Útmutató a világ megmentéséhez

Útmutató a világ megmentéséhez

Részlet a Legyőzhetetlen című könyvemből. Több ezer olvasómnak segített már. Talán Önnek is segíthet :-)

K Küldés K Nyomtatás

 

Útmutató a világ megmentéséhez

 

(Részlet a Legyőzhetetlen című könyvemből.)

 

Minél inkább tervezünk, annál inkább fölborítja terveinket a véletlen. A történelem nevű játék szabályait mindinkább a káosz látszik meghatározni.

A résztvevők számára egyre kevésbé látható át, mi miért történik. Azt pedig még kevésbé lehet előre jelezni, hogy mikor mi fog történni.

Ezért aztán a legtöbb játékos sötéten látja a világot, hiszen aki katasztrófát jósol, az valószínűleg a legnagyobb pontossággal jelzi előre az eseményeket.

A sötét próféciák természetesen valóra válnak. Önbeteljesítők.

Ha farkast kiáltunk, jön a farkas. Ha a bárányok hallgatnak, mindenkit meg is esznek a farkasok. Ha nem marad más, akkor a farkasok egymást falják föl.

Aztán minden kezdődik elölről.

Mindez legjobb szándékaink ellenére azért történhet meg, mert a világunkat nem vagyunk képesek kívülről szemlélni: benne vagyunk, mint nyájban a birka, s csak riadtan bégetünk, míg belénk nem harapnak a saját félelmünkkel hizlalt farkasok.

Olyan ez, mintha ülnénk egy óriási közlekedési dugóban, s megpróbálnánk a dugó okát a belsőégésű motorok mechanikájából levezetni.

Soha nem fog sikerülni, mert a probléma más szinten jelentkezik.

A világ, a globalitás problémáit még csak megérteni sem lehet az egyes emberek szintjén szemlélődve, nemhogy megoldani.

Mit tehetünk mégis?

Először is kérdezzük meg magunktól: miért érdemes élnünk ezen a világon?

A huszonegyedik század szédítő világforgatagának szereplőiként nem érünk rá ezzel a kérdéssel foglalkozni. Úgy érezzük, hogy az erről való gondolkodás versenyhátrányt okoz.

Hiszen olyan nyilvánvaló, miért érdemes élnünk: azért, hogy boldogok lehessünk. S miben mérjük a boldogságot? Abban, hogy mennyire vagyunk sikeresek és gazdagok.

A sikerünket és a gazdagságunkat azonban  legtöbbször az anyagi javaink és fogyasztásunk tükrében látjuk csupán.

S ha a boldogságunkat csak anyagi javaink bőségében és fogyasztásunk határainak kitágításában leljük meg, akkor könnyen tönkre tehetjük a bolygónkat, mert az így felfogott boldogság elérése a ma élő 7 milliárd ember számára túlságosan hely- és energiaigényes.

Az így értelmezett boldogságunk elérésére törekvés planetáris pocsékoláshoz vezet (Kurt Vonnegut szerint: termodinamikai  dorbézolásba fullad), ami viszont az egész világgazdaságunkat működteti, hiszen a fogyasztás növekedése adja a nélkülözhetetlen turbónyomást a gazdasági fejlődéshez.

Mindannyian, szegény földlakók, arra vágyunk, hogy újabbat, többet, jobbat, gyorsabbat kapjunk rövidebb időn belül, olcsóbban, egyszerűbben és kényelmesebben, miközben egyre jobban szórakozunk és egyre kevésbé erőltetjük meg magunkat.

Mindezért hajlandóak vagyunk egyre keményebben, egyre többet, egyre okosabban és egyre kevesebbért dolgozni, nehogy elveszítsük az egyre feszítőbb versenyben az egyre inkább fölértékelődő állásunkat, amire egyre többen – és egyre fiatalabban - látszanak ácsingózni egy egyre ellenségesebb piacon, ahol egyre többen harcolnak egyre kevesebbnek látszó fogyasztó kegyeiért egyre kegyetlenebb módszerekkel, amelyek között egyre kevésbé válogathatunk, hiszen egyre inkább életben akarunk maradni, s életben egyre inkább csak a győztesek maradnak.

