A Portfolio.hu illusztrációja
Hogyan ismétli magát a nyugdíjtörténelem?
Az utólagos tisztánlátás csalóka reflektorfényében megdöbbentő élmény fölismernünk, hogy a nyugdíjrendszer szerkezeti hibái az 1997-es reform, majd annak 2010-es annullálása és az időközi számtalan ad hoc módosítás ellenére ugyanazok maradtak.
A totál szívás korszaka: a rendszerváltozást követő évtized - avagy a rendszerváltozás valódi vesztesei a nyugdíjasok
Sokan emlékszünk még rá, hogy a rendszerváltozást közvetlenül követő években, az 1990-es évek elején-közepén a gazdaság mélyrepülésben volt, a foglalkoztatás és a munkajövedelem egyaránt zuhant, miközben az éves infláció gyilkos mértékűvé, két számjegyűvé vált, 34 százalékkal tetőzött 1991-ben, és 20 százalék fölött maradt egészen 1997-ig. Fájdalmas még belegondolnunk is abba, hogy mindez negyedszázada évről-évre a nyugdíjak vásárlóértékét az előző évi kétharmadára-háromnegyedére zsugorította.
A munkahelyek 30 százaléka elveszett az 1990-es évek elején. A GDP csak 2000-ben múlta felül az 1989-es szintet. A foglalkoztatottság zuhanása csökkentette a járulékfizetők számát, egyúttal drámai mértékben növelte a nyugdíjasok számát, mert a munkájukat elvesztők közül aki csak tehette, a korhatár előtti nyugdíjazásba vagy a rokkantnyugdíjazásba menekült. Ennek következtében a nyugdíjrendszer függőségi rátája, vagyis a nyugdíjasok számának és a járulékfizetők számának a hányadosa az 1989-es 51,4 százalékról 1996-ra már 83,9 százalékra ugrott. E folyamatok hatására 1994-ben a nyugdíjkiadások a korábbi 6-8 százalékról fölszáguldottak a GDP 10 százalékára, ami már kiverte a biztosítékot a nagypolitikában is.
A könnyebb ellenállás irányába rohanva a szökőárként emelkedő kiadási trendet először a kezdőnyugdíjak megállapítási szabályainak szigorításával próbálták megfordítani.
A cikk folytatását IDE KATTINTVA olvashatja el.