Totál szívás, avagy hogyan rímel önmagára a nyugdíjtörténelem

Totál szívás, avagy hogyan rímel önmagára a nyugdíjtörténelem

2020. 11. 15.
Ezt az összefoglalót több, mint hat hónapja készítettem. Az összefoglalómban szereplő információk a megjelenéskor természetesen pontosak voltak, de mára a jogszabályi változások miatt módosulhattak. Kérem, ellenőrizze a téma megjelenését a friss posztjaim között is!

Amióta több százezren követik a NyugdíjGuru News híradásait, rendszeresen visszatérő kérdés, hogy szerintem mi okozza jelenleg a legnagyobb gondokat a nyugdíjrendszerben. Erről szól ez az összefoglalóm.

K Küldés K Nyomtatás

 

 

Ha Önnek személyes kérdése van a meglévő vagy a jövőben esedékes nyugdíjával kapcsolatban, akkor IDE KATTINTVA teheti föl a kérdését, hogy méltányos díjazás ellenében az Ön személyére szabottan, az ügyintézés során felhasználható jogszabályi hivatkozásokkal együtt megválaszoljam.

 


Ismétli önmagát a nyugdíjtörténelem


 

Amióta több százezren követik a NyugdíjGuru News híradásait, rendszeresen visszatérő kérdés az olvasóim részéről, hogy szerintem mi okozza jelenleg a legnagyobb gondokat a nyugdíjrendszerben és mit kellene tennünk már nagyon rövid távon is e gondok megoldása érdekében?

Érthetőbb lesz a válaszom, ha először áttekintjük a nyugdíjrendszer helyzetét a közelmúlt pattogzott foncsorú tükrében is. 

1.

A totál szívás korszaka:

a rendszerváltozást követő évtized - avagy a rendszerváltozás valódi vesztesei a nyugdíjasok

 

Sokan emlékszünk még rá, hogy a rendszerváltozást közvetlenül követő években, az 1990-es évek elején-közepén a gazdaság mélyrepülésben volt, a foglalkoztatás és a munkajövedelem egyaránt zuhant, miközben az éves infláció gyilkos mértékűvé, két számjegyűvé vált, 34 százalékkal tetőzött 1991-ben, és 20 százalék fölött maradt egészen 1997-ig. Fájdalmas még belegondolnunk is abba, hogy mindez kevesebb, mint negyedszázada évről-évre szó szerint a töredékére zsugorította a nyugdíjak előző évi vásárlóértékét. 

A munkahelyek 30 százaléka elveszett az 1990-es évek elején. A GDP csak 2000-ben múlta felül az 1989-es szintet. A foglalkoztatottság zuhanása csökkentette a járulékfizetők számát, egyúttal drámai mértékben növelte a nyugdíjasok számát, mert a munkájukat elvesztők közül aki csak tehette, a korhatár előtti nyugdíjazásba vagy a rokkantnyugdíjazásba menekült. 

Ennek következtében a nyugdíjrendszer függőségi rátája, vagyis a nyugdíjasok számának és a járulékfizetők számának a hányadosa

- az 1989-es 51,4 százalékról

- 1996-ra már 83,9 százalékra ugrott! 

E folyamatok hatására 1994-ben a nyugdíjkiadások a korábbi 6-8 százalékról fölugrottak a GDP 10 százalékára, ami már kiverte a biztosítékot a nagypolitikában is.

Még a politikusok számára is nyilvánvaló vált, hogy valamit kezdeni kell a nyugdíjrendszerrel.

A könnyebb ellenállás irányába rohanva a szökőárként emelkedő kiadási trendet először a kezdőnyugdíjak megállapítási szabályainak szigorításával próbálták megfordítani.

