Pillanatfelvétel a vénülő Európáról

Pillanatfelvétel a vénülő Európáról

Az Európai Unióban a növekedés egyetlen forrása (a migrációellenes európai hangulat fokozódásával) a munkatermelékenység növekedése lehet.

Miért okoz gondot ez a logikus kijelentés? Nagyon leegyszerűsítve azért, mert öregedő társadalomban a termelékenység növekedése lelassul. A világ feltörekvő, elsősorban ázsiai térségeiben viszont éppen munkaképes korba érnek a fiatalok százmilliós tömegei, akik közül nagyságrendekkel többen szereznek felsőfokú képesítést, mint eddig bármelyik generáció a világtörténelemben. A termelékenység növekedését hajtó technológia- és tudásintenzív iparágak tejesítménye megugrik, ha a fiatal humán tőke tömegesen a munkaerőpiacra lép. Ezzel csak az a probléma, hogy ez nem az európai munkaerőpiac lesz.

Az öregedés hatásait Európában akkor ellensúlyozhatná a termelékenység növekedése, ha kevesebb fiatal nagyobb termelékenységgel több értéket lenne képes előállítani, mint amennyit a nagyobb létszámú, de alacsonyabb termelékenységgel működő előző generáció állított elő.

Ebből látható, hogy mi okozza a megoldhatatlan gondot: az “előző generáció” jelen esetben a történelem egyik legsikeresebb és legnagyobb emelkedést bemutató baby boomer korosztálya, akik ráadásul nagyon sokan vannak. Az ő világraszóló teljesítményüket kellene ellensúlyoznia annak az európai új nemzedéknek, amelyik létszámában történelmi mélypontot ért el, ráadásul át kell élnie azt a világgazdasági átrendeződési folyamatot, amelynek során a termelékenységi erőcentrumok Európából átvándorolnak az Egyesült Államokba és a Távol-Keletre. Emellett meg kell küzdeniük az eddigi és a jövőbeni globális pénzügyi és gazdasági válságok termelékenység-roncsoló hatásaival. És meg kell tanulniuk együtt élni a növekedés planetáris erőforrás-korlátaival.

A baby boomer nemzedék az első, amelynek majdnem minden tagja megöregedhet, de az utolsó, amelynek majdnem minden tagja szabadon elhihette, hogy az emberi fejlődés – az örök növekedés – természeti törvény. És pont nyugdíjasok lesznek, mire megtapasztalják, hogy talán ők az elmúlt tízezer év utolsó generációja,  akiknek megadatott a viszonylag kiszámítható és stabil klíma.

A második világháborút követően született nagy létszámú baby boomer évjáratok (globálisan az 1946 és 1965 között, Magyarországon különösen a Ratkó-korszakban, azaz 1952-1956 között születettek) öregedésével a fejlett társadalmakban lassan véget ér a demográfiai osztalék fizetésének aranykora. 

A demográfiai osztalék akkor alakul ki, ha az adott társadalomban egyszerre nagymértékben nő a munkaképes korú népesség és nagymértékben csökken a termékenység, s ennek eredményeként kialakul a munkavállalók eltartottakkal (nyugdíjasokkal és gyermekekkel) szembeni nagyon magas aránya. 

Az idősek számának és várható további élettartamának gyors növekedése következtében azonban másfél évtizeden belül demográfiai osztalék helyett mindinkább demográfiai veszteséget kell majd elkönyvelni. 

A kormányzatok e veszteség minimalizálására is a legegyszerűbb megoldásokat szeretik alkalmazni: annak a vállára kell rakni a terheket, aki ez ellen nem tud védekezni.  Ezért vagy a nyugdíjasok, vagy az unokák helyzetét rontják, azaz nehezítik a nyugdíjhoz való hozzáférést, csökkentik a nyugdíjakat, vagy elzálogosítják a következő generációk jövőjét.  

A nyugdíjkorhatár emelkedhet, a nyugdíjjogosultságok megnyirbálhatók, a nyugdíjemelés megfelelő módszerével lopakodva csökkenthető a nyugdíjak relatív vásárlóértéke.  Emellett emelhető a járulékkulcs, szélesíthető a járulékalap, vagy az általános adóbevételek terhére költségvetési átcsoportosítás hajtható végre. Az európai államok mindegyikében, itthon is számtalan példát láttunk az ilyen és  hasonló módszerek alkalmazására. 

