Fotó: boule/Shutterstock
Nemcsak a dinóknak lehet egy pillanat alatt vége?
Mindannyian azt hisszük, hogy a holnap ugyanolyan, vagy jobb lesz, mint a ma. Mi van, ha mégsem? Mi van, ha éppen a legnagyobb földi kipusztulási folyamat kellős közepén vagyunk, amit nem egy kisbolygó becsapódása, hanem mi magunk okozunk?
A Trend FM rádió Közeljövő című műsorában Érczfalvi András szerkesztővel sorra vesszük a közeljövőnket alakító legfontosabb fejleményeket. Ebben a műsorban a Hatodik kihalás című Pulitzer-díjas tudományos ismeretterjesztő könyv apropóján beszélgetünk az emberi faj túlélési esélyeiről - a közeljövőben...
Az augusztus 25-i adást ide kattintva hallgathatja meg a rádió honlapján. Az összefoglalóm végén pedig megtalálja a hangfájlt is.
A beszélgetés lényegét az alábbiakban foglalom össze:
Elizabeth Kolbert: Hatodik kihalás (szenvedélyes vádirat az emberiség nemtörődömségéről, 2015. évi amerikai Pulitzer-díjas könyv, megjelent tavaly magyarul az Európánál) című könyve alapján.
A földi élet története az unalom végtelenül hosszú szakaszaiból áll, olykor rettenetes pánikrohamokkal megtűzdelve.
Ilyen esetekben a természet működése kényszerűen irányt vált, és az addig evolúciósan sikeres stratégiák megbuknak.
Az evolúciós fejlődésben nem csak a természetes kiválogatódás, hanem a pőre véletlen is diktál.
Hosszú-hosszú ideig sikeres fajok eltűnnek egy másodperc alatt, pedig nem lettek kevéssé fittek - a közeg változott meg gyökeresen.
A Földön az élet 3,5 milliárd éves múltra tekint vissza, a soksejtű élőlények 500 millió évesek.
Ehhez képest már öt alkalommal majdnem teljesen kipusztult az élet a Földről:
- az első nagy kihalás: ordovícium végi kihalás, 450 millió éve. Mi okozta? Eljegesedés. Az akkori egyetlen és egységes földrészen beköszöntött az “örök” fagy, a Föld hólabdává változott. A légkör széndioxid-tartalma drámaian visszaesett. Mi okozta a CO2 csökkenést? A feltételezések szerint a frissen kifejlődött moszatok nyelték el - a földi élet tréfája, hogy a tengeri állatok első tömeges kipusztulását a szárazföldre elsőként kimerészkedő növények okozták. Persze lehetséges, hogy a Föld forgástengelyének apró változásai is hozzájárultak ehhez (mint az összes jégkorszakhoz)
- a második nagy kihalás: devon végi kihalás, 380 millió éve.
- a harmadik és ezidáig legnagyobb kihalás (ez tényleg majdnem elsöpört minden életet): perm végi kihalás, 250 millió éve. Az oka: felmelegedés. Rengeteg CO2 került a levegőbe (a tudósoknak lövésük sincs, honnan, a leginkább elfogadott hipotézis szerint egy szibériai szupervulkán-kitörés lehetett az ok - ennek nyomát őrzi a szibériai platóbazalt, e tekintetben riasztó, hogy az ipari forradalmat követő széndioxid-kibocsátásunk a feltételezések szerint meghaladja a perm-végi kihalással hírbe hozott szibériai szupervulkán-kitöréssel a levegőbe juttatott CO2-mennyiséget… Persze akkor rengeteg metán is a légkörbe kerülhetett, erről most egyelőre nincs szó), a tengerek hőmérséklete 10 fokkal megnőtt, és annyira savas lett, hogy a mészvázú élőlények mészváza (csigaház, kagylóhéj, korall) elolvadtak, a meleg vízben meg oxigénhiány miatt a lények meg is fulladtak. Mire kb. 100 ezer év alatt a folyamat lezajlott, az összes élőlény 90%-a (!!!) kipusztult. Ezt önmagában a felmelegedés és a savasodás nem magyarázza, ezért kiegészítő feltevésre is szükség lett a magyarázathoz: a melegedő óceánvíz kedvezett a hidrogén-szulfidot termelő baktériumoknak, amelyek elárasztották ezzel a halálos gázzal a vizet és a légkört, minden élőlényt megfojtva ezzel. Akkoriban az óceán tükörsima és bíborszínű volt, melyből hatalmas böffenésekkel szakadtak ki a hidrogénszulfid-buborékok a halványzöld ég felé. És az a szag milyen lehetett… (a kénhidrogén záptojás-szagú…)
Ez a három kihalási esemény a földtörténeti őskor, a paleozoikum idején történt.
De folytatás is jött.