Azért könnyebb ez az ellenállás (politikai szempontból feltétlenül), mert így nem kell a kétmilliónyi nyugdíjas szerzett jogait abajgatni, vagyis kétmilliónál is több választópolgárt a hatalom ellen hangolni, elég az évi néhány tízezer nyugdíjigénylő jogait korlátozni, akik jó része ráadásul jó ideig észre sem veszi, hogy mennyivel rosszabbul járt, mint a korábban nyugdíjba mentek tömegei. 

Az új nyugdíjigénylők jellemzően nem tudták, hogy már nem úgy számítják a  nyugdíjukat, mint korábban. 1991-ig ugyanis a nyugdíjmegállapítás alapjául szolgáló keresetet a nyugdíjazás előtti utolsó öt évből a nyugdíjba vonuló számára legkedvezőbb három év keresetének átlagaként határozták meg. 1992-től azonban megszűnt ez a nyugdíjigénylők - különösen a munkáltatójukkal cinkosan összekacsintani képes nyugdíjigénylők -  számára rendkívül kedvező rendszer.

Ugyanis 1992-től - amit megőrzött az 1997-es, mindmáig utolsó nagy nyugdíjreform után is a nyugdíjképlet - a nyugdíjszámítás során az 1988. január 1. után a nyugdíjmegállapítás napjáig tartó teljes időszak nyugdíjjárulék alapot képező kereseteit figyelembe veszik, függetlenül attól, hogy az a nyugdíjigénylőnek jó volt-e vagy rossz.

A hozzám áradó kérdésekben még mindig sokszor utalnak arra, hogy megemeltetnék az együttműködésre kész munkáltatójukkal a nyugdíj előtti utolsó egy-két évben a keresetüket, hogy ezzel megnöveljék a nyugdíjukat - sajnos ma már egy-két év kicsit magasabb keresete elenyésző hatást képes csak gyakorolni a nyugdíj összegére. Persze ha valaki ráveszi a  munkáltatóját, hogy a korhatár betöltése előtt néhány évig havi többmilliós bejelentett fizetést adjon neki, akkor megugraszthatja a nyugdíja összegét is - de talán jobban jár, ha az erre szánt keretet inkább nyugdíjcélú megtakarításba forgatja...

Mindezek eredményeként azok, akik 1997 előtt a nagyon magas inflációjú években mentek nyugdíjba, ezt csak fájdalmas veszteséggel tehették meg, vagyis rendkívül alacsony vásárlóértékű kezdő nyugdíjakat állapítottak meg a számukra.

 

2.

Reform semmiért

 

Rémisztő élmény az utólagos tisztánlátás csalóka reflektorfényében fölismerni, hogy a nyugdíjrendszer szerkezeti hibái az 1997-es reform, majd a 2010-es re-reform és az időközi számtalan ad hoc rángatás ellenére ugyanazok maradtak, mint harminc éve.

A történelmi tükörben jól látszik, hogy a rendszerváltozást követően a nyugdíjrendszer alapvető hibája valóban a szerkezetében rejlett, mert megkísérelte

- a szociális segélyezés (az újraelosztáson alapuló szolidaritás) és

- a társadalombiztosítás (az ekvivalencia elvén alapuló méltányos és járulékarányos keresetpótlás)

működő  kevercsét előállítani anélkül, hogy ennek mibenlétét a politikusok bárkivel tisztázták volna.

Az egyszerűség kedvéért előrebocsátom, hogy a modern európai nyugdíjrendszerek találtak megoldást (ha nem is örök időkre szólót) e gondra, de a leggyorsabban meglelt konszenzus is legalább egy évtizednyi nyílt vitát követelt az összes érintett részvételével. S a nyugdíjrendszer jövőjében mindenki érintett. Mindenki.

Mindenesetre kies hazánkban a nyugdíjasoknak már a kilencvenes években sem volt fogalmuk arról, hogy miért annyi a nyugdíjuk, amennyi, és hogy annak összege hogyan vezethető le a korábbi járulékbefizetéseikből.

