A holnap markában

A nyugdíjunkról gondolkodni nehéz feladat. Gondoskodni róla még nehezebb. Vajon miért?

A legújabb pszichológiai kutatási eredmények szerint az egyik legfőbb gondot az okozza e tekintetben, hogy a jövőbeni önmagunkat - a jelenben gondolkodva - ösztönösen idegennek tekintjük.

Nem magunkat látjuk a jövőben, ha egyáltalán próbálunk a jövőbe kémlelni, hanem egy vadidegen embert, akihez semmi közünk. Ezért nem is érzünk ellenállhatatlan késztetést arra, hogy gondoskodjunk róla – miért is fordítanánk szűkös erőforrásainkat egy ismeretlenre? 

Ráadásul a perspektíva törvénye nem csupán a térlátásunkra igaz – ami távolabb van, azt kisebbnek látjuk -, hanem az időbeni „látásunkra” is – minél távolabbi jövőben történik majd valami, annál inkább eltörpül a számunkra.

E perspektivikus törvény miatt a jövőbeni veszélyeket és kockázatokat is hajlamosak vagyunk elbagatellizálni, s így már könnyű őket a szőnyeg alá söpörnünk. Miért nem szokik le a dohányzásról azonnal egy cigarettázó ember? Mert a káros következmények még nem fájnak, csak évtizedes távlatban jelentkeznek.

A jövő nem fáj, ezért nem sarkall cselekvésre.

Ugyanúgy kezeljük a jövőbeni pénzhiány később húsbavágó kérdését, mint például a magas vérnyomás vagy a kettes típusú cukorbetegség ügyét: ma egyik sem fáj, ezért elblicceljük a felülvizsgálatot, vagy nem tartjuk be a terápiát – és évekkel később döbbenten konstatáljuk a baj „váratlan” bekövetkeztét.

Annak pedig tudatában sem vagyunk, milyen károkat okozunk azzal, ha nem foglalkozunk a leendő nyugdíjunk kérdésével.

Nem csak magunknak, hanem éppen azoknak, akik a számunkra a legfontosabb emberek a világon: a saját gyermekeinknek, sőt, unokáinknak.

Persze ha tudnánk, hogy kötelező a nyugdíjas korunkra előre felkészülnünk - akár a hatóság is kényszeríthet minket erre -, akkor egészen máshogyan állnánk e kérdéshez.

De mindannyian meg vagyunk győződve arról, hogy a keresetünk utáni nyugdíjjárulék fizetésével letudtuk minden kötelezettségünket, vagyis következmények nélkül elhessegethetjük a nyugdíjcélú előtakarékosság gondolatát.

Az ésszerűség törvénye irányítja a mindennapi cselekvéseinket.

Nem várjuk el az autónktól, hogy üzemanyag nélkül is működjön, nem várjuk el a mikrosütőnktől, hogy áram nélkül is melegítsen, nem várjuk el az esztergályostól, hogy értelmezze a Gauss-görbét, és nem várjuk el egy bölcsésztől, hogy szakértelemmel arasson. Ez ugyanis nem lenne ésszerű. Ellentmondana a racionalitás törvényének. A kétszer kettő megfellebbezhetetlen józanságának.

Mégis, a nyugdíjunkkal kapcsolatban gond nélkül áthágjuk a logika elemi szabályait is. Ésszerű érvek tömege bizonyítja, hogy a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer – vagyis az a rendszer, amelyben a mindenkori nyugdíjak fedezetét a mindenkori aktív dolgozók járulékfizetései teremtik meg -  fenntarthatatlan, ha egyre kevesebb lesz a járulékfizető és egyre több a nyugdíjas. Ha egyre kevesebb gyermek születik, miközben egyre nő  várható élettartam.

Összetöpörödik, töredékére zuhan az értéke. A racionalitás törvénye így arra kényszeríti az ésszerűen gondolkodni képes vagy hajlandó embert, hogy azonnal kezdje meg az elkerülhetetlen bekövetkező baj elhárítását. Hogy időben cselekedjen a saját holnapja érdekében.

Ez azonban önmagában nem elég.

