Ha személyes kérdése van a nyugdíj 2026-os megállapításával, az igénylés idei időzítésével, a nyugdíjemeléssel, a 13. havi vagy a 14. havi nyugdíjjal, vagy hasonló témákkal kapcsolatban, akkor azt ide kattintva teheti föl nekem, hogy méltányos díjazás ellenében az Ön személyére szabottan, az ügyintézés során felhasználható jogszabályi hivatkozásokkal megválaszoljam.

Sorvezető egy érdemi magyar nyugdíjreformhoz

A választások után nem célszerű tovább halogatni a magyar nyugdíjrendszer fenntarthatóságát és méltányosságát javítani kívánó érdemi intézkedések megtervezését és bevezetését.

Ha ez nem történik meg, akkor a Ratkó-unokák (az 1973 és 1977 között született nagyon nagy létszámú évjáratok) 2038-2042 közötti tömeges nyugdíjba áramlása megroggyanthatja a ma ismert nyugdíjrendszert - ebből következik, hogy a nyugdíjrendszer a jelenlegi feltételekkel csak 2037-ig működtethető súlyosabb finanszírozási kockázatok nélkül.

A jelenleg regnáló kormányzat 2025-ben lemondott a nyugdíjrendszer bármilyen reformjáról, az általa az átalakítás lehetőségeiről megrendelt nemzetközi szakértői tanulmányt is nyomtalanul elsüllyesztette, és átállt az indokolatlan kincstári optimizmus kommunikációs sulykolására, mely szerint az elkövetkező egy-másfél évtizedben a magyar társadalombiztosítási nyugdíjrendszer biztonságosan működik, semmi szükség nincs semmilyen változtatásra.

Ha mégsem lenne igazuk, amiatt már nem nekik fáj majd a fejük, hanem a 2037-ben kormányon lévő erőknek.

Ez az "utánunk a özönvíz" mentalitás azonban 11 év múlva két és félmillió ember életét teheti tönkre egy addigra talán csak kilencmilliós országban.

Ezért a kavargó politikai ködöt félrefújva mielőbb át kell tekinteni, hogy egy olyan kormányzat, amelynek a cselekvési horizontja a 2030-as évek végéig is kiterjed, milyen területeken nyúlhat hozzá a nyugdíjrendszerhez, hogy az ne zuhanjon mindannyiunk fejére 2037 után sem.

Mindenekelőtt érdemes a lehetséges intézkedéseket a végrehajtási nehézségek és a politikai kockázatok mátrixában elhelyezni, ami áttekinthető alapot teremthet egy társadalmi vita lefolytatásához is.

Egy fenntarthatóbb, méltányosabb és korszerűbb nyugdíjrendszer létrehozása érdekében a könnyű és kockázatmentes lépésektől a nehéz és kifejezetten kockázatos intézkedésekig terjedhet a lehetséges megoldások széles választéka. Ezek érdemi társadalmi és szakértői megvitatása nélkül megnőhet a politikai aktorok ad hoc fellángolásainak esélye (a súlytalan élelmiszer-utalványtól a férfiak kedvezményes nyugdíjáig), amely a nyugdíjrendszernek többet árthat, mint használhat.

A jelenlegi politikai kommunikációs térben nem sűrűn emlegetik, pedig az Európai Unió nyugdíjkoncepciója szerint a szuverén európai nyugdíjrendszerek mindegyikének megfelelőnek, fenntarthatónak és korszerűnek kell lenniük.

Az EU szerint a nyugdíjak akkor megfelelőek, ha (minden nyugdíjas élete végéig) képesek

- megelőzni az időskori elszegényedést,

- megfelelő mértékben helyettesíteni a munkából származó jövedelmet, és

- tükrözni a nemzedékek egymás iránti szolidaritását.

Az EU szerint nyugdíjak fenntarthatósága attól függ, hogy az állami és a kiegészítő nyugdíjrendszerek pénzügyi stabilitása közép és hosszú távon mennyire biztosított az öregedő társadalmak és a gazdasági kihívások miatt az állami pénzügyekre nehezedő egyre erőteljesebb nyomás közegében, tekintetbe véve az öregedés okozta problémák három irányban kialakítandó költségvetési kezelési lehetőségeit:

- egyrészt a munkával töltött aktív életszakasz meghosszabbítását és a nyugdíj mellett munkavégzés támogatását,

- másrészt a járulékok és járadékok méltányos egyensúlyának (az ekvivalencia elv érvényesülésének) a biztosítását,

- harmadrészt a tőkefedezeti és egyéb kisegítő nyugdíjmegoldások elérhetőségének támogatását.

Az EU szerint nyugdíjak korszerűsége megköveteli

- a nyugdíjrendszer átláthatóságát,

- a férfiak és a nők eltérő igényeivel összhangban történő működtetését,

- a nyugdíjtervezéshez szükséges minden információ rendelkezésre állását, továbbá

- azt, hogy bármilyen nyugdíjreform a lehető legszélesebb társadalmi egyetértésen alapuljon.

A magyar nyugdíjrendszer mindhárom uniós célkitűzés tekintetében súlyos kihívásokkal küszködik, egyebek között

- nem képes megelőzni az időskori elszegényedést,

- nem tartalmaz tőkefedezeti elemet,

- az önkéntes nyugdíj-előtakarékossági megoldások állami támogatását hagyja erodálódni,

- a nyugdíjszámítás átláthatatlanul komplex,

- az egyéni nyugdíjtervezéshez az állami nyugdíjrendszer semmilyen támpontot nem képes adni.

Emiatt (is) valóban szükség lenne érdemi magyar nyugdíjreformra.

A nemzetközi tapasztalatok, a hazai nyugdíjtörténet és a nyugdíjrendszer legégetőbb problémái tükrében a lehetséges intézkedések mátrixa a következő főbb elemeket tartalmazhatja.

Két könnyű és kockázatmentes elem

A jövőbeni nyugdíjkorhatárnak a 65 éves korban várható további élettartamhoz kötése.

Az egyik leggyakoribb kérdés, amely a külföldi példák nyomán folyton felbukkan, hogy mikor lesz 70 év a magyar nyugdíjkorhatár? A rövid válasz: talán egy fél évszázad múlva, korábban nem.

Rövid távon (2038-ig) valószínűleg nem kell egyáltalán emelni a magyar nyugdíjkorhatárt, mert éppen véget ért egy tízéves korhatár-emelési ciklus 2022-ben, ennek során 62 évről 65 évre emelkedett a nyugdíjkorhatár. Ugyanebben az időben a várható további élettartam növekedése - főként a pandémia csökkentő hatása miatt - nem érte el a 3 évet, így most nincs korhatár-emelési nyomás demográfiai okokból.

Sőt, ideiglenesen a magyar nyugdíjkorhatárt 64 évre kellene csökkenteni, olyan rosszak a 65 éves korban várható további átlagos élettartamra vonatkozó magyar adatok (négy évvel rövidebb ideig élünk, mint az uniós átlag).

Hosszabb távon azonban valóban célszerű a 65 éves életkorban várható további élettartam alakulásához kötni a nyugdíjkorhatárt, mert a magyar társadalom gyorsan öregszik, ebből következően gyorsan romlik a függőségi ráta (a 15-64 évesek aránya a 65 éven felüliekhez képest), ami a nyugdíjrendszert változatlan formában nyilvánvalóan fenntarthatatlanná teheti.

A nyugdíjkorhatár gendersemleges, az összes olyan EU-tagállam, ahol még eltér a két korhatár, egységesítést tervez.

Az egységes nyugdíjkorhatár a nők érdekeit szolgálja, mert a nyugdíjrendszerekben nincs olyan kiegészítő eljárás, amely a női várható élettartam hosszától tenné függővé a nyugdíjmegállapítást és a nyugdíjkarbantartást. Ahol működnek a várható élettartamtól függő automatikus korrekciók, azok születési évjárat szerint, gendersemlegesen vizsgálják a várható élettartamokat (például Svédországban).

Magyarországon a nők nyugdíjkorhatára - noha a törvény szerint ugyanúgy 65 év, mint a férfiak esetében - de facto mégis mindössze 62 év körül ingadozik a nők kedvezményes nyugdíja tömeges igénybevétele miatt.

Egy leendő magyar nyugdíjreform egyik fő kérdése lehet a Nők40 jövőjének az alakítása, és ezzel kapcsolatban a rugalmas nyugdíjba vonulás feltételeinek ismételt megteremtése a férfiak számára is.

A nyugdíjskála kiegyenesítése.

A nyugdíjskála határozza meg, hogy a szolgálati idő hogyan befolyásolja a nyugdíj összegét.

A nyugdíjrendszer fenntarthatósága szempontjából nyilván az a célszerű megoldás, hogy mindenki minél tovább dolgozzon, így tovább maradjon járulékfizető. Ezt a magyar nyugdíjrendszerben egyebek között a nyugdíjskála ösztönözheti, hiszen minél tovább dolgozik valaki, annál magasabb lehet a nyugdíjskála szerinti nyugdíjszorzó százalékos mértéke. (Az érintett személy nyugdíja a számított nettó havi életpálya átlagkeresete e szorzó szerinti százaléka lesz.)

