Hogyan élhetünk meg öregkorunkban - két-három évtized múlva?

Bármely modern öregségi nyugdíjrendszer esetén a társadalomnak mindenekelőtt három kérdést kell megválaszolnia.

Az első az, hogy mi a cél?

Az aktív korban elért életszínvonal legalább egy részének megőrzése nyugdíjasként (ez a járulékfizetéstől függő munkanyugdíj-verzió) vagy

az időskori elnyomorodás megakadályozása (ez az állampolgári jogon járó, adókból finanszírozott alapnyugdíj verzió)?

A második kérdés az, hogy mi az ígéret?

Kifizetünk minden jogosultnak egy előre megígért szintű nyugdíjat, függetlenül attól, hogy erre a célra mennyi pénz áll rendelkezésre (ez a szolgáltatás-meghatározott, defined benefit változat), vagy

csak annyi nyugdíjat fizetünk minden jogosultnak, amennyi pénzünk erre a célra aktuálisan tényleg van (ez a járulék-meghatározott, defined contribution változat)?

A harmadik kérdés pedig az, hogy ki finanszírozza a rendszert?

Generációk közötti jövedelem-átcsoportosításra alapozzuk (ez a folyó finanszírozású, pay-as-you-go rendszer, amikor a mindenkori aktív korosztályok fizetik a mindenkori nyugdíjasok járandóságát), vagy

generáción belüli pénzáramlásra (ilyen például a kötelező magánnyugdíjpénztár)?

A nyugdíjrendszerek tervezése az elmúlt százhuszonöt évben mindig e három alapkérdésre adható hat alapválasz körül forgott, és sokáig egyértelműen jónak tűnt a Bismarck és Beveridge nevével fémjelzett modell alkalmazása, amelynek lényege, hogy sok aktív dolgozó nagyon hosszú munkaviszonyokban szerzett jövedelme után fizetett járulékokból fizetik a nyugdíjazásukat követően jellemzően már csak néhány évig élő, viszonylag kevés időskorú nyugdíját (vagyis járulékokból fizetett, szolgáltatás-meghatározott munkanyugdíj, folyó finanszírozással).

A szép régi nyugdíjasvilág Atlantisza azonban elsüllyedt a demográfiai változások és globális gazdasági fejlemények sorozatos kataklizmáiban, így az alapkérdésekre adott régi válaszok ma már elégtelenek.

Ezért érzi minden kormányzat annak a kényszerét, hogy lépnie kell, különben a társadalmi béke a kötelező kincstári optimizmus ellenére rémisztően rövid időn belül felrobbanhat.

A nyugdíjrendszer azonban csak hosszú késleltetési idővel alakítható, hiszen az éppen nyugdíjas korosztályok alkotmányos becsszóra megígért járandóságait életük végéig ki kell fizetni, így a lényegi változások csak a még aktív korosztályok jövőbeli nyugdíjaira vonatkozhatnak.

A legnagyobb horderejű és beláthatatlan következményekkel járó társadalmi változást azt generálja, hogy az emberi nem története során először többségbe kerülnek az idős emberek a fiatalokkal szemben. (Ez a folyamat már zajlik a fejlett világban és egy generáción belül rázúdul a fejlődő államokra is.)

Hogyan reagálhat erre a politika?

Emelhetik a nyugdíjkorhatárt - ez már Európa-szerte gyakorlat. Nálunk sincs vége a 65 évvel, ne is reménykedjen ebben a mai harminc-negyvenévesek nemzedéke. Felmehet a korhatár 70-72 évre is a következő évtizedekben, nézzünk csak körül Európa fejlettebb országaiban. Az “öreg” fogalmát is sürgősen át kell értékelni, hiszen a mai közmegítélés szerinti “öreg” ember valójában csak érett középkorú. Ha a születéskor várható átlagos élettartam a száz évvel ezelőtti 45-50 évről 75-80 évre emelkedett, és várhatóan 90-100 évre nő, akkor át kell értékelni az aktív/inaktív korszakok fogalmát és arányát. Egyszerűen nevetséges bizakodni egy olyan emberi világ tartós fennmaradásában, ahol az elhúzódó gyermek- és fiatalkor 30 évének és a mai fogalmak szerinti nyugdíjaskor 30-40 várható évének – azaz összességében 60-70 inaktív évnek! - a költségeit a mai értelemben vett aktív korszak 30 éve alatt kellene kitermelni.

A politika megkurtíthatja a nyugdíj-jogosultságokat is (csak hazai példáknál maradva: a korhatár előtti, a szolgálati és a rokkantsági nyugdíjak megszüntetése.)