A kezdő nyugdíjak számítási szabályai az 1997-es refom előtt is nagyon bonyolultak voltak, majd a reform után - a magánnyugdíjpénztári rendszer bevezetésével - a halandó számára végképp áttekinthetetlenné váltak, míg a magánnyugdíjpénztári intermezzo elmúltával a nyugdíjszámítás körülbelül olyan egyszerűvé vált napjainkban, mint Schrödinger hullámegyenleteinek megoldása a multiverzumban.

A kiindulópont 1992 óta megtévesztően "egyszerű": a nyugdíj

- a figyelembe vehető, azaz 1988 óta szerzett, járulékalapot képező keresetekből nettósított, valorizált, degresszált havi átlagkeresetnek

- a szolgálati idő teljes években mért hosszától függő nyugdíjszorzó által meghatározott százaléka. 

Közelebbről nézve kicsit bonyolódik a képlet. 

A nyugdíjszázalékkal kezdve az ugyanis változatlanul nem más, mint a megszerzett szolgálati évek szakadozottan ugráló meredekségű függvénye. A 90-es évek elején - amikor a résznyugdíjhoz még elegendő volt 10 év szolgálati idő - négyszer hosszabb szolgálati idő csak 2,4-szer nagyobb nyugdíjszázalékot adott, hiszen tíz évért 33 százalék járt, negyven évért csak 80 százalék. Ma a helyzet csak annyiban változott, hogy tíz év szolgálati idő már nem elég az önálló saját jogú nyugdíjhoz, ahhoz legalább 15 év (résznyugdíj) vagy legalább 20 év (teljes nyugdíj) szükséges, az arányok azonban változatlanul védhetetlenek maradtak: 15 évvel 43%, 20 évvel 53%, 40 évvel változatlanul csak 80% szerezhető. Hogy mi ennek az oka? Ma már rejtély. Harminc éve nyilván a történelem viharaiban csak rövid szolgálati időt szerezhetett embereket próbálták jobb pozícióba juttatni a nyugdíjigénylés során (például a tsz-dolgozókat). Ennek a rövidebb szolgálati időket méltánytalanul preferáló rezsimnek ma már semmi értelme nem látszik.

További furcsaság, hogy a figyelembe vehető átlagkeresetet degresszióval sújtva kellett (már akkor is) kiszámítani, vagyis a magasabb kereset nem adott arányosan magasabb figyelembe vehető átlagkeresetet, így nem eredményezett arányosan magasabb nyugdíjat, ennek következtében ellenérdekeltté tette a magasabb keresetűeket a járulékfizetésben.

Ezt a hatást méginkább súlyosbította, hogy a nyugdíjszámítás során figyelembe vehető  kereseteket felülről korlátozták, s igaz, hogy ennek megfelelően a munkavállalói nyugdíjjárulékot is korlátozták, vagyis nem kellett járulékot fizetni a nyugdíjszámítás során figyelembe nem vehető kereset után (járulékfizetési plafon), de ezzel nem is ösztönözték a magasabb keresetek megállapítását, hiszen továbbra is a teljes kereset után kellett a munkáltatónak megfizetnie a munkáltatói járulékokat - így a munkáltató nyilván ellenérdekeltté vált.

Újabb súlyos gondokat okozott, hogy a nyugdíjak emelése a kilencvenes éveket megelőzően teljesen hektikus volt (hiszen a szocializmusban nyilván nem lehetett olyan infláció, ami rágcsálhatta volna a nyugdíjakat, de ha az imperialista ármány miatt mégis lett volna, akkor azt esetenként a gondoskodó állam azon nyomban kompenzálta...), majd az eseti nyugdíjemelések kiszámíthatatlan gyakorlata után 1991-től a korábban megállapított nyugdíjakat a nettó keresetek növekedése szerint indexálták. 

Ha ezt ma olvassuk, azt hisszük, ez volt a nyugdíjemelési Kánaán, hiszen ma a nyugdíjas szervezetek éppen azt követelik, hogy legalább részben (v.ö.: svájci indexálás) kövesse a nyugdíjemelés a nettó átlagkeresetek emelkedését.

