Mire megvénülünk, mire vénülünk meg?

Mire megvénülünk, mire vénülünk meg?

Az európai nyugdíjrendszerek mindegyikét fenyegeti az öregedés gigantikus cunamija. Mit tehetünk az ellen, hogy ez a szökőár ne sodorjon el minket, mire nyugdíjasok leszünk?

K Küldés K Nyomtatás
Iratkozzon föl az INGYENES heti hírlevelemre, ha időben akar értesülni az időskorát érintő fejleményekről!

 

Az európai nyugdíjrendszerek 28 (a lassan valósággá válik Brexit után csak 27) tagú, szedett-vedett flottája egyre viharosabb vizeken kénytelen navigálni.

A hajókon egyre több utas – értsd: nyugdíjas – zsúfolódik össze, miközben a hajók űrmérete – értsd: az európai gazdaságok teljesítőképessége - mindinkább zsugorodni látszik.

A hajósok latin szállóigéjének három első szavára – navigare necesse est, azaz hajózni muszáj – mindenki emlékszik. Arra már jóval kevesebben, hogy a szállóige még négy szót tartalmaz:  vivere non est necesse (élni nem muszáj)…

A veszély mértékét jelzi, hogy egyre több vezető egyre nyíltabban az európai versenyképesség akadályának tekinti a demográfiai öregedés súlyosbodó folyamatait.

 

Nem véletlen, hogy sok európai kormányzat  a nyugdíjkorhatárok folyamatos emelésével próbálja ellensúlyozni az évről-évre komolyabb nyugdíj- fenntarthatósági veszélyeket.

Az Unió a jövőben a jelenlegi feltételek mellett nyilvánvalóan nem lesz képes cipelni a nyugdíjasai jelentette gazdasági terhet.

Nyersen fogalmazva: az Unió a jövőben nem lesz képes versenyt futni a világ többi részével, ha nem nyesi vissza a nyugdíjasok jogosultságait és a leendő nyugdíjasok reményeit.

E kényszerhelyzet kapcsán még egy nyugtalanító kérdés is motoszkálhat az európai döntéshozókban: mi történik akkor, ha a várt uniós növekedés nem csupán a következő természetes pénzügyi válság miatt lassul majd le a jövőben? Hanem azért, mert elkerülhetetlenül beleütközünk a gazdasági növekedés rettegett korlátaiba? Hogyan leszünk képesek válaszolni azokra a mai fejjel egyszerűen elképzelhetetlenül bonyolult kihívásokra, amelyek ebből a sokak szerint küszöbönálló planetáris karambolból  fakadnak majd?

Persze legjobb tudásunk ellenére is reménykedhetünk abban, hogy a Föld erőforrásai végtelenek, így mindig lesz olaj, gáz, szén, s méginkább lesz elég élelmiszer, édesvíz, megművelhető terület és belélegezhető levegő – akárhányan vagyunk a világon és bármennyit is fogyasztunk. Reménykedhetünk abban, hogy a globális felmelegedés csak egy távoli mítosz (Trump elnök éppen ezt próbálja sulykolni, amíg bele nem sül az elnöksége) és a mi életünkben nem történhet semmi - ami egyebek között a nyugdíjvárományainkat is elsöpörheti.

Mindenesetre nem árt tudnunk, hogy ha ez a remény a jövő forró és viharos egén elillan, akkor a zsugorodó világgazdaság gyilkos örvényeiben a társadalom túlélése érdekében legkisebb fájdalommal beáldozható javak közül elsőként a nyugdíjak – s imádkozzunk, hogy nem maguk a nyugdíjasok – nyelődnek majd el.

Az új globális államkapitalizmusban a nyugdíjas a valódi proletár…

 

S ha úgy vélnénk, hogy ez csak a holnap problémája, akkor sem menekülhetünk a tér dimenziójából, azaz a földrajzi kitekintés kényszere alól.

Az Európai Unió ugyanis nem a világ. Az európai nyugdíjak jövőjét nem az Európai Unió, s még kevésbé valamely tagállama határozza meg.

Az európai nyugdíjakat az határozza meg, miként alakul a világ ismételt újrafelosztási kísérlete, amelyet a végletekig leegyszerűsítve úgy foglalhatnánk össze, hogy meddig tart, milyen rohamokkal jár s mennyire lesz sikeres a világgazdaság súlypontjának átvándorlása az Egyesült Államokból – s általában Nyugatról – Kínába és a többi fejlődő ázsiai óriás erőterébe. S ha ez az áthelyeződés mégsem venne végbe, akkor milyen háborúkat robbant ki ez a feszültség...