A gondolkodásunkat meghatározza egyfajta „ma-miópia”, a jelenre fókuszáló rövidlátás, amely erősen korlátozza racionális megfontolásainkat.

Az ítélőképességünk pontosan úgy gyöngül ilyen esetben, mintha függők lennénk (a prefrontális kéreg hibásan működik az agyunkban), csak ez esetben a cselekvőképességünket korlátozó kábulatot nem alkohol, dohány vagy disznótoros okozza, hanem a jelenbe bódulás, az azonnali fogyasztás, költés kísértése, a mai szükségleteink haladéktalan kielégítésének kényszere, amely nem enged szabadulni minket a pénzügyi illúziók börtönéből.

A racionalitás törvényét így meg kell támogatnunk ahhoz, hogy az előírásai szerint cselekedjünk.  

A legnagyobb támogatást az erkölcs törvénye biztosítja. Hogyan?  

Felelős szülőként mindannyian egyetértünk abban, hogy életünk legfontosabb céljainak egyike gyermekeink boldogulásának elősegítése, amelyhez nyilvánvalóan hozzátartozik, hogy minél kevésbé szeretnénk terhelni őket a jövőben a mi gondjainkkal, hiszen nekik a tőlünk kapott gondoskodást nem nekünk, a szülőknek kell visszaadniuk, hanem az ő gyermekeiknek, a mi unokáinknak kell majd továbbadniuk.

Nem lehet tehát helyes az az erkölcsi döntés, amellyel szándékosan rontjuk a gyermekeink – és így az unokáink – életesélyeit.

Pedig abban az esetben, ha a racionalitás törvényét figyelmen kívül hagyva elhessegetjük az öngondoskodás gondolatát, ha elhalasztjuk az előtakarékosságról szóló döntésünket, akkor elkerülhetetlenül kárt okozunk a gyermekeinknek, hiszen az állami nyugdíjunk biztosan alacsony összege miatt jórészt őket fogja terhelni az időskori eltartásunk, gondozásunk terhe.

A moralitás törvényének része az a bennünk élő parancsolat is, hogy tisztelnünk kell atyánkat, anyánkat, s e tiszteletnek egyre inkább pénzügyi támogatásban kell majd testet öltenie, ahogyan a fogyatkozó lakosságszám mellett megállíthatatlanul öregszik a társadalom. E parancsolattal azonban szülőként tilos visszaélnünk, hiszen az éppolyan helytelen erkölcsi hozzáállás lenne, mint a gyermekeink életét közvetlenül károsító döntések meghozatala.

Tudnunk kell, hogy a helyes döntés elodázásával törvényszerűen helytelen döntést idézünk elő. Amelynek súlya a leszármazóinkat fogja terhelni.

Ha a racionalitás és a moralitás törvényei mindezek ellenére sem lennének képesek azonnali cselekvésre ösztönözni minket, akkor tudnunk kell, hogy az írott törvény is kötelez minket.

Ez a kijelentés a legtöbb embert megdöbbenti, hiszen úgy tudják, hogy csak a gépjárművet kötelező biztosítani, magunkat és a nyugdíjas éveinket nem.

Elegendő azonban Magyarország Alaptörvénye XVI. Cikke (4) bekezdését idéznünk, mely szerint a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.

Mielőtt legyintenénk, hogy egy alkotmányos ködben elvesző általános rendelkezéssel nem kell törődnünk, olvassuk el az új Polgári Törvénykönyv családjogi fejezetének a szülőtartással kapcsolatos, részletes és rigorózus rendelkezéseit, és döbbenjünk rá arra, hogy e rendelkezések alapján akár perrel is kikényszeríthetjük gyermekeinktől a tartást, ha a jövőben a támogatásukra rászorulnánk.

Ma úgy érezzük, erre sosem kerülhet sor. De ha beüt a baj, ha szembesülünk vele 15-20 év múlva, hogy az állami nyugdíjunk csak a töredéke lesz annak, mint amekkora összegből szerényen megélhetnénk, akkor kénytelen-kelletlen rákényszerülünk, hogy támogatást kérjünk a gyermekeinktől.

