Igazi időgép

Igazi időgép

2020. 03. 27.
Ezt az összefoglalót több, mint hat hónapja készítettem. Az összefoglalómban szereplő információk a megjelenéskor természetesen pontosak voltak, de mára a jogszabályi változások miatt módosulhattak. Kérem, ellenőrizze a téma megjelenését a friss posztjaim között is!

A valóságban mindannyian egy igazi időgépen ülünk: minden nap egy nappal előrébb mozgunk a jövőbe.

K Küldés K Nyomtatás

 

Ha Önnek személyes kérdése van a jövőbeni nyugdíjával kapcsolatban, akkor IDE KATTINTVA teheti föl a kérdését, hogy méltányos díjazás ellenében az Ön személyére szabottan, az ügyintézés során felhasználható jogszabályi hivatkozásokkal együtt megválaszoljam.

 


Igazi időgép


A valóságban mindannyian egy igazi időgépen ülünk: minden nap egy nappal előrébb mozgunk a jövőbe. 

Ez a gép - az élet - egyelőre csak előre tud menni, a hátramenet kapcsolóját az emberiség még nem találta meg, bár évezredek óta keressük az örök ifjúság forrását.  

Ezért minden nap figyelnünk kell idős hozzátartozóink helyzetére, nem csak azért, mert ez a szeretet parancsa, hanem azért is, mert így tanulmányozhatjuk a legegyszerűbben a saját jövőnket. 

Kosztolányi az idősek tiszteletére figyelmeztető híres versében még azokat tartja időseknek, akik  "negyven, ötven, hatvan évet" éltek már. Az ilyen életkorúak ma a fiatal és érett középkorúak táborába tartoznak, idősnek talán a 80 évesnél is öregebb embereket tekinthetjük, de ez is csak ideiglenes érvényű megállapítás, hiszen az idősebb korban várható további élettartam két évente legalább egy hónappal nő. (Sajnálatos módon ezt az örvendetes trendet kicsit behorpaszthatja a koronavírus-pandémia halandóság-gyorsító hatása, ami azért remélhetőleg csak ideiglenesen, egy-két éven át érvényesülhet. A vakcina érkezni fog, inkább előbb, mint utóbb: ilyen sok koponya egyetlen rettegett betegség ellenszerén sem dolgozott még egyidejűleg a világon.)

Minél többen leszünk azonban öregek, annál végesebbek minden nyugdíjrendszer lehetőségei. (A trollok szerint az időseket különösen veszélyeztető világjárványok tágíthatják ezeket a lehetőségeket - de ilyen áron semmilyen megoldás nem vállalható.)

A demográfia szerint egy népesség nagysága és kormegoszlása 

- a mortalitás (halálozási arányszám), 

- a fertilitás (termékenységi arányszám) és

- a migrációs egyenleg (ki-bevándorlás) alakulásának függvénye.

A mortalitás Magyarországon is javul. 

Ezer éve egy csecsemő 25 életévre számított, száz éve 46 évre, ma kisfiúként 72 évre, kislányként 79 évre – és a megbízható előrejelzések szerint a későbbi nemzedékek elérhetik a 90-100 éves átlagos várható élettartamot is (ha gyorsan leütjük a koronát ennek a vírusnak a fejéről is).

Az élet hosszának örvendetes növekedése azonban a termékenység zuhanásával párosul. 

Amíg a dédszüleink nemzedékében nem volt ritka a családonként 10-12 gyermek, nagyszüleink korában a 6-8 gyermek, ma már a 2 gyermek sem általános (Magyarországon 100 termékeny korú hölgynek nem 1000, nem is 600, nem is 200, hanem tavaly mindössze 142 gyermeke, a legfrissebb statisztikai adatok homályos tükrében idén januárban 150 gyermeke van.) 

A mortalitás növekedése és a fertilitás csökkenése együttesen a népesség elkerülhetetlen öregedéséhez vezet.