- a negyedik nagy kihalás: triász végi kihalás, 200 millió éve
- az ötödik nagy kihalás: kréta végi kihalás, 65 millió éve (számunkra ez az élet kezdete: ez söpörte el a dinókat - dinoszauruszokat és az összes hasonló ősgyíkot -, nem véletlenül ezt a kihalási eseményt követően kezdődik a földtörténeti újkor, a kainozoikum)
Ez a két kihalási esemény a földtörténeti középkor, a mezozoikum idején történt
A kihalási esemény lényege: földtörténeti szempontból egy pillanat alatt kiirtja az élővilág kisebb-nagyobb hányadát.
Az öt nagy kihalási esemény mellett számtalan kisebb kihalási esemény is bekövetkezett már.
Egy 1984-es tanulmány szerint 26 millió évente bekövetkezik valamilyen komolyabb válsághelyzet, az akkori feltételezés szerint azért, mert a Naprendszer 26 millió évente átvágtázik az Oort-felhőn, amelyben a Nap egy kicsi ikercsillag-párja, a Nemezis gravitációs rángatása üstököshullámot zúdít a Földre. Mára már tudjuk, hogy nincs ilyen Nemezis (csak a Csillagok háborúja Halálcsillaga képében, talán:-)
És honnan Kolbert könyvének címe? Hol a hatodik kihalás?
Éppen most zajlik.
És mi okozza vajon?
Mi, azaz az emberi faj.
Gyanúra okot adó fejlemények:
1) A kétéltűek, különösen a békák borzasztó tempójú pusztulása, pedig 400 millió éve jelentek meg a békák ősei és 250 millió éve már a kétéltűek három rendje is kialakult (békák, gőték, féreggőtefélék). Az ősi egyiptomiak szerint a békák a kiáradó Nílus és az elöntött fölr párosodásából keletkeztek (a szex örök :-)
A mai békapusztulást az ostorosgomba (Batrachochytrium dendrobatidis) viharos terjedése okozza - az ostorosgombát pedig az emberi szállítás terjesztette el a védtelen békafajok nyakába. Miért?
Mert az 1950-es/1960-as években az USÁ-ban az afrikai karmosbékákat használták terhességvizsgálatra: ha terhes nő vizeletét fecskendezik egy nőstény karmosbékába, akkor az órákon belül lepetézik.
Emiatt hatalmas tömegben szállították a karmosbékákat a USÁ-ba, s velük az ostorosgombákat, amelyekkel ők együtt fejlődtek, így rájuk nem jelentettek veszélyt. Csak az összes többi brekkencsre…
Ugyanez a gomba pusztítja az amerikai denevérfajokat is.
Pontosan így pusztítják el az invazív, behurcolt fajok az őshonos fajokat világszerte.
Az emberi közlekedéssel az ősidők óta velünk tart mindenhová a patkány is (először a délkelet-ázsiai vándorpatkány, amely a polinéz utazókkal eljutott az ázsiai és csenfed-óceáni szigetvilág minden szegletébe és mindent megevett, amit csak tudott).
Friss bizonyíték: a Húsvét-sziget nem csak attól lett kopár és lakhatatlan, hogy az ottani lakosok felélték az erőforrásokat és kiirtották az erdőket, hanem attól, hogy a vándorpatkány minden ehetőt felzabált.
És még csak utána jött az igazi ász, a norvég vándorpatkány (amely kínai), és ami Észak-Amerikából rajzott ki mindenfelé és ette meg még a korábbi vándorpatkányokat is.
Ha tippelni kellene a nagy túlélőkre egy új kataklizma esetén, akkor a patkány jó tipp lehet… Ausztráliában nyilván a betelepített és elszaporodott nyulakra fogadnának.
2) A hatodik kihalás első bizonyítéka már 13 ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza: a Homo sapiens akkor caplatott át Észak-Amerikába Szibériából (száraz lábbal, hiszen a jégkorszak miatt a tenger szintje legalább 70 méterrel alacsonyabb volt a mainál! ), és áldásos vadászati működése nyomán rövid időn belül kihalt az amerikai mammut és az amerikai masztodon - ezt nagyvad-kihalásként írja le a tudomány.
3) Hátborzongatóan hasonló az óriásalkák kipusztulása: ezek hatalmas pingvinek voltak, amelyeket a tengerészek ettek meg az utolsó szálig. Az utolsó 1821-ben... (Pedig Norvégiától Új-Fundlandig és Olaszországtól Floridáig tömegesen fészkelt ez a hatalmas pingvinmadár.) Ugyanez elmondható az új-zélandi óriásmadárról, a moáról is. Ha egy jóízű állat találkozott velünk, annak vége lett - vagy háziasítottuk, ha tudtuk.
4) A tudomány egyébként sokáig nem ismerte föl az élet cikk-cakkos történetét. Először a geológiát kellett megújítania Charles Lyell-nek, akinek háromkötetes művét Charles Darwin rajongva olvasta és evolúciós elmélete felismeréseihez nagyban felhasználta.