Ez a hosszabb munkavégzésre ösztöntő  kívánatos hatás azonban a nyugdíjskálában csak a 40 egész évnyi szolgálati idő elérésével érvényesül, azt megelőzően a skálát egyfajta pénzügyi perverzió hatja át: az első húsz évnyi szolgálati idő ugyanis pontosan kétszer annyit ér, mint a második húsz évnyi szolgálati idő (20 teljes évhez 53% a nyugdíjszorzó mértéke, 40 teljes évhez viszont nem ennek a duplája, azaz 106%, hanem mindössze 80% - azaz az első húsz év 53 százalékához képest a második húsz év csak 27 százalékot ér). Az ösztönző erőnek éppen fordítva kellene működnie.

Ráadásul a skála menet közben is ugrál:  15-25 év között évi 2 százalékponttal, 26-36 év között évi 1 százalékponttal,  37-39 év között évi 1,5 százalékponttal, 40 évtől ismét 2 százalékponttal nő a maximálisan elérhető 100 százalékos mértékig (ehhez már legalább 50 év szolgálati időt kell elérni).

A skála rángatózása a nyugdíj összegének számítását is fölöslegesen bonyolítja.

A megoldás kézenfekvő: a szolgálati éveket is figyelembe vevő modern nyugdíjrendszerekhez hasonlóan minden szolgálati évnek azonos súlyt, például 2 százalékpontos értéket kell adni.

A magyar teljes nyugdíjhoz legalább 20 év szolgálati idő szükséges, így a nyugdíjskála 20 évhez 40%-ot, utána évente minden évhez azonos mértékben 2 százalékpontot rendel, egészen az 50 évnél elérhető maximális 100 százalékos mértékig.

Három könnyű, de közepes kockázattal járó elem

A járulékplafon visszavezetése.

A járulékplafon miatt az ennél magasabb jövedelem esetén is csak a járulékplafon összegéig terjedő keresetből vonják az adott évi járulék összegét, ezért az öregségi nyugdíj megállapításakor is a megszerzett jövedelemnek csak a járulékfizetéssel érintett részét lehet figyelembe venni.

Azok az országok, amelyek nem alkalmaznak járulékplafont (Dánia, Norvégia), általában a progresszív adózás elvét követik, amelyben a magasabb jövedelműek ennek révén is nagyobb mértékben járulnak hozzá a társadalombiztosítási rendszerek finanszírozásához. Ez segíti az állami rendszerek fenntarthatóságát és az egyenlőtlenségek csökkentését.

Svédország járulékplafont alkalmaz a magánszemély által fizetendő járulékok tekintetében, de nincs ilyen felső határ a munkáltatók által fizetedő járulékok tekintetében.

2013-ig Magyarország is ilyen eljárást alkalmazott. Ha például 2000-ben valaki összesen 3 millió forintot keresett, ebből legfeljebb 2.020.320 forint erejéig vonták a nyugdíjjárulékot, a fennmaradó 979.680 forint már mentes volt a nyugdíjjárulék fizetése alól, viszont emiatt nem is számítható be a nyugdíj megállapítása során.

A munkáltató viszont nem mentesült, neki a teljes 3 milliós összeg után fizetni kellett a munkáltatói járulékokat (ez egyébként nyilván némileg korlátozta a munkáltatók magas keresetre irányuló fizetési hajlandóságát).

A magyar járulékplafon 2012. december 31-ével történt eltörlésének pőre oka az, hogy szükség volt és van az állami járulékbevételek növelésére. Ami az intézkedés bevezetése kapcsán hiányzott, az egy olyan hosszútávú hatástanulmány lett volna, amelyből kiderül, hogy a járulékplafon eltörlésével nagyon nagy nyugdíjvárományok is kialakulhatnak a magas keresetű emberek tekintetében.

Ezzel csak az a baj, hogy a jövőben tízezres nagyságrendben várható nagyon magas összegű nyugdíjak fedezetének előteremtése súlyosbítja a nyugdíjrendszer fenntarthatósági kockázatait, miközben a nyugdíjas társadalmon belül is élezi a feszültségeket a törpe kisebbségben lévő nagynyugdíjasok és a hússzor annyian lévő kisnyugdíjasok között.

A magyar járukékplafon eltörlése sajnálatos módon súlyos példa arra, hogy a jelen problémáit a jövő kárára próbálja megoldani a jogalkotó.

A járulékplafont Magyarországon mielőbb ismételten célszerű lenne bevezetni, bár a rövid távú bevételnövelési szempontok nyilván erőteljesen fékezik a hosszú távú fenntarthatósági szempontok érvényesítését.

A degresszió újraszabályozása.

A degresszió a nyugdíjszámítás során az 1988 óta szerzett bruttó keresetekből több bonyolult lépésben megállapított nettó számított havi életpálya átlagkereset összegét hivatott korlátozni.

Ha a nettó havi életpálya átlagkereset meghaladja a 372 ezer Ft-ot, akkor a degresszió szabályai szerint az ezt meghaladó kereset-részeket csak csökkentett mértékben lehet számításba venni: a 372.001 - 421.000 Ft közé eső rész 90%-át, a 421 ezer forintot meghaladó rész 80%-át.

Ezek az összeghatárok 2013 óta változatlanok, ezért a korlátokat célszerű az azóta eltelt 13 év kereseti viszonyait tükröző módon újrahangolni (például a nyugdíjmegállapítás során egyébként is kitüntetett szerepet játszó valorizációs szorzók alkalmazásával).

A magyar rendszerben a járulékplafon és a nyugdíjplafon egyidejű hiánya miatt a degresszió lényegében az egyetlen eszköz az elszálló nyugdíjvárományok visszafogásában - de erre a több mint egy évtizede erodálódó küszöbértékek miatt csak korlátozottan képes.

A nők kedvezményes nyugdíja feltételeinek fokozatos szigorítása.

A nők kedvezményes nyugdíját az Alaptörvényben engedélyezett pozitív diszkrimináció alapján 2011. január 1-jétől vezették be.

A nyugdíjkorhatár betöltése előtt akkor igényelhető ez a kedvezményes nyugdíj, ha egy nő teljesíti annak kettős időfeltételét: megszerez legalább 40 évi jogosító időt, azon belül pedig megszerez legalább 32 év, munkával szerzett szolgálati időt. A hiányzó legfeljebb 8 év időtartam a gyermeknevelési ellátások folyósítási tartamával szerezhető meg. A kettős időfeltétel teljesülése napját követően a nyugdíjkorhatár betöltéséig bármikor igényelhető a Nők40.

A magyar nyugdíjrendszerben ez az egyetlen nyugdíj, amelyet a korhatár betöltése előtt igénybe lehet venni.

Ráadásul az összegét nem kell csökkenteni amiatt, hogy az érintett nő évekkel a korhatár betöltése előtt felhagy a járulékfizetéssel, és jogosult lesz a járadékra, azaz a nyugdíjra.

A Nők40 levonás nélküli teljes nyugdíj: emiatt abszolút hungarikum.

Minden más rendszerben a korhatár előtt igénybe vehető nyugdíjakat levonás (málusz) terheli, amelynek mértéke jellemzően annyiszor 5%, ahány évvel a korhatár betöltése előtt állapítják meg a jogosult részére a nyugdíját.

E logika alapján a Nők40-et 62 éves korától igénybe vevő hölgy nyugdíját élete végéig 15%-os levonás terhelné, ennyivel kisebb lenne a nyugdíja. A külföldi nyugdíjrendszerekben ilyen büntető levonással biztosítják a rendszer biztosításmatematikai egyensúlyát, vagyis az ekvivalencia elv érvényesülését (leegyszerűsítve: a jogosult által élete során fizetett járuléktömeg egyezzen meg az általa igénybe vett járadéktömeggel).

A Nők40 hungarikum jellegét erősíti, hogy a kedvezményes nyugdíj rendkívüli népszerűsége következtében de facto kettős nyugdíjkorhatár alakult ki Magyarországon.

Mint említettem, a nyugdíjkorhatár gendersemleges, az összes olyan EU-tagállam, ahol még eltér a két korhatár, egységesítést tervez. Az egységes nyugdíjkorhatár abból a szempontból a nők érdekeit szolgálja, hogy a nyugdíjrendszerekben nincs olyan kiegészítő eljárás, amely a női várható élettartam hosszától tenné függővé a nyugdíjmegállapítást és a nyugdíjkarbantartást (a nők mindenhol hosszabb ideig élnek, mint a férfiak, így a hosszabb élettartamra tekintettel kisebb nyugdíj lenne csak megállapítható). Ahol működnek a várható élettartamtól függő automatikus korrekciók, azok születési évjárat szerint, gendersemlegesen vizsgálják a várható élettartamokat (például Svédországban).