Az anyagi javak tükrében értelmezett boldogság iránti vágyunk növeli a keresletet, mert fölkelti az igényt olyan termékek iránt, amelyeket egyébként eszünk ágában sem lenne megvenni, mert nem is tudnánk arról, hogy léteznek.

A jó öreg Szókratészt már teljesen elfeledtük, amint az athéni piactéren fölkiált: mennyi minden, amire nincs szükségem!

Lassan csak olyasmit vásárolunk, amire nincs igazán szükségünk, talán azért, mert amire igazán szükségünk lenne, azt nem vásárolhatjuk meg.

És mi az, amire igazán szükségünk van?

Szeretetre.

Ha nem szeretek és nem szeretnek, nem lehetek boldog.

S ha nem lehetek boldog, az anyagi javak hajszolása is hiábavaló.

A fölturbózott versenygazdaság hajtóanyaga végsősoron nem más, mint egy álom: a sikerességgel és gazdagsággal mért boldogság álma.

De ha a fejlődés hajtóanyaga egy álom, akkor a kezünkbe került a megoldás!

Mit kell ugyanis megváltoztatnunk ahhoz, hogy megszűnjék ez a rontás rajtunk?

Az álmot!

Ha többé nem hagyjuk magunkat kizárólag az anyagi gyarapodás, a jólét, a gazdagság, a szakadatlan fogyasztás álmától vezérelni, esélyt teremtünk magunknak arra, hogy mást álmodjunk, s e másik álom, vagyis egy új paradigma alapján szemlélhessük az életünket.

S mi lehet ez az új álom?

A cselekvő szeretet álma.

A cselekvő szeretet globalitása.

Mit mondasz erről a régi álom bűbájától igézett tudattal?

Azt, hogy ez illúzió, kenetteljes okoskodás, üres kívánalom, holdkóros fantazmagória, gyerekes naivitás, hagymázas téválom, balga vágy, ennek semmi köze a valósághoz, a felnőttek kemény életéhez, semmi konkrét nincsen benne, feminin fecsegés.

Teljesen igazad van.

A régi paradigma alapján kétség sem fér ahhoz, hogy a cselekvő szeretetről beszélni olyan üres fecsegés, mintha a vasárnapi misék súlytalan szentenciái között tennél róla említést.

Csakhogy ez a régi paradigma becsődölt.

Az a paradigma, amely szerint a szeretet értéktelen és érvénytelen hivatkozási alap a világgazdaságban és a világpolitikában, emberellenesnek bizonyult.

Ez a globalitás már nem értünk van, csak önmagáért.

Ezt már nem mi tartjuk fenn a boldogulásunkért, hanem kaotikus folyamatok ellenőrizhetetlen következményeként önmagát gyorsítja egyre tovább, mígnem egyszercsak frontálisan bele nem ütközik a növekedés áttörhetetlen földi korlátaiba.

Miről szól ezzel szemben az új álom? Mi ez az új paradigma?

Hogyan lehet tökéletesen új értékek szerint gondolkodni magunkról és a jövőnkről úgy, hogy ne zuhanjunk se mélyebb nyomorba, se mélyebb kétségbeesésbe?

A harmadik évezred kapujában az emberi faj elég sokat tud már magáról ahhoz, hogy beláthassa: nem a világ uraként érkezett valamiféle külső jótékony erő hatására erre a Földre, hanem több milliárd éves evolúciós folyamatok szerencsés kiválasztottjaként alakulhatott ki mint különleges főemlős faj.

A mi létezésünk annak köszönhető, hogy elképesztően szerencsések voltunk az evolúció teljes, három és félmilliárd éves története során.