A 65 évesnél idősebb magyarországi lakosság arányát vizsgálva 2017-ben minden hatodik magyar volt 65 évesnél idősebb (a lakosság 18,3%-a). Ez az arányszám 2030-ban már 24%, 2040-ben 28% lesz és 2060-ra elérheti a 33%-ot. 

Vagyis 2030 körül már minden negyedik, 2060 körül már minden harmadik lakos 65 évesnél idősebb lesz Magyarországon! 

Vajon kibírja ezt a nyugdíjrendszer? És a szociális ellátórendszer? És az egészségügyi rendszer? 

A helyzetet a migráció billentheti valamilyen irányba, a bevándorló fiatal tömegek sokat segíthetnek a befogadó államok nagy társadalmi elosztó rendszerei működőképességének fenntartásában, miközben a fiatalok kiáramlása súlyos helyzetbe hozhatja a jellemzően egyébként is szegény kibocsátó államokat. 

Ez a téma rendkívül kényes, nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt a világon. Mindenesetre abban biztosak lehetünk, hogy az elöregedő fejlett társadalmak egy idő után kényszerűen másként értékelik majd a migrációt, mint ma. 

Addig is biztosak lehetünk abban, hogy a baby boomer évjáratok (globálisan az 1946 és 1965 között, Magyarországon különösen a Ratkó-korszakban, azaz 1952-1956 között születettek) öregedésével a fejlett társadalmakban lassan véget ér a demográfiai osztalék fizetésének aranykora. 

A demográfiai osztalék akkor alakul ki, ha az adott társadalomban egyszerre nagymértékben nő a munkaképes korú népesség és nagymértékben csökken a termékenység, s ennek eredményeként kialakul a munkavállalók eltartottakkal (nyugdíjasokkal és gyermekekkel) szembeni magas aránya.  

A demográfiai osztalék helyett az idősek számának gyors növekedése következtében azonban az európai társadalmak néhány éven belül sorban demográfiai csődöt jelenthetnek. 

A nyugdíjkassza minden fejlett országban már ma is elviszi a nemzeti GDP átlagosan 10%-át, s ez az arány az öregedéssel együtt a jövőben csak nőni fog. A kormányzatok ilyen esetben a legegyszerűbb megoldásokat szeretik alkalmazni: annak a vállára kell rakni a terheket, aki ez ellen nem tud védekezni. 

Ezért vagy a nyugdíjasok, vagy az unokák helyzetét rontják, azaz csökkentik a nyugdíjakat és/vagy elzálogosítják a következő generációk jövőjét.

E fölvillantott fejlemények ellenére még mindig arra építjük a nyugdíjas jövőt, hogy az aktív korú járulékfizetők zokszó nélkül fedezik majd az idősek járandóságát, miközben teljes nyugalommal arra számítanak, hogy a gyerekek nemzedéke felnővén ugyanezt a szívességet megteszi majd nekik is.  

A nemzedékek közötti bizalom erős hajtóanyaga egy évszázadon át porosz precizitással működtette ezt az eredendően bismarcki rendszert, csakhogy mára e bizalom alapja megroskadt.

Miért ragaszkodik mégis majdnem mindegyik modern európai állam egy olyan társadalmi újraelosztó szisztémához, amelynek minden eleme porlad a 21. század demográfiai, foglalkoztatási és immár migrációs viharaiban?  

Miért olyan nehéz belátni, hogy ugyanolyan színvonalon kétharmadnyi járulékfizetővel nem lehet másfélszer annyi nyugdíjast kétszer annyi ideig eltartani, különösen akkor, ha e megcsappant eltartói réteget feleakkora új nemzedék követi majd? 

 

Nyilván a politikai döntéshozatal természetében kell keresni a válaszokat. Ugyan melyik európai kormányzó párt követne el politikai öngyilkosságot azzal, hogy a nyugdíjasok szerzett jogait lényegesen és hosszantartóan megnyirbálná? A társadalmak elöregedésével a legtöbb szavazatot az idős polgárok adják le.