S ha a gyermekünk nem teljesítené magától e tartós – a mi életünk végéig fennálló - kötelezettségét, akkor a szülőtartási perek tömege is valósággá válik. Éppen úgy, ahogyan ma ezerszámra indulnak a gyermektartás iránti perek.

Nem csak az édes és az örökbefogadott gyermekeinket kötelezi a törvény a tartásunkra, ha rászorulunk. A mostoha- és a nevelt gyermek is köteles erre, ha gyermekkorukban tartósan mi gondoskodtunk róluk. S ha a gyermekeinkkel valami történne, e kötelezettségük átugrik az ő gyermekeikre, azaz az unokák nemzedékére.

Az ésszerűség és az erkölcs törvényei mellett tehát az írott joganyag is kötelez minket arra, hogy gondoskodjunk a nyugdíjunk szükséges kiegészítéséről. A logikai, az érzelmi és a legális indokok megcáfolhatatlanok. Ne halogassuk tovább a helyes döntést.

(E cikkem fenti része megjelent a Hetek hetilapban "A holnap markában - Nyugdíjgondok: miért nem gondoskodunk a jövőben önmagunkról?" címmel. Az írás előzménye a Hetek egy héttel korábbi lapszámában jelent meg.)

A most középkorú emberek társadalombiztosítási nyugellátását fenyegető demográfiai, foglalkoztatási, kivándorlási veszélyek tükrében tisztán kell látnunk a saját pénzügyi jövőnk alakításával kapcsolatos lehetőségeinket és korlátainkat.

Megdöbbentő tény, hogy a legtöbb honfitársunk nem ismeri a rászoruló idős családtagjai eltartására és támogatására vonatkozó törvényi kötelezettségeit, ezért úgy véli, számára a pénzügyi tartalékolás kérdése magánügy.

Úgy gondolják: ha elutasítják a jövőre irányuló megta­karítás, összefoglaló szóval az öngondoskodás gondolatát is, azzal legfeljebb saját maguknak árthatnak, de nem befolyásolják a szeretteik jövőjét. Nem is eshetne ennél nagyobb és ártalmasabb tévedésbe az ember!

Magyarország Alaptörvénye ugyanis elrendeli, hogy a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni (amellett, hogy a szülők természetesen kötelesek kiskorú gyermekükről is gondoskodni). A legfelső jogforrásunkba kínai minta nyomán bekerült mondatnak messzemenő következményei vannak. Az alkotmányos előírást végrehajtható rendelkezésekre fordítja az új Polgári Törvénykönyv, amely részletesen szabályozza a tartási kötelezettségeket.

A Ptk. szabályai szerint a tartási kötelezettség az egyenes ági rokonokat terheli egymással szemben, így elsősorban a szülőnek a gyermekével és a nagykorú gyermeknek a rászoruló szülőjével szemben kell e tekintetben helytállnia. A kötelezettség ráadásul nemzedékeken is átívelhet, hiszen ha a tartásra jogosult gyermeknek tartásra kötelezhető szülője nincs, akkor távolabbi felmenőire, praktikusan a nagyszülőkre hárul a feladat. Ha viszont a tartásra jogosultnak nincs gyermeke, akkor távolabbi leszármazói kötelesek őt eltartani, vagyis ilyen esetben jellemzően az unokákat terhelheti ez a kötelezettség.

Nem csupán a vér szerinti gyermek és szülő köteles az eltartásra, hanem a mostoha- és a nevelőszülő, illetve a mostoha- és nevelt gyermek is. A mostohagyermek a tartásra szoruló mostohaszülőjét akkor köteles eltartani, ha a mostohaszülő az ő eltartásáról hosszabb időn át gondoskodott. Ugyanígy köteles eltartani a nevelt gyermek azt a személyt, aki róla saját háztartásában hosszabb időn át ellenszolgáltatás nélkül gondoskodott, és nem vér szerinti, örökbefogadó- vagy mostohaszülője.

A családi kapcsolatok bonyolult szövevényében így nagyon sok szereplőt terhel olyan kötelezettség, amelynek a létezéséről nem is tudnak.