A hozzánk vezető girbegurba genetikai ösvényt soha nem törölte el teljesen a Sors, így az evolúció vak órásmestere végül eltalált hozzánk.

Az új álom első eleme ezért nem lehet más, mint egy különleges képesség elsajátítása.

Annak a bennünk szunnyadó képességnek az életre keltése, hogy örülni tudunk az életünknek.

Az életöröm képességét kell kifejlesztenünk, hogy tovább élhessünk.

El kell mindannyiunkat töltenie a létezés káprázatos boldogságának, mert már önmagában az is elképzelhetetlen csoda, hogy megszülethettünk.

Ez a csoda független minden mai körülménytől, legfőképpen független mindenféle gazdasági és pénzügyi vonatkozástól.

A tested nem más, mint százötventrilliónyi atom hihetetlen összhangban történő rezgése.

A világegyetem legszebb dallama minden ember!

Ha gondolkodsz, az agyad 84 milliárd neuronsejtje működik varázslatos harmóniában, ami egyszerűen maga a csoda!

 

Amíg a létezés káprázatát, az élet csodáját, a születésünk misztériumát, az emberi faj döbbenetes evolúciós szerencsesorozatát nem vagy képes átérezni, addig nem is mehetünk tovább.

Az új álom első leckéje annak a képességnek az elsajátítása és kiművelése, hogy szerencsésnek és boldognak érezhetjük magunkat a puszta életbenlétünk miatt.

Az új álom szövetét azokból a gondolatokból szőjük, amelyek összekötnek minket a világegyetemmel, a Tejúttal, a Naprendszerrel.

Mikor siettek tudatosítani bennünk, hogy valamennyien évmilliárdokkal ezelőtt fölrobbant óriáscsillagok leszármazottai vagyunk?

Hogy valamennyien második generációs Napok vagyunk?

Hogy a testünkben évmilliárdok üzenetét hordozzuk, hiszen maga legfőbb alkotóelemünk, a szén is csak szupernovákban keletkezhetett, melyek sokmilliárd éve robbantak föl, hogy bennünk öntudatra ébredhessenek?

És az álom szövetébe beleszőjük azt a gyönyörű mintázatot is, hogy mindannyian egyetlen földi bioszféra részei vagyunk, s nem élhetnénk egy percig sem a baktériumok, a gombák, a növények, az állatok nélkül, mert mindannyian függünk egymástól.

Ha nem lennének növények, nem alakulna át a napfény energiája olyan kémiai energiává, ami minket is működtet.

Ha nem lenne növény, nem lehetnél második generációs napfény…

A mai uralkodó álom ezzel szemben széttiporja ezt a finom egyensúlyi rendszert, mert buta, és fogalma sincs erről.

És azt is beleszőjük az új álomba, hogy mindannyian az emberi nem tagjai vagyunk, s vigyáznunk kell egymásra.

Bármennyire sok a gyűlölet, az utálat, a rosszindulat, a förtelem a viszonyainkban, akkor sincs más lehetőségünk, mint vigyázni egymásra.

Lehet, hogy egyedül vagyunk a világegyetemben öntudattal rendelkező lények.

Ha egyikünk meghal: a világegyetem öntudata csorbul.

A harmadik évezred küszöbén, három és félmilliárd évnyi szakadatlan szerencseáradat után, százötvenezer évnyi Homo sapiens történet után, hatezer év írott történelem után, százötven évnyi ipari forradalom után, hatvan éve tartó információs robbanás táguló téridejében talán ideje belátnunk: ha továbbra sem vesszük tudatosan kézbe a sorsunkat mint emberi faj, akkor bármikor elsöpörhet minket valami kósza szerencsétlenség, amit egyre nagyobb valószínűséggel mi magunk idézhetünk a fejünkre.

Sokáig nem jelentettünk magunkra globális fenyegetést.

Ma már a gazdaságunk is globális fenyegetést jelent, nem csak az atomfegyverek. (Persze az észak-koreai fejlemények tükrében azok is.)

