulása miatt legalább félmillió emberrel csökken. Később az öregedési folyamat tovább gyorsul, mivel az utolsó nagylétszámú korosztály az 1975 körül született Ratkó-unokáké, akik 2040 után töltik be a korhatárukat (hacsak addig nem emelkedik tovább a korhatár), viszont utánuk már csak demográfiai sivatag következik, annyival kevesebben vannak a fiatalok. Az előrejelzések szerint 2050 után már minden harmadik magyar 65 évesnél idősebb lesz. Miért kell ilyen messzire tekinteni a 13. havi nyugdíj visszaépítése kapcsán? Azért, mert ha valóban beépül a nyugdíjkiadásokba egy plusz hónapnyi terhelés, akkor azzal hosszútávon is számolni kell.

A járulékfizetők számát eddig legalább 650 ezer fővel csökkentette a tartósan külföldön dolgozó, a külföldre ingázó vagy az utóbbi években kivándorolt magyarok száma, akik nem itthon fizettek nyugdíjjárulékot. Ez persze évtizedek múlva - amikor ezek a magyarok is betöltik a nyugdíjkorhatárukat - enyhítheti a magyar nyugdíjrendszerre nehezedő nyomást, viszont addig nyilván hiányzik az általuk (és munkáltatóik) által fizetett közteher a nyugdíjkasszából. A pandémia miatti tömeges kényszerű hazatérésük nem javít a helyzeten, csak akkor, ha itthon vállalnának tartósan munkát, de ha vége lesz a veszélyhelyzetnek, biztosan teljes erővel fölpörög majd megint a gazdag európai mag-államok demográfiai szivattyúja - így egyáltalán nem vehetünk arra mérget, hogy az aktív magyar munkaerő akár növekvő mértékű kiáramlása nem indul be újra.

Csak e két körülmény - öregedés és tartós külföldi munkavégzés/kivándorlás - miatt 2030 után több heti bevétel hiányozhat a nyugdíjalapból, amit más forrásból kell pótolni a nyugdíjak kifizetéséhez. Árulkodó lehet e tekintetben, hogy a költségvetési törvények évente 50 - 200 milliárd forint közötti “költségvetési hozzájárulást” irányoznak elő már ma is a nyugdíjkasszához, ami 1- 4 heti nyugdíj fedezetének felel meg. A 2020-ra szóló költségvetésben - a járvány miatti, éppen zajló átrendeződés előtt - 46,928 milliárd forint szerepel a Nyugdíjbiztosítái Alap támogatása/kiadások támogatására pénzeszköz átadás rovatban.

A magyar foglalkoztatási helyzet sajátosságai további léket ütnek a nyugdíjrendszer bevételein, miután Magyarországon kiugróan magas a minimálbér vagy annál is kisebb rendszeres jövedelem utáni járulékfizetők száma – egyes becslések szerint közel másfélmillió ilyen foglalkoztatott és egyéni vagy társas vállalkozó dolgozik Magyarországon, közöttük 350 ezer kisadózó. A járvány miatti munkahelyvédelmi intézkedések keretében több olyan is akad, amely tovább apasztja ezeket a szűkülő bevételi forrásokat: ilyen a különösen veszélyeztetett iparágakban dolgozó közel 90 ezer katás tételes adó alóli mentesítése - társadalombiztosítási jogosultságaik változatlanul hagyásával -, vagy a veszélyhelyzet fennállása alatt a biztosítási jogviszony fenntartása akkor is, ha valaki elveszíti a munkáját (vagyis nem tud járulékot fizetni), és ide tartozik a Kurzarbeit magyar verziójának járulékcsökkentő következménye is (az állam által 70%-os mértékre kiegészített keresetek után nyilván harminc százalékkal kisebb járulék fizethető csak be - ha egyáltalán járulékterhet visel majd az állami kiegészítés). Külön kiemelést érdemel e tekintetben a szociális hozzájárulási adó 2020. július 1-jétől hatályos további 2 százalékpontos csökkentése (emlékeztetőül: 2016-ban még 27% volt ez a közteher, ami jelenleg 17,5% és július 1-jétől 15,5% lesz). A szociális hozzájárulási adónak elsődleges szerepe van a nyugdíjkiadások finanszírozásában: a 2020-as költségvetésben a Nyugdíjbiztosítási Alap tervezett szocho-bevétele 1.907,9 milliárd forint, a teljes bevétel 53,1%-a, (az egyéni 10%-os nyugdíjjárulékokból tervezett bevétel ennél 308 milliárddal kisebb, 1.600,8 milliárd forint). Ha a szocho mértéke júliustól tovább csökken, akkor változatlan gazdasági feltételek mellett is a féléves csökkentő hatást figyelembe véve  1.798,2 milliárd forintra esne ez a bevétel - csakhogy a gazdaságot is megbetegítette a koronavírus, így jelentősen romló feltételekkel kell számolnunk, ami a szocho-bevételt és a nyugdíjjárulék-bevételt egyaránt apasztja.