Magyarországon a nők nyugdíjkorhatára - noha a törvény szerint ugyanúgy 65 év, mint a férfiak esetében - de facto mégis mindössze 62 év körül ingadozik a nők kedvezményes nyugdíja tömeges igénybevétele miatt.

Ez duplán kedvezményes a nők számára, hiszen egyrészt nem terheli a korábban - így hosszabb időn át - igénybe vett nyugdíjukat semmilyen levonás, másrészt a 65  éves életkorban várható hosszabb további női élettartam ellenére sem kell a nyugdíj összegét kiigazítani.

Összességében a nők esetében magasabb várható további élettartam és a kedvezményes nyugdíj levonás-mentessége miatt a magyar nyugdíjrendszerben az élethossziglan mért nyugdíjpénz-áramlás alapján

- egy 65 éves korától nyugdíjas nő átlagosan 9,3%-kal,

- egy kedvezményes nyugdíjban részesülő nő 19,5%-kal

nagyobb összeget kaphat nyugdíjként, mint egy férfi.

Egy lehetséges jövőbeni magyar nyugdíjreform egyik fő kérdése lehet a Nők40 jövőjének az alakítása, és ezzel kapcsolatban a rugalmas nyugdíjba vonulás feltételeinek ismételt megteremtése a férfiak számára is.

Ennek ára ugyanis éppen az lenne, hogy a korhatár betöltése előtt igénybe vett nyugdíjakat minden esetben olyan málusz terhelje, amelynek nagysága attól függne, hány évvel korábban venné valaki igénybe az ilyen nyugellátást.

A nők javára az Alaptörvényben előírt pozitív diszkrimináció ez esetben a levonás kisebb mértékében nyilvánulhatna meg.

Két könnyű, de fokozottan kockázatos elem

A 13. és 14. havi nyugdíj összegének korlátozása vagy egységesítése.

A magyar 13. és 14. havi nyugdíj olyan juttatás, amelyet nem támaszt alá járulékfizetés és szolgálati idő, miközben e plusz két havi nyugdíj kifizetésének éves költségvetési igénye (ha a 14. havi nyugdíj is teljes mértékben jár majd 2030-tól) jelenlegi értéken 1100 milliárd forintos nagyságrendben mozog, amelyet plusz költségvetési transzferek révén biztosítani kell a jelenleg fokozott kockázatokkal fenyegetett gazdasági helyzetben is (amíg lehetséges).

Ha a 13. havi, de különösen a 14. havi nyugdíj kifizethető összegét korlátoznák (a mindenkori átlagos nyugdíjösszeg, ami jelenleg 261 ezer forint, vagy a mindenkori medián nyugdíjösszeg, ami jelenleg 220 ezer forint, lehet például egy felső határ), akkor biztonságosabban fenntartható lenne ez a plusz kéthavi juttatás.

Követhető mintaként a lengyel megoldást érdemes tanulmányozni.

Ez a korlátozás azonban méltányosan csak akkor lenne végrehajtható, ha egyúttal a nyugdíjemelési rendszer érdemi reformjára is sor kerülne, ugyanis jelenleg a 13. havi és a 14. havi nyugdíj az egyetlen (bár csak korlátozottan hatékony) eszköz a nyugdíjasok relatív elszegényedésének lassítására.

A nyugdíjplafon bevezetése.

A járulékplafon mellett a kifizethető állami nyugdíjak összegét is korlátozza egy sor európai ország (Svájc, Franciaország, Belgium, legutóbb Spanyolország), jellemzően legfeljebb háromezer euró (cca. 1,2 millió forint) összegben.

Az egyetlen olyan ország, amelyben

- sem járulékplafon,

- sem nyugdíjplafon nincs,

- a jövedemadózás sem progresszív, és

- foglalkoztatói nyugdíjpillér sem működik,

az Magyarország.

Ettől függetlenül a nyugdíjplafon bevezetésére csak utolsó biztonsági szelepként érdemes gondolni, ha az egyéb korlátozó tényezők hiányában fenntarthatatlanul megnőne a nagyon magas nyugdíjak súlya a nyugdíjrendszerben.

Három közepesen nehéz és közepesen kockázatos elem

A nyugdíjba vonulási feltételek rugalmasabbá tétele (korhatár előtti nyugdíjazás korszerű rendszerének megteremtése).

2010-ben és 2011-ben négy radikális beavatkozás nagy hatást gyakorolt a nyugdíjrendszer fenntarthatóságára.

A 2022-re befejeződő fokozatos korhatáremelés, a magánnyugdíjpénztári rendszer 2010. szeptemberi de facto visszaállamosítása, a korhatár előtti nyugdíj és a rokkantsági nyugdíj 2012. január 1-jétől hatályba lépett megszüntetése, valamint a nők kedvezményes nyugdíjának 2011. január 1-jei bevezetése ez a négy rendszerszintű beavatkozás.

A nyugdíjkorhatárt más államok is emelik, a tőkefedezeti nyugdíjpillér más országokban is hiányozhat, az viszont unikális, hogy Magyarországon az egészségre különösen ártalmas vagy egyébként veszélyes munkakörökben sem lehet korkedvezményt szerezni, és annak alapján korkedvezményes nyugdíjat kérni, mint ahogyan az is, hogy a rokkantsági nyugdíjakat radikálisan kimetszették a nyugdíjrendszerből.

Nem véletlen, hogy a férfiak kedvezményes nyugdíjának ötlete a korhatár előtti, korengedményes, korkedvezményes és hasonló nyugdíjak megszüntetése és a Nők40 bevezetése óta rendszeresen felbukkan.

Jelenleg a kétmilliónál kicsit kevesebb öregségi nyugdíjas közül mindössze 38,4% férfi. Ennek oka szomorúan egyszerű: a férfiak születéskor várható élettartama jelentősen rövidebb, mint a nőké: 6,3 évvel rövidebb  életre számíthatnak. Persze a nyugdíjrendszer szempontjából nem a születéskor várható élettartam, hanem a 65 éves korban várható további élettartam a kulcsfontosságú adat. Magyarországon egy férfi 14,4 évet, egy nő 18,2 évet él átlagosan a 65 éves kora betöltését követően, így a nők javára időskorban 3,8 évre csökken az élettartam-előny.

A férfiak látszólag joggal vethetik föl, hogy a nyugdíjrendszer fenntartásához összességében magasabb összeggel járultak hozzá életük során, mint a hölgyek - hosszabb szolgálati idejük van és e hosszabb idő alatt átlagosan 17%-kal magasabb kereset után fizettek nyugdíjjárulékot -, a nyugdíjrendszer áldásait mégis sokkal rövidebb ideig élvezhetik, mint a nők.

A férfiak melletti érvelésből persze rendre kimarad, hogy a gyermeknevelés vagy a felnőtt hozzátartozó gondozása tipikusan a nőket terhelő feladata nem minősül teljes értékű munkának (a munkabérnél jóval kisebb, ráadásul korlátozott időre és szigorú feltételekkel megállapítható gyermeknevelési segélyek, ellátások, ápolási díjak igényelhetők csak), míg a hétköznapi házimunkáért nemhogy  munkabér nem jár, de semmilyen segély sem illeti meg az otthon robotoló nőt (persze a férfit sem, de ő csak ideje töredékét tölti ilyen tevékenységekkel).

A férfiak kedvezményes nyugdíja melletti legfőbb érv nyilván az lehet, hogy a várható élettartamuk valóban jelentősen rövidebb, mint a nőké.

Magyarország teljes lakosságának 48%-a férfi, ez az arány csökken a 65 év feletti korcsoportokban 38%-ra.  Így a nők egész népességre vetített 52%-os többsége a 65 pluszos korosztályokban 62%-ra nő.

A férfiak kedvezményes nyugdíjának a Nők40 mintájára történő bevezetése ennek ellenére a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát veszélyeztető, rendkívül kockázatos vállalkozás lenne.

A férfi kedvezményes nyugdíjat a legjobb esetben is 43 évi jogosító időhöz kellene kötni. Ha a beszámítható szolgálati idők közül ugyanazokat a tartamokat vennénk ki, mint a nők esetében, akkor a legkorábban jellemzően azok a férfiak élhetnének a lehetőséggel, akik a középiskola után rögtön dolgozni kezdtek és a sorkatonai szolgálaton kívül (ennek tartamát egy férfi kedvezményes nyugdíjra jogosító időben nyilván figyelembe kellene venni) nem is szakították meg a munkaviszonyukat. A 2022-es népszámlálás adatai szerint a 60-64 éves férfiak létszáma 261 ezer fő, elsősorban közülük kerülhetnének ki a kedvezményes nyugdíj potenciális jogosultjai. (A 60-64 éves nők létszáma 304 ezer fő, ha még nem igényelték a Nők40-et, akkor elsősorban közülük kerülhetnek ki a Nők40 kedvezményezettjei a következő néhány évben.)

