Bébi bumeráng: a gyerekfüggő nyugdíjrendszer hátulütői

Bébi bumeráng: a gyerekfüggő nyugdíjrendszer hátulütői

2021. 06. 24.

A jelenlegi magyar nyugdíjrendszer mindenképpen reformokra szorul a társadalom öregedése miatt. A gyermekfüggő nyugdíjrendszer hívei szerint ők megtalálták a megoldást: a nyugdíjakat "gyermekekben" történő járulékfizetéssel is meg lehetne szerezni.

K Küldés K Nyomtatás

 

Ha kérdése van a meglévő vagy a jövőbeni nyugdíjával kapcsolatban, akkor IDE KATTINTVA teheti azt föl.

 

Bébi bumeráng

A gyerekfüggő nyugdíjrendszer hátulütői

 

A gyermekszámfüggő nyugdíjrendszerre vonatkozó javaslat vitája tovább gyűrűzik, ami örvendetes, hiszen a nyugdíjrendszer reformjára, átalakítására vagy finomítására, a finanszírozás kihívásainak megoldására égetően szükség van. A Portfolio oldalán a koncepciót bíráló cikkemre  Banyár József, a humántőke-fedezeti nyugdíjrendszer koncepciójának megalkotója válaszolt.

Miután e cikkében többször személyesen is megidéz (nem mindig a legkedvezőbb fényben) az általam is nagyra becsült tudós szerző (akit a továbbiakban "szerző"-ként említek), az ő humántőke-alapú nyugdíjkoncepciójával kapcsolatos ellenvetéseimet is szükségesnek tartom kibontani (a korábbi cikkemben nem az ő elképzelését, hanem általában a nyugdíj mértékének a felnevelt gyermekek számához kötését kritizáltam).

Az alábbiakban néhány főbb kritikai megállapításomat veszem sorra, a teljes cikkemet IDE KATTINTVA olvashatja el a Portfolio-portálon.


A magyar nyugdíjrendszer egy üres cső

 

A magyar nyugdíjrendszer változatlanul olyan, mint egy üres cső: minden hónapban bele kell tölteni a nyugdíjak finanszírozására szánt pénzt, ami a cső másik végén kiömlik a nyugdíjak kifizetésére. A rendszer - éppen az üres cső jellege miatt - nem képes tartalék létrehozására, nincs benne tőkefedezeti elem sem ténylegesen (mint amilyen eredendően a kötelező magánnyugdíjpénztári pillér volt), sem névlegesen (mint amilyen például a svéd nyugdíjrendszerben működik).

Ha bárki be kíván avatkozni ebbe a rendszerbe, három helyen teheti meg: a befizetők oldaláról, a kifizetésre jogosultak oldaláról vagy a rendszer felépítése tekintetében. Természetesen radikális átalakításra is sor kerülhet, ez esetben a felosztó-kirovó elvre alapozott rendszer egészét lehet teljesen eltérő működési alapelvre átállítani.

A humántőke-fedezeti nyugdíjelképzelés két helyen is átalakítaná a rendszert: egyrészt a működési paradigmát a folyó finanszírozásról kettős tőkefedezeti elvre állítaná át, másrészt a járulékfizetés rendszerét is gyökeresen átformálná. A javaslat azonban megítélésem szerint több helyen is téves vagy nem bizonyítható állításokra épül, így stabil rendszer az én véleményem szerint nem építhető rá.

 

Több jégkrém, több vízbefulladás?

 

A koncepció indoklása szerint "maga a társadalombiztosítás ösztönzi az embereket arra, hogy ne vállaljanak gyermeket". 

Ezt a tételt rendkívül problémásnak tartom, hiszen azt feltételezi a szülőkről, hogy a gyermekvállalási döntéseiket alapvetően befolyásolhatja, miként alakul a nyugdíjuk 40-50 év múlva. A gyermekvállalást mindenekelőtt a gyermek iránti természetes vágy és a szülők aktuális élethelyzete befolyásolja - figyelembe véve a gyermekes családokat megillető komoly kedvezményeket -, de a jövőbeni nyugdíjhelyzetük alakulása valószínűleg nincs a mérlegelendő tényezők között.

Az a korreláció, hogy esik a termékenység, miközben működik a társadalombiztosítás, nem valószínű, hogy oksági összefüggés lehetne. Mindkettő inkább annak a következménye, ahogyan a modern társadalmak fejlődnek. 