A gond mindössze annyi, hogy a nettó átlagkeresetek nem csak emelkedhetnek, hanem - mint a nem túl távoli múlt kényelmetlen tényei tanúsítják - zuhanhatnak is. Ilyen esetben a nettó keresetek változásához kötött nyugdíjemelés akár nyugdíjcsökkentésbe is torkollhat, különösen, ha az infláció vérebei is elszabadulnak. A kilencvenes években mindez bekövetkezett, ráadásul az indexálás tisztának látszó elvét folyton megsértették azzal, hogy az emelések mértékét önkényesen megválasztott korlátok közé szorították, így a különbözõ nyugdíjas korosztályok teljesen eltérő elbánásban részesültek, amelyet persze minden érintett méltánytalannak érzett.

Ebben az időszakban vált a nyugdíjba vonulás időpontja a nyugdíj összegét leginkább meghatározó tényezővé. Két személy nagyon hasonló életpályával (azonos hosszúságú szolgálati idővel, azonos összegben figyelembe vehető átlagkeresettel) vérlázító mértékben különböző nyugdíjat kaphatott attól függően, hogy melyikük mikor ment nyugdíjba. 

Ez a hihetetlen méltánytalanság a mai napig fennmaradt, csak éppen ellenkező előjellel. 

Az 1990-es években minél későbbi évben igényelte valaki a nyugdíját, annál kisebb összegű nyugdíjat kaphatott. 

A 2010-es évek derekától minél későbbi évben igényli valaki a nyugdíját, annál nagyobb összegű nyugdíjat kaphat.

Azonos életpályák esetében is.

 

3.

Alapnyugdíj helyett magánnyugdíjpénztár,

avagy a reformlátszatok pszichopatológiája

 

Az 1997-es nyugdíjreformot megelőző vitákban az akkori nyugdíjbiztosítási önkormányzat - mai szemmel - meglepően korszerű javaslatot terjesztett elő az állami nyugdíjrendszer átalakítására. (Ma már tudjuk, hogy nem ez a javaslat futott be, hanem az akkori Pénzügyminisztérium által a Világbank javaslataival összhangban preferált magánnyugdíjpénztári rendszer indult el.)

A javaslat szerint  a kötelező állami nyugdíjrendszert két részrendszer alkotta volna.  

Az első részrendszer adóbevételekből fedezett alapnyugdíjat biztosított volna állampolgári (alanyi) jogon.

A második részrendszer lett volna a járulékarányos munkanyugdíj. Ebben a rendszerben a nyugdíj összegét egyéni járuléknyilvántartásra épített pontrendszer határozta volna meg, amelynek aktuális értékét minden évben közölték volna minden biztosított személlyel. Ez a megoldás kizárta volna a nyugdíjképlet utólagos manipulálását, és mindenkor a járulékfizetéssel arányos nyugdíjakat biztosított volna. A nettó keresetek alakulása alapján az Országgyűlés évente meghatározta volna a nyugdíjpont értékét. A részrendszer ráadásul rugalmas nyugdíjkorhatárral párosult volna, méltányos növelést és csökkentést számítva az elhalasztott, illetve előrehozott nyugdíjaztatásért.

Ha valakinek eszébe jut a német vagy az osztrák állami nyugdíjrendszer, ez nem a véletlen műve. 