A létszámadatok tükrében a férfiak kedvezményes nyugdíja potenciálisan a Nők40-re fordított nyugdíjkiadás akár 86%-ába is kerülhetne, vagyis meghaladhatná a 400 milliárd forintos tételt. E tekintetben azt se felejtsük el, hogy a férfiak esetében a kedvezményes nyugdíj összegének kiszámításához átlagosan 17%-kal magasabb nyugdíjjárulék-alapot képező jövedelmet kell figyelembe venni, ennek következtében a kedvezményes férfinyugdíj átlagos összege jelentősen magasabb lenne, mint a Nők40 átlagos összege.

Megteremthető lenne-e a fedezet erre a lényegében 16. havi nyugdíjjal felérő plusz terhelésre? A kérdés nyilván költői, hiszen a Nők40 és a 13. havi, valamint a 14. havi nyugdíj költségigénye együttesen ezerötszáz milliárd forintos (három havi plusz nyugdíjjal felérő) kiadást generál minden évben - ehhez egy negyedik plusz havi tétel beemelése veszélyezteti az egész rendszer finanszírozhatóságát.

A megoldás mindkét nem számára a rugalmas nyugdíjba vonulás lehetőségének jövőbeni megteremtése lehet.

Ennek következménye azonban az lenne, hogy a Nők40 a jelenlegi formájában megszűnne, és a kedvezményes nyugdíjakat levonás terhelné: annyiszor 4-5% mértékű málusz, ahány évvel a 65 éves nyugdíjkorhatár betöltése előtt kezdődne a nyugdíj folyósítása. A nők javára ez esetben úgy biztosítható az alkotmányos pozitív diszkrimináció, hogy az ő kedvezményes nyugdíjukat kisebb mértékű elvonás terhelné.

A nyugdíjemelési eljárás átalakítása (modern vegyes indexálás, valorizációs és szolidaritási korrekció), ezzel együtt a nyugdíjmegállapítás valorizációs eljárásból eredő méltánytalanságainak elhárítása.

Magyarországon a nyugdíjakat az infláció mértékével kell emelni. Ennek révén a nyugdíjak reálértéke elvileg nem csökkenhet, bármekkora is az infláció. A helyzet mégsem ilyen rózsás, mert a nyugdíjemelési eljárást vezérlő szabályok nem garantálják a nyugdíj reálértéke tényleges megőrzését.

Az emelés csak az adott évi inflációtól függ, más tényező - mindenekelőtt az országos nettó keresetek alakulása - a nyugdíjemelés mértékét nem befolyásolja. Emiatt a nyugdíjasok relatív elszegényedése minden olyan évben elkerülhetetlen, amikor az országos nettó átlagkereset növekedése nagyobb, mint az inflációé.

Például ha egy adott évben a nettó átlagkereset 10%-kal, az infláció 5%-kal nő, akkor egy kiinduló 100.000 forintból

- 110.000 forint lesz, ha az nettó kereset, viszont csak

- 105.000 forint, ha az nyugdíj.

Máris 5000 forint a leszakadás 100.000 forintra vetítve.

A nyugdíjak keresetektől való leszakadása, vagyis a nyugdíjasok relatív elszegényedése minden olyan évben nő, amikor a keresetek gyorsabban nőnek, mint az infláció, márpedig az elmúlt másfél évtizedben minden évben ez volt a helyzet, még az elszabadult infláció két évében is alig volt kisebb a nettó keresetek nominális növekedésének az üteme, mint az infláció emelkedése.

Ennek a helyzetnek a megoldására olyan években, amikor az országos nettó átlagkereset nominális növekedési üteme magasabb, mint az infláció emelkedése, vegyes indexálással kell a nyugdíjakat emelni, vagyis az infláció mértéke mellett a nettó keresetnövekedés mértékét is figyelembe kell venni a nyugdíjemelés százalékos mértéke meghatározásához.

A modern nyugdíjemelési rendszerekben az infláció 100%-a mellett a nettó reálkereset növekedés 20-50%-ával is emelik pluszban a nyugdíjakat.

Ha egy adott évben az infláció emelkedése magasabb lenne, mint a keresetnövekedés (ez egy növekvő gazdaságban rendkívül valószínűtlen, recesszió idején azonban előfordulhat), akkor csak az infláció vezérelné a nyugdíjemelést.

Magyarországon a minden év januárjában esedékes rendszeres emelést az inflációnak a költségvetési törvényben az adott évre előre tervezett mértéke szerint kell végrehajtani, s ha ennél nagyobb lenne az augusztusig mért tényadatok alapján az év egészére becsülhető infláció, akkor utólag korrigálni kell az emelést novemberben (vagyis akkor, amikor az infláció éves mértéke még mindig csak becsült adat). Ez az eljárás önmagában is sok sebből vérzik.

A költségvetési törvényt Magyarországon jellemzően már fél-egy évvel a tényleges évkezdet előtt elfogadják, vagyis olyan becslésekre építik, amelyek menet közben sokszor és lényeges mértékben változhatnak. Különösen igaz ez az infláció mértékére.

A tárgyév januárjában a nyugdíjemelést végül egy olyan inflációs mérték szerint hajtják végre, amely a költségvetési törvény januárban hatályos szövegében szerepel, és amely természetesen még mindig csak egy becslés az adott évben várható pénzromlás mértékére vonatkozóan. Idén 3,6% ez a becslés.

Ha ez a becslés nem bizonyulna pontosnak, mint ahogyan az legutóbb 2025-ben is történt, akkor egy újabb becslés alapján korrigálják a januári becslést, és ennek az újabb becslésnek a mértékében végrehajtanak egy nyugdíjemelési korrekciót. Hangsúlyozom, ez még mindig nem az adott évre vonatkozó tényleges infláció, hiszen annak mértékét csak a következő év februárjában teszik közzé. Vagyis a januári inflációs becslést egy szeptemberi inflációs becslés követi, amelynek alapján novemberben korrigálhatják a nyugdíjemelést. 

Persze ha a kormányzat szükségesnek tartja, akkor a nyár elején-közepén is lehetséges egy közbeiktatott rendkívüli korrekció (szintén egy becsült inflációs mérték szerint). Ezt az évközi rendkívüli korrekciót a nyugdíjtörvény nem írja elő, csak egy általános felhatalmazást ad a kormánynak arra, hogy a feltételek megléte esetén a nyugdíjasok érdekében további intézkedéseket tegyen. 

Az éves mérték szeptemberi kormányzati becslését - amely a novemberi nyugdíjemelési korrekció alapjául szolgál - a január-augusztus között mért tényadatokra kell alapozni, ez a becslés azonban a szeptember-december hónapok tényleges inflációját nem biztos, hogy kielégítően tükrözi, s ha a tényleges infláció végül meghaladná a novemberi korrekciós emelés meghatározásánál figyelembe vett, a január-augusztus hónapok közötti tényadatok alapján megbecsült éves inflációt, akkor ezt a veszteséget már nem kárpótolják a nyugdíjasok részére. Így minden évben egyharmad évnyi (szeptember-december) infláció ellen nagy valószínűséggel csak korlátozott védelemben részesül minden nyugdíjas.

Ennek a helyzetnek a megoldása érdekében rövid távon

- a nyugdíjemelés gyakoriságát sűríteni kell (legalább negyedévente lehetne emelni a nyugdíjakat),

- az adott évi nyugdíjemelést és annak korrekciót a tényleges éves inflációs adat következő év februári KSH közlésének ismeretében a következő év márciusi nyugdíjfizetés során visszamenőleg korrigálni kell, ha ez a mérték nagyobb lenne, mint a tárgyév novemberi nyugdíjemelési korrekciót meghatározó tárgyév szeptemberi becslés szerinti mérték.

Az emelés egységes százalékos mértéke szerint kell az ellátásokat emelni, függetlenül azok nagyságától.

Az arányok az emelést követően matematikailag ugyan nem változnak, a vásárlóerő érzete és a nyugdíjasok önbecsülése azonban változik: a szegény nyugdíjas relatíve még szegényebbnek érzi magát - miközben szegényebb és gazdagabb nyugdíjas egyaránt különböző meredekségű elszegényedési csúszdákra került, amint megállapították a nyugdíjukat, éppen a nyugdíjemelés kizárólag inflácóhoz kötött jellege következtében.

A szubjektív tényezők indulati hatásán túl ráadásul a szegényebb nyugdíjasnak valóban igaza van, hiszen a kisebb nyugdíjból nagyobb arányban kell költeni olyan árucikkekre, például az élelmiszerekre, amelyek árnövekedése az általános inflációnál akár jóval magasabb is lehet, nem is beszélve a háztartási energiára fordított nyugdíjhányadról, amely a kisebb nyugdíjban részesülők jellemzően rosszabb minőségű lakásaiban brutálisan magasra nőhet.

A legszegényebb nyugdíjasok helyzetének javítását a nyugdíjreform egyik céljának kell tekinteni.