A jövőlátásunk érdekében mindenekelőtt érdemes fölidéznünk, hogy minden modern kori nyugdíjrendszer az egymásba fonódó generációk együttműködésétől és egymásba vetett bizalmától függ.  Ahogyan egy Möbius-szalagon körbefutó vonal is mindig önmagához tér vissza, úgy lépnek a nemzedékek is egymás nyomába és egymás helyére a nyugdíjrendszerben. Végtelen folyamat, egyre végesebb lehetőségekkel, hiszen minél többen és minél hosszabb ideig leszünk idősek, annál keményebb korlátokba ütköznek a nyugdíjrendszerek.

Egy népesség nagysága és kormegoszlása a mortalitás (halálozási arányszám), a fertilitás (termékenységi arányszám) és a migráció (népességvándorlás) alakulásának függvénye. 

A mortalitás szerencsére csodálatos ütemben javul (ezer éve egy csecsemő 25 életévre számított, száz éve 46 évre, ma egy kisfiú Magyarországon is 72 évre, egy kislány 79 évre – és az előrejelzések szerint későbbi nemzedékek elérhetik a 90-100 éves átlagos várható élettartamot is).

A nyugdíjkorhatár évében várható további élettartam növekedésének üteme még ígéretesebb jövőt sugall, vagyis sokkal többen élhetünk sokkal tovább, mint akár egy-két generációval korábbi eleink.  

Az élet hosszának örvendetes növekedése azonban a termékenység zuhanásával párosul: míg a dédszüleink nemzedékében nem volt ritka a családonként 10-12 gyermek, nagyszüleink korában a 6-8 gyermek, ma már a 2 gyermek sem általános (Magyarországn 100 termékeny korú hölgynek nem 1000, nem is 600, nem is 200, hanem mindössze 142 gyermeke van a legfrissebb statisztikai adatok tükrében).

A várható élettartamok növekedése és a termékenység csökkenése együttesen a népesség gyors öregedéséhez vezet, amit a migráció negatív magyarországi egyenlege csak tovább fokoz: a legfrissebb becslések szerint már 650 ezer magyar távozott a rendszerváltozás óta tartós munkavégzés vagy letelepedés céljából külföldre, és a gazdag európai államok demográfiai szivattyúja nem szűnő erővel szippantja ki az országból a jól képzett fiatal és középkorú emberek további tömegeit.

Ha a 65 évesnél idősebb magyarországi lakosság arányát vizsgáljuk a KSH Népességtudományi Kutatóintézete jelentései és előrejelzései alapján, kézzel foghatóvá válik a társadalom demográfiai elöregedése: jelenleg minden hatodik magyar 65 évesnél idősebb (a lakosság 18,3%-a). Ez az arányszám 2030-ban már 24%, 2040-ben 28% lesz és 2060-ra elérheti a 33%-ot. Vagyis 2030 körül már minden negyedik lakos, 2060 körül már minden harmadik lakos 65 évesnél idősebb lesz Magyarországon!

Vajon kibírja ezt a nyugdíjrendszer? És a szociális ellátórendszer? És az egészségügyi rendszer? Költői kérdések, a válaszokat sejthetjük mindannyian.

Ha az éppen aktív generációk befizetései nem fedezik az éppen nyugdíjas generációknak a részükre megígért nyugdíjakat, akkor azért az állam előtt több választási lehetőség is nyílik:

- módosíthatja a nyugdíjba vonulás feltételeit (például megemeli a nyugdíjkorhatárt),

- módosíthatja a nyugdíjképletet (szigorítja a számítási feltételeket, hozzáköti a nyugdíj összegét a várható további élettartamhoz, nyugdíjplafont vezet be, járulékplafont vezet ki, és így tovább),

- leválaszthat ellátásokat a nyugdíjkasszáról (például megszünteti a rokkantsági nyugdíjakat és a korhatár előtti nyugdíjakat), vagy

- az adóbevételekből (esetleg külföldi vagy belföldi kölcsönből) pótolja a nyugdíjjárulék-bevételből hiányzó összeget, vagy

- folyamatában egyre kevesebb nyugdíjat fizet (elinflálja a nyugdíjaktényleges vagy relatív  vásárlóértékét),  vagy

- egyszerűen visszaterheli a családokra az idősek eltartásának terhét. 