Mivel jár ilyen finanszírozási feltételek mellett a 13. havi nyugdíj visszaépítése? Eltekintve attól a ténytől, hogy a bejelentés szerint inkább plusz egy-egy heti nyugdíjról lehet beszélni négy év távlatában, jövő évi indítással, a nyugdíjkassza terhelését így is jelentősen növeli ez a korábban nem tervezett kiadás. A juttatás kezdetének időzítése miatt a pandémia idején még biztosan nem segíthet a nyugdíjasok anyagi gondjain, de elképzelhető, hogy éppen a járvány idején túlterhelt költségvetést kívánták mentesíteni idén az azonnali plusz kiadás alól.

A kormányzat a híradások szerint "mindösszesen 280 milliárd forintot" költ a 13. havi nyugdíj "visszaépítésére". Ha ez az értesülés helytálló, akkor négy éven át minden évben csak egy heti többletkiadás jelentkezik, vagyis minden évben sor kerül egy 53. heti nyugdíj kifizetésére.

Ha nem így lenne, akkor a 2021. évi egy heti kiadás (ha beleszámoljuk a korbetöltött öregségi nyugdíjra, a nők kedvezményes nyugdíjára, valamint a hozzátartozói nyugellátásokra fordítandó nyugdíjkiadás egy hétre jutó összegét, akkor az jövőre 70 milliárd forint) 2022-ben már kétheti kiadás (140 milliárd forint), 2023-ban háromheti kiadás (210 milliárd forint), 2024-ben négyheti kiadás (280 milliárd forint) lenne, vagyis mindösszesen nem 280 milliárd forintba, hanem 700 milliárd forintba kerülne a "visszaépítés", majd 2025-től minden évben állandósulna a nagyságrendileg évi 280-300 milliárd forint körüli kiadási többlet a nyugdíjkasszában. (Ez a többletkiadás majdnem pontosan akkora, mint a nők kedvezményes nyugdíjára fordítandó idei költségvetési előirányzat.) A valóságban évente nő a kiadás, miután a nagy létszámú Ratkó-évjáratok nyugdíjba áramlása pont ezekben az években tovább folytatódik. Persze a kiadások korlátozhatók például akként, hogy beállítanak egy 13. havi nyugdíjplafont (az idei átlagos nyugdíjösszeg, 142 ezer forint, vagy a medián nyugdíjösszeg, 127 ezer forint lehet például egy felső határ; 2009-ben, az akkori 13. havi juttatás megszüntetése előtt 80 ezer forintban maximálták a kifizethető összeget - ez utóbbi öröklődött a nyugdíjprémium máig hatályos felső korlátjaként).

Egy folyó finanszírozású nyugdíjrendszer akkor stabil és fenntartható, ha a mindenkori aktív dolgozók (és munkáltatóik) nyugdíjcélú járulékfizetései fedezik a mindenkori nyugdíjasokat megillető nyugdíjakkal kapcsolatos kiadásokat. Ha a járulékfizetők száma és az általuk (és munkáltatóik által) fizetett járulék mértéke is folyamatosan csökken, miközben a nyugdíjasok létszáma folyamatosan nő, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy egy idő után a rendszer hiánya is nőni fog.