A helyzet rövid távon a nyugdíjak összege szerint eltérő - sávos - emelési eljárás bevezetésével is kezelhető lehet, bár ezt sok szakértő rossz megoldásnak tartja, mert sértheti a biztosítási elv érvényesülését. A magyar nyugdíjrendszer egyik legnagyobb baja azonban éppen ezzel kapcsolatos, mert a nyugdíjemelés során sem a korábban megállapított nyugdíjak leszakadó értékét, sem pedig a mélyszegénységbe (a legalsó jövedelmi decilisbe) csúszott nyugdíjasok nyugdíját nem kompenzálják külön.

Ennek a helyzetnek a javítására két emelési korrekciós tényező bevezetése szolgálhat:

- a valorizációs nyugdíjemelési korrekciót, amellyel a korábbi években megállapított és a nyugdíjemelés eddig felsorolt anomáliái miatt méltánytalanul csökkenő összegű nyugdíjak összegét e valorizációt figyelembe vevő korrekciós növelési tényezővel is emeli (korábban, 2005-ben már rákényszerült a kormányzat, hogy az addig felhalmozódott és elviselhetetlen mértékűvé fokozódott lemaradások enyhítésére általános korrekciós emelést vezessen be, ezt a kényszert lehet megelőzni a rendszeres valorizációs karbantartással),

- a szolidaritási nyudíjemelési korrekciót, amellyel a nyugdíjemelési eljárás anomáliái miatt mélyszegénységbe csúszott nyugdíjasok nyugdíjának összegét az átlagosnál nagyobb mértékben növeli (ennek fedezetét egyebek között az okafogyott és erejét vesztett nyugdíjprémiumra félretett költségvetési előirányzat szolidaritási korrekciós alappá történő átminősítésével lehet megteremteni).

Egy méltányos nyugdíjemelésnek nem csak a megszaladó inflációt kell ellensúlyoznia, hanem a korábban megállapított - és emiatt fokozottan zsugorodó értékű - nyugdíjjal rendelkezőkkel szembeni méltánytalanságot is orvosolnia szükséges. Ezért a nyugdíjemelés rendszerébe mielőbb célszerű beépíteni a korábbi évek elszegényedési csúszdáján egyre mélyebbre süllyedt nyugdíjak kompenzációs növelését biztosító, azaz a valorizációs szorzók mindenkori értékéhez igazodó korrekciós indexálást is.

Mielőtt bárkinek ismét eszébe jutna, hogy a szolidaritás sérti a magyar nyugdíjrendszer biztosítási elvét (vagyis azt, hogy a nyugdíjakat meg kell szolgálni munkavégzéssel szerzett keresetek utáni járulékfizetéssel és szolgálati idő szerzésével), hangsúlyozom, hogy

- a nyugdíjak megállapítása során egy munkanyugdíj-rendszerben valóban nincs helye a szolidaritásnak (az a szociális ellátórendszert vezérlő elv), viszont

- a nyugdíjak karbantartása (a nyugdíjemelés) körében minden modern nyugdíjrendszerben fontos alapelv a szolidaritás is, hiszen a nyugdíjrendszernek nem feladata az aktív korban elért különbségek további mélyítése a nyugdíjasok között, ezért minden modern nyugdíjrendszerben (a miénket kivéve) jövedelem újraelosztási transzferek biztosítják a nyugdíjemelés méltányosságát.

Minden nyugdíjas jogos igénye, hogy a nyugdíja összege a lehető legpontosabban tükrözze az ő munkával vagy gyermekneveléssel megszerzett nyugdíjjogosultsága mértékét, vagyis az általa vagy helyette az aktív élete során fizetett nyugdíjjárulékok összege többé-kevésbé egyezzen meg a nyugdíjas élete során részére folyósított nyugdíjak összegével, azaz a két aggregált összeg, a járulékok és a járadékok összege (bonyolult biztosításmatematikai kalkulációk eredményeként) a lehető legnagyobb mértékben egyezzen meg, legyen egymással ekvivalens.

Ez a munkanyugdíjat szabályozó ekvivalencia-elv lényege, amellyel általában minden gondolkodó érintett egyetért, és azt nem tekinti méltánytalannak, ha annak az embernek a nyugdíja is magasabb, aki hosszabb ideig fizetett magasabb járulékot az aktív élete során, és vice versa.

A már megállapított nyugdíjak karbantartása, vagyis a rendszeres és rendkívüli emelések, továbbá a nyugdíjas társadalomnak biztosított plusz ellátások, például a 13. havi és a 14. havi nyugdíj vagy a nyugdíjprémium tekintetében azonban más a helyzet.

Ezeken a területeken az ekvivalencia elv mellett a szolidaritás elvét is érvényesíteni kell a nyugdíjrendszer méltányosságának biztosítása érdekében. 

Összességében a jelenlegi nyugdíjemelési eljárás lényege, hogy a nyugdíjakat a költségvetési törvényben hónapokkal előre rögzített inflációs becslés szerint kell emelni,  és ennek az emelésnek a kompenzációjára csak utólag kerülhet sor, akkor is csak egy újabb becsült inflációs adatnak megfelelően. Mindez elsősorban nem a nyugdíjasok, hanem az állam érdekeit szolgálja.  Hiszen az inflációs emelés mértéke mind a januári elsődleges emelés, mind a korrekciós emelések esetében kormányzati becslésre (és nem lezárt tényadatokra) épül, másrészt a nyugdíjasokra hárítja át a kockázatviselés egészét, hiszen a nyugdíjasok a nekik járó emelést hosszú hónapokra kamatmentesen kölcsönadják az államnak, sőt, az év utolsó négy hónapjára járó pótlólagos emelésről részben vagy teljesen le is mondanak az állam javára.

Miután ez az eljárás a nyugdíjasok relatív elszegényedéséhez (a nyugdíjasok relatív-pozíciójának folyamatos romlásához) vezet, ez is egyértelműen az állam érdekeit szolgálja, mert így kevesebbet kell a nyugdíjasokra költenie.

Egy közepesen nehéz, de fokozottan kockázatos elem

A foglalkoztatói nyugdíjpillér általános bevezetése.

A legfőbb politikai kockázatot e tekintetben az jelenti, hogy összekeverhető a foglalkoztatói pillér a kormányzat által kihalásra ítélt magánnyugdíjpénztári rendszerrel.

A magyar nyugdíjrendszer pillérhiányos szindrómában szenved, mert a foglalkoztatói nyugdíjpillér hiányzik. Ezt a hiányt azonnal orvosolni szükséges, hogy enyhüljön a magyar állami nyugdíjrendszert terhelő nyomás.

Az első lépés ezen az úton az lehet, ha a cafeteria-rendszerben visszaállítanák a munkáltatók 2017-től érthetetlen módon megszüntetett azon kedvező adóelbírálását, amely a dolgozóik nyugdíjpénztári tagdíjához nyújtott munkáltatói támogatás adókedvezményében öltött testet. Mielőbb célszerű lenne emiatt bevezetni azt a rendelkezést, hogy a munkavállalók önkéntes nyugdíjpénztári tagsági díjához adott munkáltatói támogatás szocho-mentes legyen, vagyis a munkáltatónak 13%-kal jobban megérje a dolgozói hosszútávú anyagi biztonságának támogatása, mintha munkabérként fizetné ki az érintett összeget.

Egy érdemi magyar nyugdíjreform fontos eleme lehet a foglalkoztatói nyugdíjpillér teljes létrehozása, erre a brit megoldás szolgálhat bevált nemzetközi példaként.

Az Egyesült Királyságban minden alkalmazott, aki 22 évesnél idősebb, de még nem töltötte be az új állami nyugdíjra jogosító életkorát (ami jelenleg 66 év), valamint az éves keresete legalább 10 ezer font,  automatikusan tagja lesz a munkáltatója által működtetett foglalkoztatói nyugdíjszervezetnek (auto-enrolment), amelyből kívánsága szerint meghatározott időn belül kiléphet, ha akar (opt-out). A foglalkoztatói nyugdíjpillérek mellett szóló legerősebb érv, hogy mindegyikben hozzájárul a munkáltató is az alkalmazottja nyugdíj-előtakarékosságához.

A munkáltatói hozzájárulás minimális mértéke a kereset 3%-a. A munkáltató természetesen ennél magasabb mértéket is választhat. A munkavállalónak minimum a keresete 5%-át kell a foglalkoztatói nyugdíjszervezetben vezetett számlájára utalnia. Ennek az 5%-nak a 20%-át vállalja át támogatásként az állam, vagyis a munkavállaló 4%-ot, a munkáltató 3%-ot, az állam 1%-ot fizet a foglalkoztatói nyugdíjalapba. A brit mellett természetesen az EU-tagállamokban működő, a közelmúltban létrehozott foglalkoztatói pillérek tanulmányozása is ajánlott a magyar pillér létrehozása előtt.

Három nehéz és kifejezetten kockázatos elem

A nyugdíjvárományok méltánytalanságainak enyhítése.

A méltánytalanság első forrása: az adórendszer.

A nehézséget legfőképpen az okozza, hogy ezek a méltánytalanságok részben az adórendszer következményei, vagyis orvoslásuk csak az adórendszer átalakításával együtt képzelhető el. Az egykulcsos szja-rendszer miatt ugyanis a magasabb jövedelműek nyugdíjvárománya indokolatlanul magasabb lehet, mint a kisebb keresetűeké.