Magyarországon sok ilyen lehetőség igénybe vételére látunk példát már most is - pedig még véget sem ért a demográfiai osztalék fizetésének kora (a demográfiai veszteség új korszakának kezdetére a 2030-as évek derekától számíthatunk).

A Magyar Nemzeti Bank szerint a következő 20 évben nincs gond a magyar nyugdíjrendszer fenntarthatóságával, a 2030-as évek közepéig a jelenlegi szabályok és járulékszintek mellett a nyugdíjrendszer bevételei fedezik a kiadásokat, így a nyugdíjkiadások finanszírozása biztosított, aggodalomra semmi ok. A nyugdíjrendszer egyenlege csak húsz év múlva kezd hiányt mutatni, amely - főként az említett demográfiai okok miatt - 30-40 év múlva elérheti a GDP 4,5%-át, de addig nyilván sor kerülhet további egyenlegjavító intézkedésekre.  

Négy nem túl régen végrehajtott radikális beavatkozás valóban nagy hatást gyakorolt a nyugdíjrendszer fenntarthatóságára. 

A 2022-re befejeződő fokozatos korhatáremelés, a magánnyugdíjpénztári rendszer 2011. évi "átalakítása", a korhatár előtti nyugdíj és a rokkantsági nyugdíj 2012. január 1-jétől hatályba lépett megszüntetése, valamint a nők kedvezményes nyugdíjának 2011. évi bevezetése ez a négy rendszerszintű beavatkozás.

Nem meglepő, hogy az első két intézkedés jelentősen javította az egyenleget. A korhatáremelés (amelynek révén az 1957-ben és utána született korosztályok már csak 65 évesen mehetnek nyugdíjba) hosszabb ideig tartja aktív korban a nyugdíjjogosultakat (bevételnövelés), akik – elvileg – rövidebb ideig lesznek nyugdíjasok (kiadáscsökkentés). 

Nem véletlen, hogy kormányok sora nyúl ehhez a kézenfekvő eszközhöz, Németországban és Horvátországban például 67 évre emelték a korhatárt, de német elemzők szerint ez sem lesz elég, a várható élettartamok növekedése és az aktív járulékfizetők számának drámai csökkenése miatt gyorsan 69 évre kell majd ezt emelni - ahogyan a brit rendszerben ezt már elő is készítették. A példa ragadós, az összes öregedő európai állam előbb-utóbb rákényszerül a lényeges korhatáremelésre, az EU döntéshozói előtt már ott fekszik az a tanulmány, amely szerint az elkövetkező évtizedekben elkerülhetetlenül 70-72 évre kell emelni a belépési küszöböt. 

Külön figyelemre méltó e tekintetben az a tény, hogy a nyugdíjaskor kezdetén várható élettartamok gyorsabban növekednek, mint a születéskor várható élettartamok, így a későbbi nyugdíjba vonulás nem jelenti automatikusan azt, hogy rövidebb ideig kell fizetni a nyugdíjakat, sőt. Ma egy nő átlagosan 21 évig, egy férfi 15 évig él nyugdíjasként Magyarországon, a várható élettartam ebben a korban öt évente átlagosan közel egy évvel nőhet. Idős korunkban minden megélt héttel nyerhetünk egy majdnem teljes plusz hétvégét.

A magánnyugdíjpénztárak tekintetében nem is az egy évi nyugdíjkiadási szinttel éppen megegyező  nagyságrendű, 3000 milliárd forintnyi pénztári vagyon államosítása az igazán lényeges tényező (amely azóta úgy olvadt el a költségvetésben, hogy a nyugdíjak értékét nem növelte), hanem az az évi közel 350 milliárd forintnyi járulékbevétel, amely 2011 óta nem a magánnyugdíjpénztárakhoz, hanem a Nyugdíjbiztosítási Alapba áramlik, természetesen ezzel jelentősen növelve a bevételi oldal szintjét. A magánnyugdíjpénztárak helyett az állami rendszerbe visszairányított járulékösszeg önmagában közel 12%-kal javítja minden évben a finanszírozási helyzetet. Mindez persze a visszájára fordul a 2040-es derekán, mert az állami nyugdíjrendszernek nagyjából onnantól helyt kell majd állnia azért a nyugdíj-részért is, amelyet a magánnyugdíjpénztárak finanszíroztak volna. (Ezt jól tükrözi a nyugdíj-ígérvényekben megtestesülő implicit államadósság alakulása.)