A több vízbefúlásnak sem az az oka, hogy több jégkrém fogy, noha a két jelenség szoros korrelációban van. Csakhogy mindkettőnek az a közös oka, hogy nyáron meleg van.

 

Évszázadok óta tévúton?

 

A szerző szerint "maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer nem más, mint egy rosszul felépített humán tőkén alapuló nyugdíjrendszer."

Ha a jelenlegi nyugdíjrendszer "rosszul felépített humán tőkén alapuló rendszer", akkor a világ legtöbb modern nyugdíjrendszere egy évszázada tévedésen alapul. 

A "tőkejövedelem" és a "munkajövedelem" rejtett fogalmai zavaróan keverednek a szerző okfejtésében. A nyugdíjakat nem csak a dolgozó magánszemély keresetét terhelő járulékokból, hanem az őt foglalkoztató - a tényleges tőkét működtető -  foglalkoztatók által befizetett szociális hozzájárulási adóból és hiány esetén az adóbevételek terhére elkülönített plusz költségvetési előirányzatból finanszírozzák. Félrevezető, ha valaki csupán az egyéni dolgozói befizetésekre koncentrál, hiszen összegzett és komplex pénzügyi transzferek állnak a nyugdíjfinanszírozás hátterében.

 

A teljes képtelenség 

 

"Tehát a humán tőke alapú nyugdíjrendszer másik alapvető felismerése, hogy a járulék az nem a rendszer befizetési, hanem a kifizetési oldala, vagyis ez a törlesztés és a kamat. Ezt a járulékfizetőnek azért kell fizetnie, mert tartozik azoknak, akik a felnevelését finanszírozták, s amit csak akkor tud visszafizetni, ha már munkába áll. És mivel ezzel a tartozását rótta le, ezért neki már nem jár semmi." - írja a szerző.

Ez a tétel megítélésem szerint teljes képtelenség. A logika igaz lehet a diákhitelre, de nem lehet igaz a nyugdíjra. Az élőmunkát terhelő járulékfizetés semmilyen módon nem hozható összefüggésbe a gyermeknevelés költségeivel, még abban a megfoghatatlanul metaforikus - bár magát nagyon tudományos köntösbe öltöztető - feltételezésben sem, hogy a gyermek ugyanolyan befektetés, mint az ingatlan vagy egy részvénycsomag. 

Tételezzük föl egy pillanatra, hogy a tökéletesen racionális befektetési döntéseken töprengő szülők tényleg nyugdíjcélú humántőke-befektetésnek tekintik a gyermekeket. Ez esetben az édesanya nem azért szül gyermeket, mert a párjával szeretnének gyermeket, hanem azért, hogy legyen nyugdíja. 

Az apa szerepe még e gondolatkísérletben is tisztázatlan: az anyával azonos erejű szerepet játszhat-e a gyermeknevelésben, vagy csak kisebb befektetést lehet az ő humántőke-számláján jóváírni? Az elvált vagy szétvált szülők esetében mi lenne a méltányos befektetési erőfeszítés elismerés? A mostoha- és nevelőszülők elbírálása hogyan  történhetne meg? A bomlékony házasságok és illékony élettársi kapcsolatok miatt a mozaikcsaládok kavargásában ugyanazt a gyermeket nevelheti az édesanyja, az édesapja, a mostohaapja, a mostohaanyja, a következő mostohaanya vagy mostohaapa, esetleg nevelőszülők: ilyen esetekben hogyan lehet szétszálazni a gyermeknevelésben megtestesülő természetbeni tőkebefektetés pontos arányait? 

Milyen értékben csökkenti a humántőke-befektetés értékét, ha a befektetési jószág sérült (beteg, elhunyt) vagy nem úgy viselkedik, mint egy illedelmes magyar befektetési egység (például a felnevelés és iskoláztatás után kivándorol vagy tartósan külföldre költözik továbbtanulás vagy munkavállalás miatt)? 

 

Evolúciós program

 

"A világtörténelemben – a modern kor kivételével – a gyermekek mindig visszafizették felnevelésük költségeit (már ha egyáltalán megérték a felnőttkort). Ezt hívják a mából visszatekintve „hagyományos nyugdíjrendszernek”. Habár a gyermekvállalás nem feltétlenül gazdasági céllal történik, mindig nyereséges „üzlet” volt, ráadásul viszonylag olcsó is." -olvashatjuk tovább a koncepció kifejtését. 