A tartás mértékére és módjára vonatkozóan elsősorban a jogosult és a kötelezett megállapodása az irányadó. Megállapodás hiányában a jogosult a tartás bírósági meghatározását kérheti. Vagyis az a rászoruló szülő, akit a gyermeke önszántából nem hajlandó eltartani, pert indíthat a gyermeke – vagy az unokája – ellen. Nyilván senki sem szeretné ezt megtenni, mégis egyre több esetben kerülhet erre sor, ha a szükség úgy hozza majd.

A bíróság a tartás mértékét a jogosult megélhetésének indokolt költségei és a kötelezett teljesítőképessége alapján határozza meg. Az idős kora, betegsége, fogyatékossága vagy más ok miatt gondozásra szoruló szülő tartásának kötelezettsége a gondozásának és ápolásának költségeire, valamint az azokkal kapcsolatos más szükséges szolgáltatásokra is kiterjed.

A leendő nyugdíjas szülők tömegeit érintheti az a szabály, mely szerint abban az esetben, ha a jogosult a tartásra részben szorul rá, tartáskiegészítés illeti meg. Ha a jogosult rászorultsága teljes, de a tartására elsősorban köteles rokonai nem képesek az indokolt szükségleteinek megfelelő tartást nyújtani, a sorban következő kötelezettektől kérhet tartáskiegészítést. Vagyis a gyermekek mellett az unokákat is kötelezi ez a rendelkezés –akik lehet, hogy ma még meg sem születtek, de már él ez a jövőbeni kötelezettségük!

Ha a szülő szégyellné a rászorultságát, akkor a nevében és egyetértésével a szülőt illető tartás iránt a járási hivatal is indíthat pert a gyermek (vagy az unoka) ellen.

2016. július 1-jétől  a Ptk. 4:208. §-a - amely a tartással kapcsolatos perekről szól - kiegészült az (1a) bekezdéssel, amely szerint "Aki a tartásra rászorult szülő szükségleteinek ellátásáról a tartásra köteles gyermek helyett anélkül gondoskodik, hogy erre jogszabály vagy szerződés rendelkezése alapján köteles lenne, az indokoltan nyújtott ellátás ellenértékének megtérítését az ellátás nyújtásától számított egyéves jogvesztő határidőn belül követelheti a tartásra kötelezhető gyermektől."

Ez a rendelkezés tovább szigorodik a közeljövőben a 2016. október 28-án benyújtott, a szociális törvény (1993. évi III. törvény) módosítását célzó T/12720. számú törvényjavaslat értelmében, amely szerint "ha tartós bentlakásos intézményi ellátás esetén az ellátott jelentős pénz- vagy ingatlanvagyonnal nem rendelkezik, és a térítési díj megfizetését ... más személy nem vállalja, de az ellátottnak van nagykorú, vér szerinti vagy örökbe fogadott gyermeke, a jövedelemhányad (ilyen esetben 80%) ... és az intézményi térítési díj közötti különbözet  megfizetésére az erre irányuló ... megállapodás alapján a gyermek köteles."

Vagyis ha pl. az idősotthonban élő szülő nyugdíja 100 ezer Ft, akkor ennek 80%-a, azaz 80 ezer Ft lehet a levonható térítési díj maximuma. Ha azonban a szülő ellátása havi 120 ezer Ft-ba kerül, akkor a különbözetet, azaz a havi 40 ezer Ft-ot a gyermeknek kell fizetnie, ha hajlandó erre irányuló megállapodást kötni az intézménnyel.

És itt jön a szigorítás: ha a gyerek erre nem hajlandó, akkor az intézmény saját jogon, a szülő egyetértése, sőt tudomása nélkül is beperelheti a gyermeket:

"Ha a ... megállapodás nem jön létre, a fenntartó a bíróságtól kérheti, hogy a Ptk. rokontartásra irányadó szabályai alapján tartásra köteles és képes gyermeket tartási kötelezettsége és képessége mértékével arányban állóan a díjkülönbözet megfizetésére kötelezze."