A német nyugdíjrendszer nyugdíjpontokra épül, a reformot 2001-ben vezették be. Az osztrák nyugdíjrendszer az egyéni nyugdíjszámlákra épül, a reformot 2005-ben vezették be. A magyar nyugdíjbiztosítási önkormányzat 1996-ban dolgozta ki a javaslatait. A történelem bizonysága szerint ezek az elvek megfeleltek a nyilván elmaradott német és osztrák rendszereknek, a magyarnak viszont nem, így inkább kapkodva elindult 1997-ben a nyugdíjrendszer részleges tőkefedezetesítése. (Félreértés ne essék, a magánnyugdíjpénztári láb mint az állami nyugdíjrendszer tőkefedezeti részrendszere akár tökéletesen is működhetett volna, ha van idő kijavítani a gyermekbetegségeit és ha nem kapta volna telibe a gazdasági világválság és a nagypolitikai változás szökőárját. De ez ma már történelmietlen kérdésfölvetés.)

A nyugdíjbiztosítási önkormányzat 1997-es alternatív javaslatában a kettős (alapnyugdíj + munkanyugdíj)  rendszert úgy határozták volna meg, hogy a két részrendszerből kapható nyugdíj együttes átlagos összege a mindenkori  átlagos nettó kereset 60 százaléka legyen.  A modellszámítások szerint ez a kettős rendszer a demográfiailag kedvező 1995 és 2015 közötti két évtizedben (a magyar demográfiai osztalék aranykorában) elegendő tartalékot halmozhatott volna föl a 2020-2040 közötti egyre szűkebb esztendőkre.

 

4.

Keserű irónia,

avagy vissza a kiinduló kockára

 

A történelem szokásos keserű iróniája, hogy a magánnyugdíjpénztárak visszaállamosítása - azaz a megreformált nyugdíjrendszer reformmentesítése - és a demográfiai osztalék bealkonyulása után megint visszatérhetünk a kiindulópontra és szembesülhetünk ugyanazokkal a rendszerszintű problémákkal, mint az 1990-es években (talán kedvezőbb gazdasági és pénzügyi körülmények között, de erre azért hosszabb távon nem vennék mérget az idén és a közeljövőben várható nemzetközi, európai és hazai kockázatok fenyegető fényében és a mindinkább fölénk tornyosuló demográfiai szökőár árnyékában).

Nem sokan emlékeznek már rá, de a nyugdíjak korrekciós célú emeléséről szóló 2005. évi CLXXIII. törvény bevezetője a következőképpen fogalmazott:

"Az Országgyűlés

- a nyugdíjak között kialakult aránytalanságok vállalható, mérséklése céljából,

- annak érdekében, hogy az érintett nyugdíjak arányaiban jobban kifejezésre jussanak az aktív korban teljesített szolgálati időben és az elért, a járulékfizetés alapjául szolgáló keresetekben meglevő különbségek, enyhüljenek az e téren a nyugdíjas évek során létrejött ellentmondások,

- azzal a szándékkal, hogy mérséklődjenek ezen nyugdíjak összegeiben a nyugdíjazás éve szerinti eltérések,

- ugyanakkor figyelembe véve a nyugdíjak korrekciójának jelentős, csak több egymást követő évben vállalható, illetve megtervezhető forrásigényét

a következő törvényt alkotja..."

E törvény eredménye lett a minden év januárjában minden nyugdíjas számára megküldött éves értesítőben az érintettek esetében máig külön soron szereplő "saját jogú korrekció", amelyet a hozzám ömlő kérdések tanúsága szerint a legtöbb érintett sem tud már értelmezni.

Vagyis 1997-et követően már kevesebb, mint egy évtizeden belül korrigálni kellett az öregségi és hozzátartozó nyugdíjak értékét, olyan drámai mértékben szakadtak el egymástól és szakadtak le az aktív keresetektől. 