A biztosítási elv alapján a nyugdíjrendszerekben jövedelem átcsoportosítás zajlik a korábban elhunytak részéről a hosszabban élők részére. Miután a kisebb keresetűeknek jellemzően rövidebb a várható élettartama, a kisebb nyugdíjukat is csak rövidebb ideig kapják, ennek következtében tovább sérül a nyugdíjrendszerben a méltányosság.

Az OECD becslése szerint a kisebb keresetűek várható élettartama átlagosan 3 évvel rövidebb, ami 13%-kal csökkenti a nyugdíjuk összértékét a tovább élő magasabb keresetűek nyugdíjához képest, mégpedig azon a negatív hatáson felül, amit a kisebb összegű nyugdíjuk okoz.

Ezt csak úgy lehetne kezelni, ha a várható élettartamokat nem csak a születési évjárat, hanem a társadalmi csoporthoz tartozás szerint is figyelembe vennék, de ez kezelhetetlenül elbonyolítaná a rendszert. A várható élettartamok keresettől is függő alakulását inkább a jövedelem újraelosztási eljárásaiban lehet figyelembe venni, vagyis a nyugdíjrendszerben a szolidaritási elvet is fokozottan érvényesíteni kell. Íme, még egy szakmai indok a szolidaritási elv erősítésére!

Természetesen a többkulcsos szja-rendszer visszavezetése is enyhítheti ezt a méltánytalanságot.

A méltánytalanság második forrása: a nettósítás.

A méltánytalanságok másik fő oka, hogy a magyar nyugdíjrendszerben a nyugdíjakat a nettósított keresetekből kell kiszámítani. Emiatt minden olyan évben, amikor módosulnak a személyi jövedelemadó és a járulékok mértékei, módosul az adott évre számítható nettó jövedelem is, amely indokolatlan előnybe hozhatja azokat, akik alacsonyabb adó- és járulékszinttel jellemezhető években szereztek nyugdíjjogosultságot, és vice versa.

Magyarországon a szja-kulcs vagy a munkavállalói járulék-kulcs bármilyen emelése automatikusan csökkenti a jövőbeni nyugdíjakat, mert csökkenti a nyugdíjszámítás alapjául szolgáló nettó kereseteket. Ez az adó- vagy járulékkulcsok esetleges változását követően a jövőben megállapítandó nyugdíjak nem szándékolt csökkenéséhez vezethet.

A nyugdíjak felbruttósítása - amikot a bruttó keresetekből bruttó nyugdíjösszeget kell számítani, amelyet kedvezményes közterhek terhelhetnek - orvosolhatja ezt a méltánytalanságot (a bruttósítást több mint egy évtizede már majdnem meglépte a magyar állam, de a utolsó pillanatban visszatáncolt a jogalkotó).

Európában egyedülálló magyar  megoldás, hogy a nyugdíj a bonyolult eljárásokkal, 1988-ig visszamenőleg évente nettósított és évente változó szorzókkal valorizált keresetekből a pénzügyileg némileg perverz nyugdíjskála alkalmazásával megállapított nettó (adó- és járulékmentes) juttatás.

Az összes többi államban a nyugdíj bruttó összegű, amelyet a bruttó keresetekből (nettósítás nélkül) számítanak, és amelyet különböző mértékű adó és egészségbiztosítási járulék terhelhet.

A méltánytalanság harmadik forrása: a nyugdíjmegállapítás és a nyugdíjkarbantartás eltérő eljárásrendje.

Magyarországon a nyugdíjak alapját képező havi nettó életpálya átlagkereset öszegének számítása során az 1988 óta szerzett keresetek évenként nettósított összegét a nyugdíjmegállapítás évét megelőző év országos nettó átlagkereseti szintjéhez igazítják a valorizálás (értékkövetés, felértékelés) révén, így az új nyugdíjak többé-kevésbé igazodnak a magyar keresetek alakulásához.

A megállapított nyugdíjak viszont már nem igazodnak a keresetekhez, mert az összegüket évente csak és kizárólag az infláció mértékével emelik, így a nyugdíjak relatív értékvesztése elkerülhetetlen.

A nemzetközi szakértők faramuci javaslatot tettek e probléma kezelésére. Szerintük a  nyugdíjmegállapítás során alkalmazandó valorizáció mértékét egyrészt a járulékalap vagy az azt kifejező valamely makrogazdasági mutató (foglalkoztatottság, GDP, bértömeg) alakulásához kell kötni, azaz egyfajta fenntarthatósági együtthatót kell bevezetni, amely visszafoghatja az új nyugdíjak összegét, vagy a valorizációs szorzókat vegyes indexálást (felerészben a keresetnövekedés, felerészben az infláció mértékétől függő indexet) alkalmazva kell meghatározni. E megoldások visszafoghatják a jelenleg csak az országos nettó átlagkereset nominális növekedésétől függő értékkövetés mértékét.

Vagyis a nemzetközi szakértői javaslat nem a nyugdíjemelés felől, hanem a nyugdíjmegállapítás felől közelíti meg a relatív nyugdíjas elszegényedés égető problémáját, és egyfajta előzetes vegyes indexálással vagy a járulékalap változásához történő kötéssel a valorizációs szorzók mértékét javasolja csökkenteni, hogy az újonnan megállapított nyugdíjak alapját képező életpálya átlagkereset számított nettó összege csak részlegesen követhesse a magyar országos nettó átlagkereset nominális növekedési ütemét (jelenleg teljes mértékben azt követi). Ennek következtében az újonnan megállapított nyugdíjak összege kisebb lehetne, miközben a nyugdíjemelés módja nem változna.

Ez a javaslat tehát nem a már megállapított nyugdíjak értékvesztését előzné meg, hanem az új megállapítású nyugdíjak összegét fogná vissza. A nyugdíjasok relatív elszegényedését úgy csökkentené, hogy a kiinduló helyzetet rontaná le (az elszegényedési csúszdát kevésbé meredekké tenné), viszont éppen ennek következtében a nyugdíjasok abszolút elszegényedésének kockázatát növelné meg.

Így az égető gondot nem oldaná meg, hanem inkább tetézné ez a javaslat, ha nem járna együtt a nyugdíjemelési eljárás reformjával.

A bruttó nyugdíjszámításra történő esetleges átállás esetén természetesen azt is meg kell határozni, hogy a bruttó összegű nyugdíjakat milyen kedvezményes mértékű jövedelemadó és egészségbiztosítási járulék terhelné. A nemzetközi példák tárháza mindenesetre nagyon gazdag, hiszen mindenki más bruttó alapon számol.

A nyugdíj adó- és járulékterhelése egyúttal azt az életkori diszkriminációt erősítő előítéletet is kiiktatná, hogy a nyugdíjasokat "el kell tartania" az aktív korosztályoknak.

A jelenlegi számítási eljárások miatt a magyar nyugdíjrendszer továbbra is áttekinthetetlen. Senki nem látja előre az élete során azt, hogy miképpen, milyen időtartamok, keresetek, járulékok alapján nő a nyugdíja, hogyan épülnek föl évről-évre a jogosultságai, s ezek ismeretében mennyi plusz járulékot érdemes fizetnie vagy milyen nyugdíjcélú előtakarékossági programba érdemes belevágnia.

Automatikus kiegyenlítő mechanizmusok bevezetése a nyugdíjrendszerbe.

A politikai kockázatot legfőképpen az okozza, hogy minden automatizmus az ad hoc állami beavatkozások lehetőségeinek szűkítését jelenti.

Az automatikus kiegyenlítő mechanizmusok ugyanis a nyugdíjrendszerekben olyan előre meghatározott szabályokra épülnek, amelyek automatikusan - külső politikai, jogalkotói beavatkozás nélkül - változtatnak a nyugdíj megállapítási vagy karbantartási feltételein, ha a kiegyenlítő mechanizmus működtetéséhez kiválasztott indikátorok értéke változik, így biztosítva a fenntarthatóságot és a méltányosságot.

Az indikátorok lehetnek demográfiai, gazdasági vagy pénzügyi jellegű jelzőszámok. Demográfiai indikátor lehet egy meghatározott életkorban várható további élettartam, mint láttuk, ez vezérelheti a nyugdíjkorhatár automatikus alakulását. Gazdasági indikátor lehet az infláció, a keresetnövekedés, a bértömeg alakulása vagy a GDP változása. Pénzügyi indikátor lehet a nyugdíjkassza egyensúlyának változása.

Az automatikus kiegyenlítő mechanizmusok jellemzően a nyugdíj értékére, a járulék mértékére vagy a nyugdíjkorhatárra vonatkozó változásokat léptetnek életbe. Az automatikus jelző arra vonatkozik, hogy a nyugdíjrendszer kijelölt összetevőit érintő változások előre meghatározott szabály szerint külön politikai vagy gazdasági beavatkozás nélkül bekövetkeznek, ha a szintén előre meghatározott feltételek vagy küszöbértékek módosulnak.