A gyermekvállalás az emberi fajfenntartást biztosító evolúciós program, amely minden ember életében a legerősebb elemi hajtóerő. Nem azért vállaltak az őseink gyermeket, mert ezzel gazdasági céljuk volt, hanem azért, mert az ember ösztöneibe ez a program van kitörölhetetlenül belemarva. Ha nem így lenne, mi sem lennénk.

Az emberi nem történetének 250 ezer éve alatt a születéskor várható élettartam nem érte el a 30 évet, a Homo sapiens összlétszáma is mindössze néhány százezer fő volt a Földön (sőt, 75 ezer évvel ezelőtt a Toba szupervulkán kitörése idején egyes tudósok szerint néhány száz főre apadt az emberiség létszáma, akik egy dél-afrikai barlangba szorulva vészelték át az évtizedes Armageddont: emiatt genetikai szempontból elképesztően azonos minden ma élő ember, hiszen mindannyian e maroknyi ős - metaforikusan a "mitokondriális Éva" - leszármazottai vagyunk. Így aztán még egy közgazdász és egy jogász is teljesen azonos genetikailag...) Vándorló eleink számára az öregedés ismeretlen fogalom maradt, a lehetséges gyermekszámot pedig a folytonos vándorlás keményen korlátozta. 

Csak a csigalassú technológiai vánszorgás eredményeként 12 ezer évvel ezelőtt bekövetkezett mezőgazdasági forradalom tette lehetővé a letelepedést, majd az együttélő nagyobb családok kialakulását, innen kezdődhetett a szülőnként több gyermek vállalása, amelynek három fő oka közül

- az egyik a magas gyermekhalandóság és általában a nagyon rövid születéskor várható élettartam volt,

- a másik az a rövid élettartamhoz illő vallási-kulturális környezet, amelyben a nő kizárólag anyaként teljesíthette be életét (ez volt a nők reprodukciós rabszolgaságának egészen a XX. századig tartó nehéz korszaka),

- a harmadik pedig az öntözéses mezőgazdaság hihetetlen élőmunka-szükséglete, amely a nagycsaládok legkisebb tagjait is azonnal munkára fogta.

Az öregedés változatlanul nem jelentett problémát a rövid várható élettartam miatt, s ha mégis hosszabban élt valamelyik szülő vagy nagyszülő, akkor a nagycsaládban egy-egy fő rövid ideig tartó eltartása sok családtag között oszlott meg. (Gondolom, a szerző erre a modellre utalt a "hagyományos nyugdíjrendszer" fogalmával.)

Az ókor és a középkor történetét végigkísérte ez a jelenség, változást csak az ipari forradalommal bekövetkező újkor hozott, amely

- egyrészt szétszaggatta a hagyományos földművelő nagycsaládokat, a városi gyárakba szivattyúzva a fiatal családtagokat,

- másrészt a gyilkos ragályok elleni oltások fokozatos felfedezésével, a higiénés viszonyok javításával (csatornázástól a szappanhasználatig), a gyorsuló gazdasági fejlődéssel, a növekvő jóléttel érdemben javította a születéskor várható élettartamokat.

Ennek következtében a demográfiai inga lassan visszalengett a családonként 6-8 gyermekről a múlt század elejére jellemző 3-4 gyermekre. Ebben a korszakban vezették be az első modern nyugdíjrendszereket, amelyek a dolgozók és munkáltatóik járulékfizetésére alapozva teremtették meg - először tőkefedezeti, majd pay-as-you-go, aztán ma már mindinkább vegyes alapokon - a nyugdíjak fedezetét.

A második világháborút követő hihetetlen kapitalista gazdasági fejlődés tovább lökte a demográfia ingát a kevesebb gyermek irányába, miután egyrészt a sorozatos technológiai robbanások következtében nem volt szükség semmilyen közvetlen gazdasági megfontolásból sok gyermekre, ennek megfelelően enyhült a korábbi vallási-kulturális kényszerek nőkre gyakorolt hatása (a múlt század hatvanas éveinek szexuális forradalma nyomán véget érhetett a nők reprodukciós rabszolgaságának kora), másrészt az emberi nem tevékenységének eddigi legnagyobb eredményeként a születéskor várható élettartam száz év alatt harminc évvel nőtt (és nő folyamatosan tovább a legtöbb országban).