E korrekciós törvényt követően eltelt újabb másfél évtized, de a törvény preambulumában foglalt kényszerítő indokok ma is fennállnak, sőt, tovább erősödtek:

- a nyugdíjak között kialakult aránytalanságok egyre vállalhatatlanabbak, a medián nyugdíj értékénél (cca. 120 ezer forint) akár húszszor, a minimálnyugdíj  összegénél (13. éve változatlanul 28.500 forint) akár nyolcvanszor nagyobb nyugdíjakat is megállapíthatnak,

- az érintett nyugdíjak arányaiban továbbra sem jutnak megfelelően kifejezésre az aktív korban szerzett szolgálati időben meglevő különbségek (az első húsz év kétszer annyit ér mind a mai napig, mint a második húsz év, miközben az egyes évek értékének rángása továbbra is fennáll),

- az érintett nyugdíjak arányaiban - a járulékfizetési plafon 2013-as eltörlése következtében - túlságosan is kifejezésre juthatnak az aktív korban elért, járulékfizetés alapjául szolgáló keresetekben meglevő különbségek, amelyet a degresszió 2013 óta változatlan keretrendszere semmilyen módon nem tud kordában tartani,

- a nyugdíjak összegeiben nemhogy nem mérséklődtek a nyugdíjazás éve szerinti eltérések, hanem egyenesen drámaivá fokozódtak.

 

5.

A történelem nem tanít semmit,

bár tanítómesteri brandje máig megtévesztő

 

A történelem akár ismétli önmagát, akár rímel önmagára, a következő égető gondokat - harminc éve azonnal - orvosolni kell a nyugdíjrendszerben.

A magyar nyugdíjrendszer áttekinthetetlen. Senki nem látja előre az élete során azt, hogy miképpen, milyen időtartamok, keresetek, járulékok alapján nő a nyugdíja, hogyan épülnek föl évről-évre a jogosultságai, s ezek ismeretében mennyi plusz járulékot érdemes fizetnie vagy milyen nyugdíjcélú előtakarékossági programba érdemes belevágnia. 

Az átláthatóság hiányát az előzőekben kifejtett súlyos történelmi örökségek mellett elsősorban az az előírás okozza, hogy a magyar rendszerben idestova 32 évre visszanyúlva a bruttó kereseteinkből számol nettó nyugdíjat a rendszer, emiatt olyan bonyolult számítás-sorozat szükséges a nyugdíj összegének meghatározásához, amit a nyugdíjigénylő egyszerűen nem tud követni és ellenőrizni. 

A megoldás egyszerű lehet, hiszen a világ összes fejlett nyugdíjrendszerének példáját követve át lehet állítani a magyar rendszert is a bruttó nyugdíjszámításra (amire egyébként egy korábbi törvényi előírás szerint már 2013-ban sor került volna, de ezt az átállást egy átgondolatlan törvénymódosítással eltörölték). A bruttó keresetekből számított nyugdíj így maga is bruttó összegű lenne, vagyis adó- és járulékterhet viselne - amivel egyúttal azt a méregfogat is kihúznánk, hogy a nyugdíjasokat "el kell tartania" az aktív korosztályoknak.

A bruttó szemlélet révén egycsapásra átláthatóvá és követhetővé válna mindenki nyugdíjvárománya, s végre az egyéni nyugdíjszámla bevezetése előtt sem tornyosulnának szakmai akadályok. Legfeljebb politikaiak.

A közelmúltbeli és a jelenlegi nyugdíjrendszer talán legnagyobb méltánytalansága - ami továbbra is meglepően kevés nyugdíjast háborít föl - abból ered, mint említettem, hogy hasonló életpályák, hasonló szolgálati időtartamok, hasonló keresetek mellett is drámai mértékben eltérő összegű nyugdíjakat állapíthatnak meg attól függően, hogy melyik évben igényelte a jogosult a nyugdíját.

Akár 40-50 százalékos eltérést is okozhat, ha valaki hasonló karrierív után öt-hat évvel ezelőtt igényelte, vagy mostanában igényli a nyugdíját.

Ennek a jelenlegi oka, hogy a nyugdíjszámítás során a korábbi évek keresetét a nyugdíjbavonulás évét megelőző év átlagos kereseti szintjéhez kell emelni (valorizálni), s miután az utóbbi években nagyon meglódult a nemzetgazdasági átlagbér növekedése, a valorizációs mértékek is megugrottak.