Minden ilyen mechanizmus közös célja, hogy csökkentsék a nyugdíjrendszereket érintő jövőbeni bizonytalanságok negatív kockázatait, különösen az infláció alakulása, a nyugdíjak finanszírozása és a várható élettartam növekedése vonatkozásában.

A folyó finanszírozású felosztó-kirovó rendszerekben külön kockázatot jelent az egy nyugdíjasra eső járulékfizetők számának alakulása, amely közvetlenül függ a várható élettartamban, a termékenységben, a foglalkoztatásban és a migrációs egyenlegben bekövetkező változásoktól. Az automatikus kiigazítások révén megakadályozható, hogy a nyugdíjak megfelelőségét vagy a nyugdíjrendszer pénzügyi fenntarthatóságát tartósan veszélyeztessék a jövőbeni kockázati tényezők.

Az automatikus megoldások a nyugdíjrendszer számtalan metszetét érinthetik, a nyugdíjszámítás során alkalmazott valorizációs módszerektől a nyugdíjemelési indexek alakításán és a nyugdíjrendszer pénzügyi fenntarthatóságát biztosító kiegyenlítő rendszereken át a várható további élettartamtól függő korhatár-alakítás és nyugdíjmeghatározás különböző automatikus szabályrendszereinek alkalmazásáig.

Svédországban és Finnországban működnek a leghatékonyabb automatikus kiegyenlítő mechanizmusok, de Észtországban és Olaszországban is fejlesztik ezeket a megoldásokat, amelyekben mind a nyugdíjmegállapítás, mind a nyugdíjemelés, mind a nyugdíjkorhatár alakulása függ a várható élettartam változásától, továbbá a járulékfizetők és a nyugdíjasok arányának alakulásától. Ez utóbbi a német kiegyenlítő mechanizmusban is fontos szerepet játszik.

A magyar reform részeként a legfontosabb automatikus mechanizmus a nyugdíjkorhatárnak a várható további élettartamtól való függővé tétele lehet. Ez a megoldás azt célozza, hogy a hosszabb életre számító évjáratok tagjai tovább dolgozzanak, vagyis az élettartam növekedése ne a nyugdíjas élet hosszát növelje.

Ezt a megoldást alkalmazza Dánia, Észtország, Finnország, Görögország, Olaszország, Hollandia, Portugália és Szlovákia. Dánia, Észtország, Görögország és Olaszország nyugdíjrendszereiben a 65 éves (Dániában a 60 éves) életkorban várható egy év további élettartam emelkedés egy évvel növeli a nyudíjkorhatárt. Svédország, Finnország, Hollandia és Portugália a 65 éves korban várható további élettartam növekedés kétharmadával egyenértékű korhatár emelést alkalmaz (vagyis egy év élettartam-növekedés 8 hónap korhatár-emelést von maga után).

A nyugdíjkorhatár várható élettartamtól történő függővé tétele következtében az élettartam-növekmény egésze vagy kétharmada az érintett személy aktív dolgozói időszakára esik, így nem (vagy csak kisebb mértékben) növeli a nyugdíjban töltött idő hosszát. Ha csökkenne a várható élettartam, akkor ez automatikusan csak Észtország, Finnország, Görögország, Portugália esetén vezethet a nyugdíjkorhatár csökkenéséhez.

A nyugdíjrendszert érintő pénzügyi egyensúlytalanságot azonban nem képes önmagában kezelni az a megoldás, hogy a nyugdíjkorhatár a várható további élettartamtól is függ, hiszen minél magasabb a nyugdíjkorhatár, az aktív dolgozó annál több nyugdíjjogosultságot halmozhat föl, amelynek nyugdíjjáradékként történő kivétele a rövidebb nyugdíjas élet ellenére további finanszírozási kockázatot teremt.

Ezért ezt a jogosultság-halmozódást is szabályozni szükséges (korábban ezt járulékfizetési vagy nyugdíjplafon, degresszió és hasonló módszerek révén valósították meg, de ez sok esetben ellenérdekeltséget szít a járulékfizetés tekintetében). Az automatikus kiegyenlítő mechanizmusok kapcsán ezt a célt a fenntarthatósági koefficiensek bevezetésével oldják meg.

További automatikus visszaszabályozó megoldások a demográfiai változások nyugdíjkiadás növelő hatásainak csökkentése érdekében automatikusan változtatják a nyugdíjszintet a várható élettartam, a járulékfizető/nyugdíjas arány, a GDP vagy a bértömeg/átlagkereset alakulása függvényében. A svéd nyugdíjrendszerben az öröklési nyereség jogintézményét és az életjáradék-osztók rendszerét is alkalmazzák a fenntarthatóság és a méltányosság érdekében. Több ország alkalmaz a járulékfizető dolgozók számától, a GDP-től vagy az országos bértömegtől is függő fenntarthatósági megoldásokat. Észtországban a teljes járulékbevétel változásához, Görögországban a nominális GDP növekedéséhez, Portugáliában a GDP reálnövelkedéséhez, Litvániában az országos bértömeghez is igazítják a nyugdíjakat.

A német nyugdíjrendszerben több biztonsági megoldás is működik, mind a nyugdíjjárulékok szabályozását, mind a nyugdíjak indexálását illetően. Az éves járulékmértéket a rendszerbe épített fenntarthatósági alap (a nyugdíjrendszer belső függőségi rátájától, azaz a járulékfizetők számának a nyugdíjasok számához viszonyított arányától függő biztonsági alap) befolyásolhatja. Ez az alap egy havi nyugdíjkiadás 20-150%-a között fluktuálhat. Ha az előrejelzések szerint a következő évi járulékbevételek nem biztosítják, hogy az alap e keretek között maradjon, akkor ennek megfelelően növelhetik vagy csökkenthetik a járulék mértékét.

A nyugdíj összegét az aktuális nyugdíjérték mint szorzótényező révén befolyásolja a német gazdasági fejlődés éves alakulása. Az aktuális nyugdíjérték megegyezik annak a havi nyugdíjnak az összegével, ami egy átlagkeresőt illetne meg a tárgyévben. A számítás során az előző évi aktuális nyugdíjértéket megszorozzák az előző évi nemzetgazdasági bruttó átlagkereset változásának mértékével, majd az előző évi nyugdíjjárulék  változásának százalékos mértékével, majd az előző évi fenntarthatósági szorzótényezővel, így kapják meg a tárgyévi aktuális nyugdíjértéket. A törvény garantálja, hogy a tárgyévet követő évi aktuális nyugdíjérték semmilyen esetben sem lehet kisebb, mint a tárgyévi aktuális nyugdíjérték. Ha a valóságban kisebb lenne, akkor ezt nem tükröztetik az adott évi aktuális nyugdíjértékben, hanem a jövőbeni növekedés terhére számítják be úgy, hogy a következő években bekövetkező növekedésnek csak a felét veszik figyelembe mindaddig, amíg ezáltal nem pótolják a hiányt. A fenntarthatósági szorzótényező a nyugdíjrendszer függőségi rátájának a változását méri, vagyis azt, hogyan változik a járulékfizetők száma a rendszer által fizetett ellátásokban részesülő nyugdíjasok számához képest.

Az egyéni nyugdíjszámlák bevezetése.

A kockázatot ez esetben az jelenti, hogy az egyéni nyugdíjszámlák bevezetésének elengedhetetlen feltétele az elméleti tőkefedezeti rendszerre történő átállás. Ilyen átállás nélkül egy folyó finanszírozású, felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben nincs értelme egyéni nyugdíjszámláról beszélni.

A lehetséges átállás nemzetközi mintáját e tekintetben a svéd nyugdíjrendszer szolgáltathatja, amely 2003 óta a névleges és a tényleges egyéni nyugdíjszámlák hibrid rendszerét működteti. A névleges egyéni számlák koncepcióját azóta átvette Olaszország, Lettország, Lengyelország, Norvégia, az Orosz Föderáció is.