A gyermekek számossága a legújabb kor komplex gazdasági és társadalompolitikai viszonyrendszerében egyre kevésbé számít, sokkal inkább az az értékteremtő minőségük a meghatározó, amely a termelékenység növekedésében és a sorozatos technológai robbanásokban ölt testet, amelyek révén a gazdaság a korábbiakban, alacsonyabb technológiai képességek birtokában nem tapasztalt ütemben képes fejlődni.

Ennek eredményeként az országban megtermelt jövedelem olyan mértékben nő, amelynek révén a nyugdíjrendszer is finanszírozható maradhat. Nem azért, mert sok a gyermek, és különösen nem azért, mert a gyermek mint humántőke-egység viselkedik, hanem azért, mert a nyugdíjakat a nagyobb nemzeti jövedelemből magasabb színvonalon lehet finanszírozni. 

Mint említettem, a nyugdíjakat ma sem csupán a magánszemély járulékbefizetéseiből finanszírozzák: két további elem is kulcsfontosságú e tekintetben.

Az egyik a foglalkoztatók, munkaadók - a tényleges tőkejavak működtetői - által befizetett, jelenleg szociális hozzájárulási adónak nevezett közteher, a másik pedig az a költségvetési előirányzat, amit a járulékbevételek és a szocho-bevételek elégtelensége esetén biztosít az állam a nyugdíjak maradéktalan kifizetéséhez. Természetesen ennek a költségvetési előirányzatnak a fedezetét az általános adóbevételek teremtik meg, amelyek a gazdaság növekedésével összhangban nőnek.

A nyugdíjrendszer finanszírozását csak a jövőben várható fejlemények tükrében lehet sikerrel módosítani.

Nyilvánvaló fejlemény, hogy 

- a járulékfizető magánszemélyek száma a jövőben biztosan csökken (kevesebb gyermek születése, kivándorlás), így az általuk befizetett járulék össztömege is csökkenhet - hacsak a fizetések (a járulékalap) nem emelkednek gyorsabban,

- viszont a nyugdíjkasszába befizetett szocho összege (a mérték csökkenése ellenére) jelentősen nőhet, ha nő a gazdaság,

- növekvő gazdaságban, növekvő adóbevételek mellett nőhet a nyugdíjrendszer működését garantáló költségvetési előirányzatok összege is.

Emellett viszont egyre valószínűbb, hogy a közeli jövőben a nyugdíjas kor küszöbén várható további élettartam akár évtizedekkel is kitolódhat, ami új finanszírozási kihívások elé állíthatja a nyugdíjrendszert.

 

A hibrid nyugdíjrendszer létrehozása lehet a megoldás, nem a humántőke-alapú nyugdíjrendszer

 

Megfontolásra érdemesnek tartom, hogy teljesen szakadjon el a nyugdíjrendszer finanszírozása az élőmunkát terhelő járulékoktól (akár tényleges járulékfizetésről, akár a szerző koncepciója szerint részben humántőke-befektetésről mint természetbeni járulékfizetésről van szó), és álljon át a rendszer adóalapú finanszírozásra (az adóalap lehet a társasági adó alapja, vagy az áfa, illetve azon belül vagy elkülönülve egy speciális nyugdíjfinanszírozási fogyasztási adófajta, amelynek az egyszerűség kedvéért korábbi cikkeimben az "idősérdekű adóhártya" nevet adtam.)

Ez esetben valóban meg lehet változtatni a nyugdíjrendszer finanszírozási paradigmáját, amely a jövőben nem a nemzedékek egymás iránti egyre törékenyebb bizalmára, a generációközi jövedelemtranszferre épülne, hanem az ország mindenkori gazdasági teljesítményére. Ilyen finanszírozás mellett az állampolgári vagy helybenlakási jogon járó alapnyugdíj is bevezethető lenne, amely a társadalom vesztes rétegeinek is megnyugtató alternatívát kínálna az időskorúak járadéka címén igényelhető, megalázóan alacsony összegű szociális segélyek helyett.

A magyar nyugdíjrendszerben emellett az állami nyugellátás hatalmas túlsúlyát is enyhíteni kell, amelyre a legkézenfekvőbb megoldás a munkáltatói nyugdíjpillér létrehozása lehet. Az első lépéseket az MNB is megtette e téren, amikor javaslatot tett a Nemzeti Jóléti Alapok létrehozására.