Ezt a korábbi nyugdíjigénylőkkel szemben nagyon igazságtalan bánásmódot úgy lehet kiküszöbölni, ha a valorizáció nem egyetlen ugrással történik meg a nyugdíj megállapítása során, hanem az aktív korunk minden évében - vagyis évente valorizálnák az addig szerzett jogosultságainkat. Ehhez persze olyan egyéni számla lenne szükséges, amely a nyugdíjjogosultságainkat évente nyilvántartaná. A jelenleg is létező társadalombiztosítási egyéni számla talán továbbfejleszthető lenne ilyen elveknek megfelelően. Vagy helyette végre be kellene vezetni a tényleges jogosultságokat mérő egyéni nyugdíjszámlák rendszerét, ahogyan az osztrákok vagy a németek a 21. század első évtizedében megtették.

Továbbra is érthetetlen, hogy a magyar nyugdíjrendszerben az első húsz év szolgálati idő majdnem kétszer annyit ér, mint a második húsz év. Teljesen szürreális. 20 év után 53% a nyugdíjszorzó, 40 év után viszont nem 106%, hanem csak 80%. Miért? Ma már semmi értelme (ha volt valaha egyáltalán), ráadásul az egyes évek jelentősége is ugrabugrál, egy évnyi idő hol 1%-ot, hol 1,5%-ot, hol 2%-ot ér a nyugdíjszorzóban.

A linearitás teljes hiánya hozzájárul ahhoz, hogy a nyugdíjrendszerünkből teljes mértékben hiányzik az előre jelezhetőség, az átláthatóság, az áttekinthetőség. Hogyan lehet ezt orvosolni? Lineárissá kell tenni a rendszert (az osztrákoknál például minden év egységesen 1,78%-ot ér az ottani rendszerben). A magyar nyugdíjbiztosítási önkormányzat már 1996-ban ugyanezt javasolta, picit eltérő mértékben (minden év 1,6%-ot ért volna).

A jelenlegi nyugdíjemelés az előre jelzett éves infláció mértékétől függ, és semmi mástól. A kilencvenes évek előtt minden emelés ad hoc jellegű volt, a kilencvenes években a nettó keresetek alakulásától függött (amely zuhanórepülésben volt), aztán következett a svájci indexálás (különböző arányokban a 30-70 %-tól az 50-50 %-ig), majd ezt megszüntetve jött az inflációs emelés.     

Az utóbbi években nem attól kell félni a nyugdíjasoknak - mint a kilencvenes években -, hogy a nyugdíjak abszolút vásárlóértéke is beszakad, hanem attól, hogy a nyugdíjak relatív vásárlóértéke zuhan. Ha az infláció alacsony, miközben a nemzetgazdasági átlagbér növekedése magas, akkor a nyugdíjak vásárlóértéke az aktív korúak keresetének vásárlóértékéhez képest hihetetlenül gyorsan leszakad. Szegényedik minden nyugdíjas a többiekhez képest minden évben, amíg az infláció alacsony, a bérnövekedés pedig magas.

Egyszerű példa: ha minden évben 3%-kal nő a nyugdíj, miközben 10%-kal nő az átlagbér, akkor 100 forintra vetítve az első évben a nyugdíj 103 forintra, a kereset 110 forintra nő. A második évben a nyugdíj 103 x 1,03 = 106,09 forintra, a kereset viszont 110 x 1,1 = 121 forintra nő. Az első emelés utáni 7 forint különbség a második emelés után már a duplájára, 14,91 forintra nő, és így tovább, minden évben nyílik az olló.

Persze ha az infláció meglódul, akkor gyorsabban nőhetnek a nyugdíjak (bár abban az esetben, ha az előrejelzés alacsony, mint idén, akkor a nyugdíjasok tényleg "hitelezik" bizonyos értelemben az államot, hiszen az emelési kompenzációra a tényleges infláció tükrében csak novemberben kerühet sor), másfelől viszont ha gyorsabban nő az infláció, az jellemzően aránytalanul sújtja a nyugdíjasokat.