Az új álom a piac globalitásával az emberi nem univerzalitását állítja szembe.

Az új álomban az vezérel minket, hogy már a születésünk is csoda, s ezt a csodát közös felelősségünk megőrizni.

 

Olyan hihetetlenül nagy szerencse kell ahhoz, hogy éppen mi születhessünk meg, ami felkészületlen aggyal egyszerűen fölfoghatatlan.

A létezés csodája miatt egész életünkben kivételes kegyelmi állapotban érezhetjük magunkat, ha fölkészítjük erre a tudatunkat.

S mivel ez a kivételes csoda mindannyiunkat egyaránt érint, legfőbb kötelességünk egymás életét és egymás boldogságát védenünk, amíg csak élünk.

Ha ilyen elképesztő szerencsénk van, egyszerűen nincs jogunk nem boldogan élni.

Boldogan kell élnünk, mert az élet gigantikus szerencsejátékában három és félmilliárd éve minden áldott nap a mi számainkat húzza ki nyertesként az evolúció.

 

Élni akarsz az esélyeddel, és olyan álmot akarsz álmodni, ami a boldogság útjait mutatja meg neked, vagy inkább belefulladsz egy sekély álompocsolyába?

Ha az új álmot álmodod: visszaemeled magad arra a magasztos csúcsra, ahonnan először gyönyörködött a csillagokban számtalan ősöd, s te már érteni is fogod, nem csak érezni, hogy küldetésed van itt a Földön: önmagad megteremtésének küldetése.

S e küldetés fölismerését követően már ellen tudsz állni életünk legerősebb kísértésének: a gyors boldogulás hiú ábrándjának, ennek a globálissá gerjesztett önbecsapásnak.

Ha minderről azt hinnéd, hogy szerzetesi lemondást papolok, tévedsz.

A szerzetesi önsanyargatás annak beismerése, hogy a világot ténylegesen nem tudom megváltoztatni, hát legalább megpróbálok egy elvonatkoztatás - például Isten - előtt vezekelni a mások bűneiért.

Az új álom viszont pontosan arról szól, hogy ténylegesen meg tudjuk változtatni a világot: az önteremtés folyamatában születő új vágyak megváltoztatják a mai játékot, s az új játék egyúttal új játékszabályokat szül, amelyek biztosítják a boldogság öntudatára ébredt emberi nem boldog továbbélését.

Ha bármi kételyed lenne afelől, hogy szükség van-e új álmokra, csak gondolj arra, hogy úgy hánykolódik saját életünk törékeny tutaja a globalitás megvadult folyamán, ahogy a szárazföld tektonikus lemezei remegnek a néhány kilométerrel a lábunk alatt fortyogó magma háborgó tengerén.

Bármikor elszabadulhat a pokol: erről a káosz szabályai gondoskodnak.

A magma ellen nincs mit tennünk, csak az a remény tarthatja bennünk a lelket, hogy a kontinenseket eddig sem nyelte el a Föld olvadt gyomra, csak össze-vissza löködte és törte a lemezeket.

A felturbózott globalitás elszabadult erői ellen azonban összefoghatunk és megváltoztathatjuk a játékszabályokat, mielőtt nem késő.

A globalitás emberalkotta jelenség, csak elszabadult.

Nem olyan, mint a magma konvekciója.

A globalitás fenevadját megszelídíthetjük, ha az új álmot nem egyedül álmodjuk. Nem te és nem én külön-külön. Ha nem dőlünk be a globalitásra adott öngyilkosan rossz reakciónak: az elkülönülő nacionalizmusok rémálmának.

Ha America first a jelszó, akkor mindig világháború jött a modernkori történelemben.