A svéd nyugdíjrendszer filozófiája néhány pontban összegezhető:

- a keresőtevékenységet folytató magánszemély keresete alsó és felső korlátok közötti mértékének meghatározott százalákát rögzített megosztásban egyéni nyugdíjjóváírásként minden évben két egyéni nyugdíjszámlára (egy névlegesre és egy valódira) helyezik;

- a névleges és a tényleges nyugdíjszámlákon a nyugdíj igénylése időpontjáig gyűlnek az idehelyezett névleges és valóságos összegek és az azokon elért névleges és tényleges hozamok, vagyis a rendszer úgy működik, akár egy bank, amelyben a biztosított részére vezetnek egy névleges számlát és egy valódi számlát is, a vonatkozó adminisztratív és alapkezelési költségek érvényesítésével (a banki hasonlat persze csak részben igaz, mivel egyrészt a nyugdíjszámlákon gyűlő összeghez természetesen nem lehet szabadon hozzáférni, másrészt a hosszabb életű személyek  számlái között minden évben szétosztják az adott évjáratban korábban elhunytak számláin felhalmozódott egyenlegeket - ez az öröklési nyereség -, így ezek a számlák nem is örökölhetőek);

- svéd állami nyugdíjrendszerben a névleges számla alapján az inkomstpension (kereseti nyugdíj), a tényleges számla alapján a premiepension (prémium nyugdíj) jár, de mindkét összetevő a nyugdíjigénylés időpontjában a vonatkozó egyéni nyugdíjszámlán rendelkezésre álló összegtől és a nyugdíjigénylés pillanatában a nyugdíjigénylő évjárata számára még hátralévő várható élettartam hosszától függ;

- ha a a kereseti és a prémium nyugdíj együttes összege  nem érne el egy évente meghatározott, a lakhatási költségek nélkül számított ésszerű életszínvonal fenntartáshoz szükséges összeget, vagy az érintett egyáltalán nem jogosult kereseti és prémium nyugdíjra, akkor garantált nyugdíj (garantipension) iránti kérelmet nyújthat be, amelynek összege kizárólag a Svédországban tartózkodás egész években mért időtartamától függ. A garantált nyugdíj mellé lakhatási támogatás is jár;

- ha minden kötél szakad – az érintett nem jogosult a garantált nyugdíjra sem, mert nem töltött elegendő időt Svédországban -, akkor igényelheti a svéd jóléti állam végső időskori védőhálóját  képező idősellátási támogatást.

A rendszerben a zseniális svédcsavar a névleges egyéni nyugdíjszámlákban testet öltő virtuális tőkefedezeti rendszer feltalálása és ennek egy valódi tőlefedezeti rendszerrel való összekapcsolása.

A svéd rendszerben teljesen megszüntették a nyugdíj összegének a biztosítási idő hosszától való függőségét (teljesen mindegy, hány évig dolgozott valaki), a mai svéd kereseti és prémium nyugdíjak összege kizárólag

- a névleges és a tényleges egyéni nyugdíjszámlákon felhalmozódott névleges és tényleges nyugdíjtőke nagyságától, valamint

- a nyugdíjigénylés időpontjában hátralévő élettartam hosszától függ.

Ezzel két szinten is teljesül a rendszerszintű igazságosság követelménye: magasabb nyugdíjra számíthat,  aki több járulékot fizetett, és az is, aki később igényli a nyugdíját – és persze vice versa.

Ilyen horderejű átalakításra lenne szükség ahhoz, hogy valódi egyéni nyugdíjszámlákat lehessen a magyar nyugdíjrendszerbe bevezetni.

Minden egyéb paradigmatikus változtatás (például dán mintára az állampolgári alapnyugdíj és a foglalkoztatói nyugdíjpillér kombójára épülő hibrid rendszer vagy német mintára a nyugdíjpont-rendszer) bevezetése is hatalmas előkészítő munkát igényelne.

A német rendszer például 2001 óta nyugdíjpontokra épül. A biztosított minden biztosítási év után az adott évben  elért relatív kereseti helyzetét tükröző nyugdíjpontot kap.  A nyugdíjpont értékét elsősorban az éves - kötelező járulék alapját képező -  kereset határozza meg, amelyet a német nemzetgazdasági átlagbérhez kell viszonyítani, vagyis a személyes kereset összegét el kell osztani a nemzetgazdasági átlagbér összegével. A képletnek megfelelően egy pontot ér a járulékfizetők átlagos kereseti szintjének megfelelő kereset. Ha ennél magasabb a kereset, 1-nél nagyobb értékű, ha kisebb a kereset, 1-nél kisebb értékű nyugdíjpontot kap az adott évben a biztosított.  A kereset alapján meghatározott nyugdíjponthoz hozzá kell adni a járulékfizetéssel nem járó, de biztosítási időnek minősülő tartamok alapján járó pontokat is. Ilyen járulékfizetéssel nem járó, de biztosítási időnek minősülő tartamok közé tartozik a felsőoktatásban töltött idő, betegség miatti munkaképtelenség, a rehabilitáció, vagy a munkanélküliség tartama.

Természetesen a gyermeknevelésre tekintettel is szerezhetők nyugdíjpontok. A gyermek három éves koráig a szülők évente 1 pontot, összesen egy gyermek után 3 pontot kapnak. A szülők meg is oszthatják egymás között e pontokat. Ez a rendelkezés két gyermek esetében már önmagában megalapozhatja egy szülő nyugdíjjogosultságát: ha valaki legalább 5 évig él Németországban és ezalatt felnevel legalább két kisgyermeket legalább 3 éves korukig, akkor anélkül is nyugdíjjogosultságot szerez, hogy keresőtevékenységet folytatott volna, miután ezt a gyermeknevelési időtartamot a német nemzetgazdasági átlagbér alapján veszik figyelembe minden évben – ezt jelenti az évi 1 pont gyermekenként. Az évi egy pontra a kisgyermekes szülő attól függetlenül jogosult, hogy folytat-e keresőtevékenységet.

Nyugdíjba vonuláskor a nyugdíjpontok számát az aktuális nyugdíjértékkel megszorozva számítják a nyugdíj összegét (néhány korrekciós tényező figyelembe vételével).

A német nyugdíjrendszerben minden évben július 1-jén az aktuális nyugdíjérték szerint szabályozzák a nyugdíjak összegét. Vagyis nem csak az adott évben megállapítandó, új nyugdíjak összegére, hanem a korábban megállapított összes nyugdíj összegére is hat az aktuális nyugdíjérték.  Ha az aktuális nyugdíjérték nő, akkor az összes nyugdíj összege ennek megfelelően nő. A törvényi garanciánál fogva az aktuális nyugdíjérték nem csökkenhet, ezért legrosszabb esetben a nyugdíjak összege nem változik a következő évben.

Az aktuális nyugdíjérték megegyezik annak a havi nyugdíjnak az összegével, ami egy átlagkeresőt illetne meg a tárgyévben. Az átlagkeresetet a német Nemzeti Számlák alapján határozzák meg. A számítás során az előző évi aktuális nyugdíjértéket megszorozzák

- az előző évi nemzetgazdasági bruttó átlagkereset változásának mértékével, majd

- az előző évi nyugdíjjárulék  változásának százalékos mértékével, majd

- az előző évi fenntarthatósági szorzótényezővel,

így kapják meg a tárgyévi aktuális nyugdíjértéket.

A törvény garantálja, hogy a tárgyévet követő évi aktuális nyugdíjérték semmilyen esetben sem lehet kisebb, mint a tárgyévi aktuális nyugdíjérték. Ha a valóságban kisebb lenne, akkor ezt nem tükröztetik az adott évi aktuális nyugdíjértékben, hanem a jövőbeni növekedés terhére számítják be úgy, hogy a következő években bekövetkező növekedésnek csak a felét veszik figyelembe mindaddig, amíg ezáltal nem pótolják a hiányt.

Nincs idő - a halogatás végzetes lehet

A felsorolt lehetséges intézkedések - és természetesen bármilyen értelmes további javaslat - érdemi társadalmi és szakértői vitáját a választások után késedelem nélkül meg kell kezdeni, hogy még időben legyen esély a politikai cselekvési terv kidolgozására és végrehajtására a mai középkorú és fiatal nemzedékek jövőbeni állami nyugdíja kifizethetősége érdekében.

Sorvezető a nyugdíjreformhoz a választások után felálló kormányzat számára

Két könnyű és kockázatmentes elem

A jövőbeni nyugdíjkorhatárnak a 65 éves korban várható további élettartamhoz kötése.

A nyugdíjskála kiegyenesítése.

Három könnyű, de közepes kockázattal járó elem

A járulékplafon visszavezetése.

A degresszió újraszabályozása.

A nők kedvezményes nyugdíja feltételeinek fokozatos szigorítása.

Két könnyű, de fokozottan kockázatos elem

A 13. havi és 14. havi nyugdíj összegének korlátozása vagy egységesítése.

A nyugdíjplafon bevezetése.

Két közepesen nehéz és közepesen kockázatos elem

A nyugdíjba vonulási feltételek rugalmasabbá tétele.

A nyugdíjemelési eljárás átalakítása és a nyugdíjmegállapítás valorizációs eljárásból eredő méltánytalanságainak elhárítása.

Egy közepesen nehéz, de fokozottan kockázatos elem

A foglalkoztatói nyugdíjpillér általános bevezetése.

Három nehéz és kifejezetten kockázatos elem

A nyugdíjvárományok méltánytalanságainak enyhítése.

Automatikus kiegyenlítő mechanizmusok bevezetése a nyugdíjrendszerbe.

Az egyéni nyugdíjszámlák bevezetése.

A legsürgősebb e 13 intézkedés közül a nyugdíjemelési eljárás átalakítása, és ezzel egyidejűleg a nyugdíjmegállapítás valorizációs eljárásból eredő méltánytalanságainak elhárítása lehet, talán ezzel célszerű majd kezdeni az érdemi nyugdíjreformot.