Hogyan lehet mindezt orvosolni? A korábbi vegyes emelési rendszer valamely verziójának visszahozatala -  amikor a nyugdíjemelés nem csak az infláció mértékétől, hanem az átlagbér növekedésének ütemétől is függ - látszólag követelésre érdemes megoldás a nyugdíjasok részéről. De emlékeznünk kell a kilencvenes évekre, amikor a nyugdíjemelés az átlagkeresetek alakulásától függött, csakhogy az átlagkeresetek nem nőttek, miközben az infláció vihara éveken keresztül dühöngve végigpusztította az országot.

A valódi megoldás semmiképpen sem egyszerű. Az európai nyugdíjrendszerek közül a németben találtam olyan megoldást, amely valamennyi kockázat kezelésére képesnek látszik. Az ő megoldásuk szerint a nyugdíj összegét az aktuális nyugdíjérték mint szorzótényező révén befolyásolja a német gazdasági fejlődés éves alakulása. Az aktuális nyugdíjérték megegyezik annak a havi nyugdíjnak az összegével, ami egy német átlagkeresőt illetne meg a tárgyévben. 

A számítás nem egyszerű, de az elve talán igen: az előző évi aktuális nyugdíjértéket megszorozzák az előző évi nemzetgazdasági bruttó átlagkereset változásának mértékével, majd az előző évi nyugdíjjárulék  változásának százalékos mértékével, majd az előző évi fenntarthatósági szorzótényezővel, így kapják meg a tárgyévi aktuális nyugdíjértéket.

A német szövetségi nyugdíjtörvény garantálja, hogy a tárgyévet követő évi aktuális nyugdíjérték semmilyen esetben sem lehet kisebb, mint a tárgyévi aktuális nyugdíjérték. Ha a valóságban kisebb lenne, akkor ezt nem tükröztetik az adott évi aktuális nyugdíjértékben, hanem a jövőbeni növekedés terhére számítják be úgy, hogy a következő években bekövetkező növekedésnek csak a felét veszik figyelembe mindaddig, amíg ezáltal nem pótolják a hiányt. A fenntarthatósági szorzótényező a nyugdíjrendszer függőségi rátájának a változását méri. Vagyis azt, hogyan változik a járulékfizetők száma a rendszer által fizetett ellátásokban részesülő nyugdíjasok számához képest. A német nyugdíjkarbantartási megoldás e bonyolult pajzsrendszer működtetésével hárítja el a nyugdíjak vásárlóerejét ott is folytonosan fenyegető kockázatokat. Tanulhatunk tőlük (is), ha akarunk.

Ha ezeket a valóban égető rendszerszintű anomáliákat sikerül kijavítani, akkor kezdődhet a valódi munka: megtalálni a folyó finanszírozású magyar nyugdíjrendszer, továbbá az idősödő társadalom minden tagját érintő egészségügyi és szociális ellátórendszer hosszú távú fenntarthatóságának és fejlesztésének valós lehetőségeit.

(A történelmi visszatekintés során felhasználtam egyebek között Augusztinovics Mária, Gál Róbert Iván, Matits Ágnes, Máté Levente, Simonovits András, Stahl János: A magyar nyugdíjrendszer az 1998-as reform előtt és után című cikkében részletezett akkori helyzetleírást, amely a Közgazdasági Szemle 2002. júniusi számában jelent meg.)

 

Ha Önnek személyes kérdése van a meglévő vagy a jövőben esedékes nyugdíjával kapcsolatban, akkor IDE KATTINTVA teheti föl a kérdését, hogy méltányos díjazás ellenében az Ön személyére szabottan, az ügyintézés során felhasználható jogszabályi hivatkozásokkal együtt megválaszoljam.

 

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...