A korhatár előtti nyugdíjak, a szolgálati nyugdíjak és a rokkantsági nyugdíjak százezreket súlyos helyzetbe hozó megszüntetése ennél jóval kisebb hatást gyakorol, évente a GDP 0,4%-ával javítja az egyenleget, amit viszont bőven el is visz a nők kedvezményes nyugdíja, amely a GDP 0,5%-ával egyező összegben rontja a mérleget. Vagyis amit nyertek a réven a kormányzati nyugdíjreformerek, azt el is vesztették rögtön a vámon. (Ha az időről-időre felröppenő követelés a férfiak kedvezményes nyugdíja tekintetében valóra válna, akkor az egyenleg további 0,5-1%-kal rosszabbodhatna, a megvalósulásra ezért nincs sok esélye ennek a magyar viszonyok között egyébként nem ördögtől való igénynek.)

Az elkövetkező húsz évben legalább félmillió fővel csökken a járulékfizetők száma azon egyszerű oknál fogva, hogy a nyugdíjba vonuló nagylétszámú Ratkó-korosztályok helyére ennyivel kevesebb járulékfizető érkezik a munkaerőpiacra a lényegében feleakkora létszámú gyermek korosztályokból. 

A rendszerváltozást követően, különösen 2010 óta kivándorolt vagy tartósan külföldön adózó magyarok létszáma a Brexit kapcsán is megújított becslések szerint meghaladja a 600 ezer főt.  Ha e hatszázezer ember itthon kieső nyugdíjjárulékait (és munkáltatóik kieső szociális hozzájárulási adóját) a lehető legóvatosabb becsléssel figyelembe vesszük, akkor már ma is eléri a kieső járulékbevétel az egy-másfél havi nyugdíjkiadás szintjét. 

Ha emellett számba vesszük a közel másfélmillió itthoni minimálbéres vagy annál kisebb, részmunkaidős bérre bejelentett dolgozó járulékfizetését, ideértve a lassan 350 ezer katás minimális átalányadózását, valamint a százezres létszám körül ingadozó közfoglalkoztatottak még kisebb járulékfizetését, akkor látható, hogy a jelenlegi nyugdíjfinanszírozási helyzet is súlyos kihívásokkal küszködik, amelyek éppen az elkövetkező két évtizedben tovább mélyülhetnek.

A minimálbéresek, a katások, a hasonló könnyített közteherviselést lehetővé tevő foglalkoztatási jogviszonyokban dolgozók vagy vállalkozók, a közfoglalkoztatottak – együtt a külföldön dolgozókkal - persze harminc-negyven év múlva csökkenthetik a kiadási nyomást, hiszen részükre csak minimális nyugdíjat fizet vagy egyáltalán semmilyen magyar nyugdíjat nem fizet majd a rendszer. Addig azonban sok víz lefolyik a Dunán, amelybe könnyen belefulladhatnak a nyugdíjakkal kapcsolatos illúzióink. 

Természetesen a GDP növekedésével összefüggésben a munkaerőpiac bővítése, a teljes foglalkoztatottság elérése, a gazdaság további kifehérítése sokat javíthat a képen – ha nem csak a minimálbéresek és a közfoglalkoztatottak létszámát fújja nagyobbra. Segíthet az esetleges bevándorlás is, noha ez jelenleg nem látszik politikai szempontból járható útnak. A jövő kényszerei persze gyorsan leomlaszthatják a mai bezárkózás látszólag erős politikai bástyáit.

A nyugdíjrendszer finanszírozhatósága tekintetében a puskaport mindenesetre minden magyarnak érdemes szárazon tartania, vagyis a nyugdíj-előtakarékosság szja-jóváírással is támogatott eszközei révén minél több tartalékot felhalmoznia a hosszú (és egyre hosszabbodó) nyugdíjas évekre. E tekintetben a 2020-ban bevezetendő nyugdíjcélú államkötvények is megérnek majd egy misét.