A törvényjavaslat indokolása szerint "a nagykorú gyermekek szüleik iránti, alaptörvényi szinten is megjelenő tartási kötelezettségének érvényesülése érdekében a leszármazók jövedelmi helyzete is figyelembe vehetővé válik a térítési díj összegének megállapítása során, ha az ellátottnak sem a jövedelme, sem a vagyona nem fedezi az intézményi térítési díjat, illetve más személy sem vállalta önkéntesen annak megfizetését."

A törvényjavaslat részletes indokolása szerint "az Alaptörvény XVI. cikk (4) bekezdése szerint a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni. A családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvény 14. §-a értelmében a nagykorú gyermeknek külön törvényben foglaltak szerint tartási kötelezettsége áll fenn azon szülőjével szemben, aki magát önhibáján kívül nem képes eltartani. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) Családjogi Könyve tartalmazza a rokontartás szabályait. A szülőtartásra a rokontartás általános szabályai vonatkoznak. Ennek megfelelően a Ptk. a rokontartás általános szabályai között rendelkezik többek között a rokontartás feltételrendszeréről, a tartásra jogosult érdemtelenségének meghatározásáról, a tartásra kötelezettek köréről, a tartási kötelezettség sorrendjéről, a tartás mértékéről, módjáról, valamint a tartással kapcsolatos per szabályairól.

Az Szt. (a szociális törvény, 1993. évi III. törvény) szerint a személyes gondoskodást nyújtó ellátásokért térítési díjat kell fizetni. A térítési díj összegének kiszámítása a jelenlegi szabályok szerint az ellátott jövedelme, pénz- és ingatlanvagyona alapján történik, a térítési díj összegének meghatározásakor kötelező jelleggel az ellátott saját jövedelme és vagyona vehető figyelembe. A Javaslat szerint ha az ellátottnak sem jövedelme, sem vagyona nem fedezi az intézményi térítési díjat, illetve más személy sem vállalta önkéntesen annak megfizetését, a Javaslat biztosítja annak lehetőségét, hogy az intézményvezető az ellátott nagykorú gyermeke(i)vel kezdeményezze megállapodás kötését az intézményi térítési díj és a személyi térítési díj közötti díjkülönbözet megfizetése céljából. Ha az ellátott nagykorú gyermeke(i)vel nem jön létre megállapodás, a díjkülönbözet megtérítése bírói úton követelhető az ellátott nagykorú gyermekétől.

Ha az ellátott nagykorú gyermeke(i)vel nem jön létre a megállapodás, a fenntartó kérheti a bíróságtól, hogy a Polgári Törvénykönyv rokontartásra irányadó szabályai alapján tartásra köteles és képes gyermeket kötelezze a jövőre nézve tartási kötelezettsége és képessége mértékével arányban állóan a díjkülönbözet megfizetésére. A perben a tartásra köteles állapot és a tartásra való képesség megítéléséhez szükséges valamennyi körülményt a bíróság vizsgálja, ehhez rendelkezésére áll a tartási perekben szerzett szakértelem és tapasztalat, valamint a családi és jövedelmi viszonyok megalapozott feltárását biztosító jogi és szervezeti háttér. A bíróságnak a perben az egyéni körülmények alapján mindazt mérlegelnie kell, amit egy tartási perben figyelembe kell vennie. Ennek megfelelően többek között jelentősége van annak, hogy a nagykorú gyermek tartásra képes-e, a szülő nagykorú gyermeke valóban kötelezhető lenne-e a szülője eltartására, a szülő a tartásra nem érdemtelen- e."

Jön a szép új világ: a nagykorú gyermek a húsába tépő harapófogóba kerülhet, hiszen a gyermekei eltartása mellett innentől a szülők eltartása is a nyakába szakad. 

Ráadásul abban a szerencsétlen esetben, ha a kötelezett gyermek előbb halna meg, mint a jogosult szülő, akkor a haláláig esedékessé vált és meg nem fizetett tartásdíj – az örökhagyó tartozásaiért fennálló felelősség szabályai szerint - átszáll az örökösre. Ez a szabály is közvetlenül fenyegeti az unokákat.

Arra az illúzióra, hogy a folyó finanszírozás rendszerében a társadalombiztosítás mindenkor képes lesz a nyugdíjasok megfelelő járandóságának kifizetésére, így föl sem merülhet a rászorultság kérdése.