Egyebek között emiatt szűnt meg 2009. július 1-jével a korábbi 13. havi nyugdíj, de ami ennél sokkal nagyobb horderejű intézkedés: emiatt emelkedik folyamatosan a nyugdíjkorhatár is (egy évtizeden belül 62-ről 65 évre nő a korhatár), emiatt szűntek meg 2011 végén a korhatár előtti és korkedvezményes ellátások, a szolgálati nyugdíjakkal együtt, emiatt szűnt meg a rokkantsági nyugdíj és részben emiatt alakult át a magánnyugdíjpénztári rendszer is (amelynek legfőbb bűne az volt, hogy az állam jövőbeni nyugdíjkötelezettségeivel kapcsolatos rejtett, implicit államadósságot explicitté, azaz bődületesen nyilvánvaló tette, alaposan leszűkítve a kormányzat pénzügyi mozgásterét). Igaz, hogy e súlyosan korlátozó intézkedésekkel majdnem egyidőben bevezett nők kedvezményes nyugdíja a Magyar Nemzeti Bank egy kiváló tanulmánya szerint gyakorlatlag lenullázta a korhatár előtti ellátások megszüntetéséből fakadó megtakarításokat, a politikai és az erkölcsi haszon azonban nyilván megérte e kedvezmény bevezetését – bár nem egészen látszik, meddig tartható ez fenn a jelenlegi feltételekkel. (A kedvezményes nyugdíj 2010-es bevezetése idején az akkori 62 éves nyugdíjkorhatárhoz igazították a 40 évi jogosító idő követelményét, ám azóta nő a korhatár és 2022-ben eléri a 65 évet. Három évvel magasabb nyugdíjkorhatárhoz elvileg három évvel hosszabb jogosító időt kellene előírni, hacsak nem akarja az állam, hogy minden nő a korhatára betöltése előtt nyugdíjba mehessen.Vagy nem akarja visszavezetni a férfiaknak is enyhet adó korkedvezményes nyugdíjazás korszerű rendszerét, amelyben minden korhatár előtti kifizetést, vagyis a nők kedvezményes nyugdíját is, levonás - málusz - terhelné.)

Mivel jár összességében a 13. havi nyugdíj (ha valóban minden évben egyhavi többletnyugdíjról, és nem négy éven keresztül járó, majd leálló egy heti többletjuttatásról van szó)? A fentiek szerint évente növekvő pluszkiadással: a 13. havi nyugdíj összege minden évben növelné a kiadásokat, mégpedig minden évben növekvő összegben (az egyre több nyugdíjas miatt). A kérdés csak az, hogy ezzel az évi plusz kiadással milyen bevételi forrás állítható szembe, ha egyidejűleg csökkennek a nyugdíjkassza bevételei? Egy tényleges 13. havi nyugdíj visszahozatala önmagában is semmissé teheti a nyugdíjrendszer fenntarthatósága érdekében eddig tett, sok szenvedést okozó, mégis elkerülhetetlenül szükséges erőfeszítések eredményeit, miközben valójában nem is biztos, hogy erre a megoldásra lenne szükség.

A járványügyi veszélyhelyzetben a nyugdíjasok nyilván inkább vágynak azonnali segítségre, amelyre például fedezetet nyújthatna az idei nyugdíjprémiumra elkülönített 20,432 milliárd forint céltartalék. A nyugdíjprémium feltételei úgysem teljesülhetnek idén, de a céltartalék átcsoportosításával komoly és azonnali segítséget lehet nyújtani a rászoruló nyugdíjasoknak. További fedezetet jelenthet a költségvetésben méltányossági nyugdíjra, méltányossági emelésre és egyszeri segélyre elkülönített összesen 1,6 milliárd forint. Nem is beszélve egyéb járványügyi források e célra történő felhasználásáról. 

Valódi segítség a veszélyhelyzetben akkor nyújtható, ha rászorultsági alapon történik, vagyis minél kisebb nyugellátásban részesül valaki, annál nagyobb mértékű egyszeri veszélyhelyzeti segítségre számíthat. Ráadásul nem csak az öregségi és hozzátartozói nyugellátásban részesülők kerülnek nehéz helyzetbe a pandémia idején, hanem további 600 ezer ellátott - köztük egyebek között a rokkantsági ellátottak, a rokkantsági járadékosok, a korhatár előtti ellátásban részesülők -, akik részére elengedhetetlennek bizonyulhat a vészhelyzeti anyagi segítség. Vagyis a gazdaság és a munkavállalók megmentése mellett a nyugdíjasok és egyéb ellátottak megmentése is további lankadatlan erőfeszítést kíván.

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy összesen 2,6 millió ember jól-léte a tét.