A kérdés három nagy, állami újraelosztásra épülő ellátórendszer – a nyugdíj, az egészségügyi  és a szociális - esetében ugyanaz: ki állja a költségeket? Ki finanszírozza az időskori nyugellátást, az időskori egészségügyi ellátást, és az időseknek járó szociális ellátásokat, ha az ezeket szolgáltató rendszerek terhelése megállíthatatlanul növekedni fog? 

Miért növekszik ez a terhelés? 

Elsősorban az előbbiekben felvillantott demográfiai öregedés következtében, hiszen emiatt sokkal kevesebb olyan aktív korú ember lesz Magyarországon, akik fizethetnék a nyugdíjak fedezetét megteremtő járulékokat (többen mennek nyugdíjba, mint ahányan belépnek a munkaerőpiacra). Ráadásul azok közül, akik fizethetnék a járulékokat, már hatszázezren külföldön dolgoznak, s így persze nem itthon, hanem külföldön fizetik a közterheiket.

A demográfiai öregedés és a nettó kivándorlás mellett azért is nőhet a nagy ellátórendszerek terhelése, mert a permanens technológiai forradalom következtében a jövőben egyre kevesebb élő munkaerőt igényelhet a gazdasági értékteremtő tevékenység. Így viszont nem lehet az élőmunkát terhelő járulékfizetéssel elegendő fedezetet teremteni az egyre több és egyre hosszabban élő idős ember számára.

A választ a hagyományos gondolkodásmód – a ma uralkodó pénzügyi paradigma – még mindig a kirovó-felosztó logikában keresi: az aktív korosztályokra (és munkáltatóikra) rójuk ki a közterheket, hogy ezeket arányosan felosztva kifizethessük ki a nyugdíjak, valamint az egészségügyi és szociális ellátás költségeit. Ez a paradigma azonban a jövőben a fenti fejlemények következtében nem lesz eredményesen alkalmazható. Mi válthatja föl ezt a szemléletet?

Bármely modern öregségi nyugdíjrendszer kapcsán a társadalomnak mindenekelőtt három kérdést kell megválaszolnia:

 (1) Mi a cél?

Az aktív korban elért életszínvonal legalább egy részének megőrzése nyugdíjasként (ez a járulékfizetéstől függő munkanyugdíj-verzió) vagy az időskori elnyomorodás megakadályozása (ez az adóból finanszírozott állami alapnyugdíj verzió)?

(2) Mi az ígéret?

Kifizetünk minden jogosultnak egy előre megígért szintű nyugdíjat, függetlenül attól, hogy erre a célra mennyi pénz áll rendelkezésre (ez a szolgálatás-meghatározott, defined benefit, DB változat), vagy csak annyi nyugdíjat fizetünk minden jogosultnak, amennyi pénzünk erre a célra aktuálisan tényleg van (ez a járulék-meghatározott, defined contribution, DC változat)?

(3) Ki finanszírozza a rendszert?

Generációk közötti jövedelem-átcsoportosításra alapozzuk (ez a felosztó-kirovó, pay-as-you-go rendszer, amikor a mindenkori aktív korosztályok fizetik a mindenkori nyugdíjasok járandóságát), vagy generáción belüli pénzáramlásra (ez a kötelező tőkésített rendszer, amelyben a fiatalabb korban befizetett pénzünket idős korunkig a tőkepiacokon tároljuk)?

A nyugdíjrendszerek tervezése és reformja kapcsán mindig e három alapkérdésre adható hat alapválasz különböző arányú keverékét lehet alkalmazni. 

Érdemes megismernünk a számunkra kiemelkedően fontos európai államoknak az utóbbi két évtizedben radikálisan megújított nyugdíjrendszereivel annak érdekében, hogy a lényegében mindenütt azonos gondokra milyen sikeresnek bizonyult válaszokat találtak az egyes országokban. Ezekről folyamatosan teszem közzé az elemzéseimet.

(Ez az összefoglalóm egy hosszabb tanulmányom bevezetése, amelyet teljes egészében IDE KATTINTVA olvashat el.)