Ez jelenleg a legtöbb esetben valóban így van. Nem kell azonban hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy az újonnan nyugdíjba vonulók számára a jelenleginél sokkal kevesebb nyugdíjat tudjanak megállapítani (15 éven belül egyharmadával, 25 éven belül akár felével is csökkenhet a nyugdíjváromány).

Ekkor tömegesen csúszhatnak olyan rászorultsági szintre a nyugdíjasok, hogy nem marad más lehetőségük, mint megkérni a gyermekei­-ket, unokáikat, hogy segítsenek. S ha erre nem lennének hajlandók, akkor kénytelen-kelletlen bírósági úton is rákényszerülhetnek a leszármazottaik velük szemben fennálló tartási kötelezettségének érvényesítésére. Sőt, a fent idézett új rendelkezések fényében már a hozzájárulásukra sem lesz szükség ahhoz, hogy az őket ellátó intézmény perben követelje a gyermekeiktől a nyugdíjukkal nem fedezett ellátási díjuk megtérítését.

E törvényi rendelkezések kényszerítő erejét ráadásul nagyon erős morális parancs is erősíti, amely minden olyan családban évezredek óta él, amelynek tagjai szeretik és tisztelik egymást. Arról a parancsolatról van szó, amely kétezer éve kimondja: tiszteld atyádat és anyádat. Ez a parancsolat a születése idején az együttélő nagycsaládok fiatalabb tagjait kötelezte az idősek tiszteletére, amely abban is megnyilvánult, hogy az öregekről a család gondoskodott.

Ne felejtsük azonban el, hogy az elmúlt kétezer évben – egészen a 19. század második feléig – a születéskor várható élettartam nem érte el a negyven évet, így minden társadalomban kevés volt az öreg, akik ráadásul idős korukban sem számíthattak további hosszú életre.

Nagyon sok fiatalnak ezért nem okozott gondot a saját gyermekeik felnevelése mellett az idős családtagokról való gondoskodás sem. Nem is beszélve arról, hogy 8-10 gyermek született egy átlagos családban száz évvel ezelőtt, vagyis a szülők eltartásának terhe sok-sok gyermek között oszlott meg.

Az elmúlt kétszáz évben azonban az emberi élettartam közel a duplájára nőtt, a gyermekek száma bezuhant, a földművelő nagycsaládok az ipari forradalom hajnalán széthullottak, ezért az állam társadalmasítani kényszerült az öregek eltartásának addig belső családi kötelezettségét. Így jött létre a társadalombiztosítás.

Érdemes elgondolkodnunk: vajon miért érezzük természetesnek, hogy az autónkra kivétel nélkül minden esetben felelősségbiztosítást kötünk? Egyszerű a válasz: mert erre a törvény kötelez minket.

Ehhez képest egy nagyságrendekkel fontosabb ügyben, a nyugdíjaskori megélhetésünk tekintetében vállrándítva elutasítjuk a nyugdíj-előtakarékosság kérdését, hiszen meg vagyunk győződve arról, hogy az nem kötelező. Pedig a fenti levezetés alapján mindannyiunk számára kiderülhet, hogy nagyon is kötelező az öngondoskodás.

Ha én mint szülő nem tartalékolok a 10-20-30 év múlva esedékes nyugdíjas éveimre, akkor akaratlanul is kiteszem a gyermekemet és az unokámat a törvény szigorának, hiszen a magyar jogrend szerint ő lesz köteles az én eltartásomra.

Vagyis kötelező az öngondoskodás, mert ha nem teszem meg, akkor a legjobban szeretett családtagjaim nyakába akasztom időskori eltartásom kötelezettségét. A gyermekeim, az unokáim tartási kötelezettségét váltom meg azzal, ha nyugdíjbiztosítást kötök, nyesz-számlát nyitok, netán önkéntes nyugdíjpénztári tagdíjat fizetek, mert így elkerülöm, hogy elszegényedjek öregkoromban, és rászoruló idős szülőként a leszármazottaimhoz kelljen könyörögnöm.