De egyikük sem ismerte el/fel, hogy tömeges kihalási események történhetnek. Mindent lassú, apró lépésekben képzeltek el.
Azt Darwin felismerte, hogy az elszigetelt, háttérzajként elképzelhető kihalások törvényszerűen megjelenő mellékhatásai a törzsfejlődésnek, ekként elkerülhetetlenek, de ő sem hitt a tömeges, hirtelen kihalási eseményekben. Ehhez további felfedezésekre volt szükség.
5) Walter Alvarez geológus üledékes kőzeteket vizsgált, amikor feltűnt neki, hogy a krétakori kőzetekben tömegesen találhatóak foraminifera (likacsosházú tengeri csiga) fosszíliák, de fölöttük, a krétakor végi kőzetanyagban már egyetlen darab sincs belőlük. Viszont ebben a csigamentes rétegben sok iridiumot talált.
Ilyen anyag a Földön nagyon ritka, viszont a meteoritokban nagyon gyakori.
Hosszas tépelődés és az apjával, Louis-zal közösen készített modellek alapján 1980-ban (!) tették közzé a hipotézisüket, hogy 65 millió évvel ezelőtt egy 10-15 km átmérőjű aszteroida becsapódott a Mexikói-öbölbe benyúló Yucatán-félsziget északi csúcsába - 70 ezer km/óra sebességgel.
150 km átmérőjű lett a kráter. (Ma a neve: Chicxulub-kráter)
A becsapódás nyomán olyan kataklizma támadt a Földön, amely a mi legnagyobb szerencsénkre minden 20 kilónál nehezebb állatot kiirtott a szárazföldön - beleértve az összes dinoszauruszt -, nem is beszélve a tengeri élőlényekről. Mi gerincesek mindannyian egy kistermetű - csúnyábban: patkányméretű - kisemlős leszármazottai vagyunk, aki túlélte a kataklizmát.
Alvarezéket sokáig simán hülyének nézte a tudományos közvélemény (vö: paradigmaváltás), mindaddig, amíg a kráter létét a mexikói olajvállalat korábbi gravitációs mérései alapján be nem bizonyították (hiszen egy kilométer vastag üledék lepte be az elmúlt 65 millió évecskében).
Egy fontos gondolat: az a bizonyos kistermetű emlős, amelynek minden ma élő emlős - köztük mi is - a leszármazottja, egyáltalán nem volt rátermettebb, fittebb a krétakori körülmények között, mint más fajok. Szerencsésebb volt.
Válsághelyzetben a rátermettség egész fogalomköre az értelmét veszti a darwini értelemben, hiszen nem alkalmazkodhat egyetlen élőlény sem sikeresen vagy sikertelenül olyan helyzethez, amely még soha nem állt fenn korábban.
A sok millió éven át előnyös tulajdonságok egyik pillanatról a másikra végzetessé válnak.
És ehhez nem is kell nekünk külső behatás, mert úgy átalakítjuk a Földet, hogy egyre több faj pusztul ki miattunk.
6) És akkor a közvetlen katasztrófa: a korallzátonyok. Ők lesznek az első nagy ökológiai rendszerek, amelyek kihalhatnak miattunk: felmelegedés, savasodás, bleaching (azaz kifehéredés). A korall milliárdnyi korallpolip (állat) és még több milliárdnyi zooxantella (növény) szimbiózisa, a mészkiválasztással létrehozott hatalmas zátonyok több millió tengeri fajnak adnak otthont. Ha savasodik a víz, leáll a mészkiválasztás. Ha melegszik a víz, csökken az oxigénszint és a korallpolipok kidobják a zooxantellát (mert azok ijedtükben pusztítóan agresszív oxigén-gyököket kezdenek termelni): ez a bleaching. Utána jön a vég. Pedig a Nagy Korallzátony Ausztráliában 2600 km hosszú és helyenként 150 méter széles - és ez élőlény… Még…
Ismert paradoxon: a trópusi vizek nem tartalmaznak tápanyagokat, éppen azért, mert melegek: ezért olyan kristálytiszta a trópusi tenger. Akkor viszont hogyan élhetnek meg a trópusi vizekben a korallzátonyok? Éppen azért, mert döbbenetesen hatékony a mindent újrahasznosító rendszerük. A korallzátony esőerdő a vizek sivatagában. De csak addig, amíg nem melegszik túl a víz…
Anthony Barnosky, a Berkeley Egyetem őslénykutatója azt mondta a könyv szerzőjének: nézzünk körül most, és amit most látunk élővilágot magunk körül, annak gyilkoljuk le a felét. Ha nagylelkűek vagyunk, akkor csak a negyedét. Ez vár ránk 2050-ben.
Amikor nyugdíjasként próbálunk (túl)élni...