Ha Magyarország az első, avagy mindenki más csak utánunk jöhet, és ha ez a mindenki más ezt nem teljesíti, akkor dögöljön meg: ebbe az undorító pökhendiségbe mindig magyarok milliói pusztultak bele. Ha minden ország azt mondja, először ők, és csak utánuk a többiek, akkor a nagyok agyonnyomják a kicsiket, bármilyen elefántnak képzeli is a kisegér magát. 

 

Az új álmot az egyesített, összegzett, integrált kollektív tudatunk álmodja, amely az életünk értelmét a cselekvő szeretetben látja.

Abban a cselekvő szeretetben, ami megteremti a boldogságot minden szerető részese számára.

Ez az álom nem kirekeszt, hanem magához ölel.

Ez az álom nem versenyre kényszerít, hanem összefogásra ösztönöz.

Ez az álom nem globális versenyt generál, hanem globális együttműködést a törékeny tudatos élet megóvásáért.

Ez az álom nem teszi földönfutóvá a földlakók négyötödét, hogy virágozzék az egyötöd kielégítetlen és boldogtalan jóléte, hanem mindenkit boldoggá tesz, aki beleálmodja a maga szeretetét.

Eszerint mondjunk le a családi házról, az úszómedencéről, az új autóról, a házimoziról, a digitális tévéről, a szélessávú internetkapcsolatról, a külföldi nyaralásról, a részvényeinkről - és általában mindenről, amit ma fontosnak tartunk?

A válasz első fele így hangzik: ezek a dolgok, amelyek oly iszonyatosan fontosnak tűnnek, nem a boldogság forrásai, bármennyire szeretnéd is annak hinni őket.

A hiúság kellékei legföljebb segítenek üresen tartani a lelked, nehogy beléd áradjon a boldogtalanság, de boldoggá nem tudnak tenni soha.

Csak emlékezz vissza, milyen gyorsan veszíti el a jelentőségét a ház, az autó, a pozíció, a hatalom, ha megbetegszel, ha megsebesülsz, ha leteper a kín, ha rádtör a halálfélelem.

Ha kételkedsz abban, hogy vajon mi az igazán fontos a számodra, csak képzeld el, hogy autóbaleset miatt elvesztetted mindkét lábad s magatahetetlen fekszel egy ágyban: mire vágynál abban a kétségbeejtő helyzetben?

Újabb autóra a totálkáros helyett? Nagyobb úszómedencére? Több szobára? További tévékre, amelyekben csodálatos lábú emberek karcolás nélkül úsznak meg frontális karambolokat? Vagy inkább valami teljesen másra: együttérző szeretetre? Melegségre, vidámságra, energiára, amit a szeretet adhat?

Választhatsz.

Senki nem kényszerít semmire.

A globalitás viszont választ helyetted, ha te nem tennéd meg.

S végül a töltött fegyvert szoríthatod üres szívedhez – a szeretteid helyett.

A válasz második fele pedig így hangzik: nem kell lemondanod az álmaidról, mert egy sokkal fölemelőbb, sokkal szebb, sokkal egyetemesebb álmot teremtesz a régi álom helyett: a cselekvő szeretet önteremtési vágyát a puszta anyagi igények helyett.

Ez az új álom már nem működteti a globalitás régi gépezetét, s ezzel megakadályozza, hogy a régi álom egyre ijesztőbb rémálommá fajuljon.

Ha elfogy az energia, ami a régi álmot hajtja, az egész gépezet leáll.

S ki lesz az új álom szerint a nyertes?

Mindenki.

Az új játék logikája ugyanis nem a régi nyer-veszít logika: az új játékban nem kell valakinek veszítenie ahhoz, hogy én nyerhessek.

Nem kell az öregnek veszítenie ahhoz, hogy a gyerekek nyerjenek. És fordítva sem.

Az új játék nyer-nyer típusú játék lesz: az együttműködés játéka.

Ezt a játékot nem a veszteségtől való rettegés vezérli.

Nem a fortélyos félelem igazgatja.

Azt mondod, mindez utópia, ami éppúgy bukásra van ítélve, mint eddig minden hasonló álom Morustól Marxig?