A hibrid nyugdíjrendszer utolsó elemeként nyilvánvalóan minden tekintetben erőteljesebb támogatást kell kapnia az öngondoskodásnak, amelynek szerepe a hosszú öregkor anyagi biztonságának megteremtésében minden fejlett országban egyre nő. 

Az öregkori nyugdíj biztosításáért minden modern nyugdíjrendszerben három szereplő a felelős:

- az állam,

- a munkáltató és

- a magánszemély.

Ennek a háromosztatú felelősségnek a jegyében fogadták el az utóbbi három évtizedben a nagy horderejű nyugdíjrendszer-átalakítási reformokat, amelyek eredményeként az állami nyugdíjrendszer mellett vele jellemzően egyenértékű szerepet játszik a munkáltatói nyugdíjpillér és az öngondoskodás. A mögöttes ideológia jellemzően az, hogy az állami nyugdíjrendszernek a minimális vagy elfogadható szintű időskori életfeltételeket kell biztosítania, de a korábban megszokott életszínvonal megfelelő fenntartásához a munkáltatói és az egyéni előtakarékoskodás eszközei is nélkülözhetetlenek. 

Magyarországon ilyen tekintetben reform előtti állapotban vagyunk, hiszen egészségtelenül túlsúlyos az állami nyugdíjrendszer szerepe, miközben teljesen hiányzik a munkáltatói nyugdíjpillér és az összes lehetséges érintettre vetítve gyöngécske az öngondoskodás pillére.

 

A gyermek önmagában érték

 

A szerző szerint a modern korban  "részben hallatlanul megdrágult a gyermeknevelés (hiszen az iskolázás időtartama egyre hosszabb), részben pedig a megtérülés szinte nullára csökkent, vagyis az erre vállalkozók számára ez egy erősen veszteséges üzlet, lényegében passzió, vagy inkább luxusfogyasztás. Ennek oka, hogy a mai korban – és ez történelmileg vadonatúj jelenség – nincsenek olyan intézményes csatornák, ahol az egyéneknek megtérül a humántőke befektetésük."

Ez a közgazdász újbeszél szerintem a szülőket sértő fejtegetés. A gyermek minden szülő számára önmagában érték, nem pedig befektetési eszköz vagy közjószág, amelytől elvárja, hogy számára visszafizesse kamatostul a neveltetése összes költségeit.

A szülő-gyermek közötti pénzáramlás az emberi társadalmak történetében egyébként sem olyan kölcsönügyletre épül, ahol a gyermekre fordított szülői költséget a szülő részére kell visszafizetni, hanem arra, hogy a gyermekre fordított szülői költséget a gyermeknek a saját gyermeke, azaz az unoka nevelésére kell fordítania. 

Ráadásul van olyan intézményes csatorna a magyar jogrendszerben, ahol a szülő követelheti a "humántőke befektetése" megtérülését, ezt hívják kötelező szülőtartásnak, amely szerint a nagykorú gyermek köteles a rászoruló szülei eltartására.

 

Szórakoztatóipar

 

Jól szórakoztam a szerző cikkének végén említett "robotadó" ötletem kritikája kapcsán (a szerző ezt tekinti sci-fi elemnek a cikkemben):

"S végül Farkas András saját nyugdíjjavaslatáról, amit az általa bírált „ellentmondásos” javaslat ellenében „letesz az asztalra”. Ez egy homályos utalás egy nem létező „robotadóra”, amit csak néhány futurológus, illetve feltűnést kereső politikus vetett fel eddig. Ezt nyugodtan lehet a szórakoztatás részének tekinteni."

A gyermekszámtól függő, humántőke-alapú új nyugdíjrendszer koncepciója korántsem volt olyan szórakoztató a számomra, mint az exponenciális technológiai fejlődés kikerülhetetlen hatásainak figyelembe vétele, amelynek nyomán a fentiekben már említett hibrid nyugdíjrendszer létrehozását látom célszerű - és veszélyes társadalmi feszültséget nem gerjesztő - megoldásnak. Ebben persze szerepet játszhat a robotadó is, vagyis az automatizált gyárak társaságiadó-alapjára kivetendő nyugdíjrendszer finanszírozási adó.

Hacsak a robotok nem tanulnak meg robot-gyermekeket produkálni, ez esetben a robottőke-alapú nyugdíjrendszer koncepcióját is meg kell majd vitatnunk - ha nem nekünk, hát a robotoknak...

 

A teljes cikket IDE KATTINTVA olvashatja el a Portfolio-portálon.

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...