Az észak-amerikai kitekintés nem feledhető amiatt sem, hogy az ottani baby boomer nemzedék nyugdíjba készül ebben az évtizedben. Tekintve, hogy 78 millió emberről van szó, akik együttesen az emberi nem történelmének leggazdagabb generációját alkotják, s akik kollektív tőkebefektetései alapvetően meghatározzák a globális pénz- és tőkepiacok működését, Európa számára messze nem mindegy, mi várható a baby boomer-ek (illetve nyugdíjalap kezelőik) részéről a jövőben.

A válságok tükrében nyilvánvaló, hogy az Unió gazdagabb tagállamai a jövőben nem fogják kemény feltételek és korlátok nélkül segíteni a szegényebb tagállamok gondjainak megoldását. Nyugdíjtéren pláne nem. (Európai uniós támogatás nem használható fel a nyugdíjkassza hiányainak pótlására.)

Sőt, komoly pénzügyi gondok esetén az első követelések között mindig szerepel az, hogy vissza kell vágni a nyugdíjasok járandóságait (elegendő csak Görögországra gondolnunk). A megszorult kormányzatok maguk is elsőként a nyugdíjrendszerhez nyúlnak (lerabolják az esetleges tartalékaikat, lásd magyar magánnyugdíjpénztári rendszer felszámolása, vagy emelik a korhatárokat, nehezítik a jogosultsági feltételeket, és így tovább). Az ok nyilvánvaló: a nyugdíjkassza minden fejlett országban már ma is elviszi a nemzeti GDP legalább 10%-át, s ez az arány az öregedéssel együtt a jövőben csak nőni fog. 

A kormányzatok a legegyszerűbb megoldásokat szeretik alkalmazni: annak a vállára kell rakni a terheket, aki ez ellen nem tud védekezni.

 

Ezért vagy a nyugdíjasok, vagy az unokák helyzetét rontják, azaz csökkentik a nyugdíjakat és/vagy elzálogosítják a következő generációk jövőjét.

Ennek egyértelmű bizonyítékát nap mint láthatjuk – és nem kell külföldre sem utaznunk.

A nyugdíjak kapcsán a morális kockázatok kérdésköre sem kerülhető meg.

Ez a kockázat a nyugdíjrendszerekben ugyanazon okok miatt magas, mint amiért megnőtt a bankrendszerben a válságkezelést követően: ha minden résztvevő számíthat arra, hogy megmentik a bőrét (ha nagy a baj), akkor egyik résztvevő sem fog egy fillért sem költeni a védekezésre. Ahogy az ártéren építkezők mindaddig folytatják beruházásaikat, amíg az állam árvíz esetén kifizeti a kárukat – pedig nem is volt (mert nem is lehetett) erre vonatkozó biztosításuk –, éppen úgy számíthatunk a bankok és befektetési alapok kockázatvállalásának megszaladására a jövőben is, ha biztosak lehetnek abban, hogy az államok úgyis megmentik őket, ha beüt egy újabb pénzügyi katasztrófa.

A felosztó-kirovó rendszer járulékának fizetésére kötelezett polgár ugyanilyen logika alapján vélheti úgy, hogy érdemes nem fizetnie a közterheit, mert egy európai állam végül úgysem hagyhatja őt éhen halni. Ráadásul a minimális járulékfizetés alapján megállapítható nyugdíj összege gyakorlatilag megegyezik az öregkori segélyként felvehető járadékkal – pedig ez utóbbi állampolgári jogosultja egy fillér járulékot sem fizetett. Ha elég sokan gondolkodnak így, a rendszer hiánysokkot kaphat  – amint ez tisztán látható a keleti tagállamok első nyugdíjpillérei kapcsán mindenütt.

Hosszasan sorolhatnám annak bizonyítékait, hogy az európai nyugdíjrendszerek legtöbb hajója lassan a végveszélyek örvényei felé sodródik.  Talán ennyi is elég azonban ahhoz, hogy belássuk: privát nyugdíjtőke felhalmozása nélkül semmi esélyük sem lesz a nyugodt öregkorra.

MINDENKÉPPEN fel kell készülnie a jövőre.

Ha nem tenné, TÖRVÉNYSZERŰEN a gyermekei nyakába varrná a saját eltartásának gondját.  

 

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...