Hogy az egyes ember akarata annyit ér a globalitás erőivel szemben, mint a hangyaboly egyetlen lángszórós emberrel szemben?

A régi paradigma pontosan ezt kívánja elhitetni veled.

Az új paradigma alapján azonban rögtön fölismered a különbséget az utópia és az új álom között.

Az utópia sosem változtatja meg a meglévő, a fennálló paradigmát: az utópia mindig ugyanabból a talajból sarjad, mint az a rendszer, amelyet szeretne másként látni.

Egyetlen eddigi utópia sem váltott paradigmát: egyetlen eddigi utópia sem álmodott teljesen másként és teljesen másról.

Hogyan működik majd az új paradigma alapján a világgazdaság?

Hogyan működnek majd a ma ismert nemzetközi intézmények?

Mi lesz a hatalomgyakorlás mai formáival és eszközeivel?

Ne most kérdezd és ne tőlem.

Ez is az új álom része.

Az új álom ugyanis önmagát teremti.

Az integrált tudatosság önmagát teremti.

A nyer-nyer típusú összjáték önmagát teremti.

Képzeld el azt a pillanatot, amikor az agyadat alkotó 84 milliárd neuronsejt már egy helyre került a véletlenek lenyűgöző összjátékának valószínűtlen eredményeként.

Még külön-külön állnak, de már együtt vannak.

És most képzeld el a következő pillanatot: amikor ez a sokmilliárd különálló sejt összekapcsolódott s megkezdték együttes működésüket: amikor a sokmilliárd önálló szervezetből egyetlen új szervezet született: az emberi agy.

(Kérlek, ne ródd föl nekem azt, hogy a valóságban ez néhány tucat millió év fejlődése volt, nem egy pillanaté - habár azt még mindig nem tudja hitelesen bizonyítani senki, mitől nőtt az emberben négyszer akkorára és sokszorosan bonyolultabbá az agy, mint a velünk genetikailag döbbenetesen azonos, mindössze az aktív DNS-szekvenciák kevesebb, mint két százalékában különböző csimpánzokban. A legújabb és egyben legmulatságosabb, bár nagyon meggyőző elmélet szerint egyszerűen az, hogy őseink megtanultak főzni - a főtt ételből elegendő energiát nyerhettünk a szuperagyunk kifejlődéséhez...)

Képzeld el ezt a pillanatot: sokmilliárd különálló lény egyetlen új minőséget hoz létre az összekapcsolódással.

El tudta képzelni egy önálló neuron, mire lesz képes az agy?

Bizonyosan nem.

Elképzelheti egy összetevő, bármilyen fejlett intelligenciával rendelkezzék is, hogy mire lesz képes az a magasabb szintű rendezettség, amelynek részévé válik? Bizonyosan nem.

 

Ahogyan nem következtethetsz a gyújtógyertya működési elvének ismeretéből a közlekedési dugók természetére, éppúgy képtelenség megjósolnod, mire leszel képes az emberi nem összetett intelligenciájának interaktív összetevőjeként.

Vagyis nem azért nem írom le, hogy mire leszel képes az új álom igézetében együtt élő társaiddal, mert nem tudom.

Azért nem írom le, mert én vagy te vagy bármelyikünk ma nem is tudhatjuk.

Ahogy az előember nem sejthette a vasúti közlekedést, ahogy a keresztes lovagok nem láthatták előre a Holdra szállást, úgy mi sem tudjuk megjövendölni, mi következik egy évtized múlva az új álmot kezdő emberi nem történetében.

Az egyedül mászkáló hangya nem képes arra, amire a boly.

Az egyedül repülő méh nem tudja azt, amit a kaptár.

Az egyedül álmodó ember csak részálmokat láthat.

De együtt a világegyetem öntudata lehetünk.

Új álmunk maga lesz az új valóság: a divinikus faj világa.

Belőlünk sarjad az új jövő.

 

 

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...