Mit lehet tenni Magyarországon? 

Hiszen az egyre nyilvánvalóbb, hogy másfél évtizeden belül félmillióval kevesebb - munkaerőpiacra beérő - gyerekkel és közel 650 ezer tartós külföldi munkára szegődő vagy kertelés nélkül kivándorló fiatal magyarral, azaz minimum 1,15 millióval kevesebb járulékfizetővel nem lehet biztosítani kétszázezerrel több nyugdíjas ellátmányát a ma megszokott szinten.  

A kormányzat nyugtat: a rendszer fenntartható, nem kell aggódni. Persze halkan azért hozzáteszi, hogy legfeljebb a kétezer-harmincas évek derekáig lehet ebben reménykedni.

Addig is stabilizálja a nyugdíjrendszert, ha minden olyan ellátás-típust, amely nem kötődik szorosan a nyugdíjkorhatár betöltéséhez, leválasztunk a rendszerről (ez történt a korhatár előtti, a szolgálati és a rokkantsági nyugdíjakkal - bár éppen ellentétes hatást ért el a nők kedvezményes nyugdíja).

A másik kézenfekvő lehetőség, hogy addig emeljük a korhatárt, amíg csak társadalmi robbanás nélkül lehetséges (most közelítünk a 65 évhez, s a már bevált lépcsőzetes lopakodó technikával felnyomható ez jóval magasabb életkorra is).  

A harmadik lehetőség, hogy minden létező módon próbáljuk fehéríteni a jövedelmeket - amelyek után fizetni kell a járulékokat. Ez is gőzerővel zajlik.

A negyedik lehetőség, hogy észrevétlen kis igazításokkal nehezítjük a nyugdíjjogosultság szerzését (mi lehet szolgálati idő és mi nem, milyen keresetet lehet nyugdíjjárulék alapjául tekinteni és mit nem, és így tovább).

Meg lehet pendíteni, hogy annak több nyugdíj járjon, aki megfelelő számú jövőbeni járulékfizető előállításáról gondoskodott, azaz felnevelt legalább két szakképzett és itthon maradó gyereket (s lehet tesztelni az egy gyermekes, a gyermektelen vagy a nem szakképzett sok gyermekes társadalmi rétegek reakcióit).

Nagy levegőt véve az is bevezethető, hogy a nyugdíjak ne legyenek a jövőben függetlenek az adott évjárat várható további élettartamától.

Be lehet avatkozni a nyugdíjkarbantartás inflációfüggő rendszerébe.

Be lehet vezetni nyugdíjplafont - amely szerint az átlagnyugdíj x-szeresénél magasabb nyugdíj nem fizethető.

Vissza lehet vezetni a járulékfizetési felső határt, hogy a szerzett nyugdíjjogosultságok ne nőhessenek a keveseknél az égig.

S persze az is lehetséges, hogy csoda történik, és maga a nyugdíjrendszert átható hitrendszer változik. Ilyen megoldás lehet például, ha a munkajövedelmek járulékoltatására épülő folyó finanszírozás töredező paradigmáját felváltanánk a fogyasztási adóra épített állampolgári alapnyugdíj, s az azt kiegészítő kötelező nyugdíjcélú öngondoskodás eszméjével, amelyre több friss nyugati példa is mintaként szolgálhat.

A kormányzat egyre inkább hajlani látszik a nyugdíjcélú öngondoskodás támogatására, a meglévő, adójóváírással támogatott lehetőségek mellett a nyugdíjcélú államkötvények tervezett kibocsátása és a jóléti alapok tervezett bevezetése mellett a pénzügyi tudatosság növelését célzó állami kampányok intenzitásának növekedése is erre utal. 

Csak el ne felejtsük a jövőt a koronavírus-pandémia jelenre vetülő baljós árnyékában. Bár az időgép könyörtelenül visz minket előre: minden nap pontosan egy nappal...

 

 

 

 

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...