A mindenkori kormányzat a hosszú távú nyugdíjérdekeket simán feláldozhatja a rövid távú költségvetési érdekek oltárán (ilyen volt a magánnyugdíjpénztárak gyakorlati felszámolása).

A hatalom módosíthatja a járulékfizetés feltételeit is (ilyen volt például legutóbb a járulékplafon eltörlése a bevételek növelése érdekében).

A mindenkori kormányzó hatalomnak számtalan egyéb lehetősége van a beavatkozásra, inkább nem sorolom, nehogy további ötleteket adjak.

A társadalmi és gazdasági metszetek sokaságának elemzése nélkül egyébként sem lelhető gyógyír a nyugdíjrendszer panaszaira.

Csak egyetlen példa: a nyugdíjrendszer jövője nem alakítható az egészségügyi ellátórendszertől függetlenül.  

Ráadásul, ha a megoldásokat nem európai keretekben keressük, akkor a magyar rendszer végvidéki sárvárait könnyedén elmoshatják a globális demográfiai, migrációs és foglalkoztatási folyamatok.

A fiatal és középkorú magyarok, a leendő nyugdíjas polgárok vajon mit érzékelnek mindebből?

Ha egyáltalán érzékelik a veszélyeket, vajon ösztönzi-e őket ez cselekvésre? A tapasztalatok szerint nem nagyon.

A CIG Pannónia Életbiztosító Nyrt. a közelmúltban készíttetett egy nagyon tanulságos felmérést, amely szerint a lakosság többsége teljesen bizonytalan várható nyugdíjával kapcsolatban, és megbecsülni sem tudja, hogy mennyivel kevesebb pénzből kell majd gazdálkodnia időskorában.

A kutatás szerint a 18 és 59 év közötti lakosság többségnek még elképzelése sincs arról, hogy várhatóan mennyivel csökken majd a bevétele nyugdíjasként. A magyarok mindössze 6%-a gondolja úgy, hogy nem jár majd anyagi lemondással a nyugdíjba vonulás - vagyis 94% biztos abban, hogy pénzügyi gondjai lesznek időskorában. A válaszadók 12%-a egyenesen attól tart, hogy nyugdíja a jelenlegi jövedelme felét sem éri majd el, és összességében a megkérdezettek 30%-a számít minimum 20%-os bevételcsökkenésre.

Sajnos ki kell ábrándítanom a felmérés negyven évesnél fiatalabb résztvevőit. Az ő nyugdíjuk összege a mai nyugdíjak felét sem érheti el.

Az első nyugdíj és az utolsó aktívkori nettó kereset összegének viszonyát mutató helyettesítési ráta előreszámításai ugyanis azt mutatják, hogy míg jelenleg ez a ráta 80% körül alakul, 2030-ra 50%-ra, 2040-re 30%-ra csökkenhet.

E drámai nyugdíjváromány-zuhanás oka brutálisan egyszerű: a kevés megszületett gyermek miatt félmillióval kevesebb járulékfizetőnek kell majd kitermelnie kétszázezerrel több nyugdíjas járandóságát. A járulékfizetők számát tovább apasztja a kivándorlás, ez újabb félmillió embert von ki a magyar járulékfizetők köréből már ma is - és ki tudja, mit hoz a holnap.  

A CIG Pannónia felmérése szerint sokan azt válaszolták, hogy a gondokat majd az időskori fogyasztásuk visszafogásával próbálják enyhíteni. Csakhogy az időskori spórolásnak kemény korlátai vannak.

Csak két egyszerű példa: a több otthon töltött idő és a sok egyszemélyes háztartás miatt az idősek lakásfenntartással kapcsolatos éves kiadásai átlagosan ma is több, mint 80 ezer forinttal magasabbak, mint az aktív korúak esetében. És ami még fontosabb: az átlagos nyugdíjasnak évente közel 60 ezer forinttal magasabb gyógyszer és egészségügyi kiadással is számolnia kell, mint az aktív korúaknak. (Nem is beszélve azokról az idősekről, akik krónikus betegségekkel küszködnek. Az ő esetükben irdatlan egészségügyi költségek terhelhetik a soványka nyugdíjukat.) Az egészségügyi költségek hajmeresztő módon megszaladhatnak idős korban!

A nyugdíjas évekre a mai negyven évesek és a náluk fiatalabbak egyszerűen nem tudnak másként felkészülni, mint a minél előbb elkezdett nyugdíjcélú előtakarékossággal.

Meglepő módon kevesen ismerik a megtakarítás legfontosabb képletét, amelyben az időnek van a leginkább kitüntetett szerepe.

Minél hosszabb ideig teszünk félre, annál kisebb összegekkel érhetünk el nagy eredményt. Ami nem lesz más, mint az élhető öregkor...