Ne hagyjuk besurranni az életünkbe a tolvaj öregséget!

Ne hagyjuk besurranni az életünkbe a tolvaj öregséget!

2021. 06. 17.

Az idősebb korosztály a társadalom legfontosabb stabilizáló ereje, a családi összetartozás és az érzelmi intelligencia legfőbb forrása lehet. Ehhez azonban mindenekelőtt újra kell definiálni az "öreg" fogalmát.

K Küldés K Nyomtatás

 

Ha kérdése van az akár több évtizedig tartó nyugdíjas életére való pénzügyi felkészülés lehetőségeivel kapcsolatban, akkor IDE KATTINTVA teheti azt föl.

 

Ne hagyjuk besurranni az életünkbe a tolvaj öregséget!

 

Este van már, sietnek az esték 

álnokul mint a tolvaj öregség 

mely lábhegyen közeledik, halkan, 

míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!

Babits Mihály (1883-1941, meghalt 58 éves korában):

Ősz és tavasz között

 

Az emberi élet tradicionálisan három korszakra osztható: inaktív gyermekkorra, aktív felnőttkorra, inaktív időskorra. A születéskor várható élettartam növekedésével azonban a szakaszhatárok drámai módon megváltoztak. 

Ezer évvel ezelőtt a nyúlfarknyi gyermekkort rövid és jellemzően keserves felnőttkor követte, időskorról pedig nem is beszélhettünk, hiszen a születéskor várható átlagos élettartam a harminc évet sem érte el. 

Az embert fenyegető ragályok megfékezésével, az oltások tömegessé válásával, az orvostudomány fejlődésével, a higiénikus viszonyok javulásával a születéskor várható élettartam a XIX. század végére 46 évre, mára pedig 80 év közelébe nőtt, a század második felében pedig nem zárható ki a 100 éves átlagos várható élettartam sem, sőt, egyes provokatív gerontológusok szerint az emberi élettartamnak nincs felső határa, a jövő elhozhatja akár a matuzsálemek korszakát is. 

Nyilván nem az a megoldás, ha az akár 25-30 éves korig is elhúzódó első inaktív korszakot (mamahotel, papabank) követő aktív felnőtt korszakunk átlagosan 35-40 évét újabb 25-30 év inaktív nyugdíjas korszak követi, hiszen így egy átlagos életpálya során az inaktív korszakok összesített tartama meghaladná a teljes aktív korszak hosszát. 

Az államok ezért emelik mindenütt a nyugdíjkorhatárokat, ám ez csak ideglenes megoldást hozhat, hiszen nem változtatja meg a nyugdíjrendszerek fenntarthatósági paradigmáját, amely változatlanul arra épül, hogy a mindenkori aktív korosztályoknak kell megteremtenie a mindenkori inaktív korosztályok eltartásának fedezetét. Csakhogy ez a paradigma abból az időből datálható, amikor a várható élettartam három évtizeddel rövidebb volt, mint ma.

Ha egyelőre nem is matuzsálemi kor felé, de máris drámai gyorsasággal öregszik a magyar lakosság, akárcsak a világ majdnem mindegyik fejlett társadalma. Magyarországon a Ratkó-évjáratok, majd az ő gyermekeik, a Ratkó-unokák nyugdíjba áramlása miatt

- három évvel ezelőtt minden hatodik,

- idén minden ötödik,

- 2030-ban minden negyedik és

- 2040 után fokozatosan minden harmadik magyar 65 évesnél idősebb lesz.

A demográfiai öregedés miatt az idős állampolgárok ellátásának terhe persze egyre nehezebb lesz. Ez nem csak a nyugdíjrendszert, hanem az egészségügyi és a szociális ellátó rendszert is közvetlenül érinti. Legalábbis akkor biztosan, ha ugyanolyan szemmel nézünk az öregedésre, mint a múltban, vagyis hátráltató tehernek, és nem egyedülálló új erőforrásnak tekintjük öregedő honfitársainkat.

A gyorsuló öregedési trendek hatására jelenleg egy hölgy átlagosan 21 évig, egy férfi közel 15 évig nyugdíjas (a nők kedvezményes nyugdíja miatt a hölgyek nyugdíjba vonulása korcentruma 62 év körül ingadozik, a férfiaknak meg kell várniuk a nyugdíjkorhatáruk betöltését, vagyis idén a 64 év 183 napot, 2022-től a 65 évet).

Ha egységesen a 65 éves korban várható további élettartamot vizsgáljuk, akkor annak során egy hölgy átlagosan 221 alkalommal, egy férfi 174 alkalommal kap nyugdíjat.

A következő évtizedekben tovább nőhet a nyugdíjban töltött idő, miután az időskorban várható további élettartam is emelkedik - ezt nem ingatja meg a koronavírus pandémia hatása sem -, így az y generációnak és a náluk is fiatalabb z és alfa nemzedékeknek arra kell készülniük, hogy negyedszázadnál is hosszabb ideig nyugdíjasok lesznek - akár még akkor is, ha a 2040-es évektől 67 évre vagy ennél is magasabbra, akár 70-72 évre emelkedik a nyugdíjkorhatár.

Az öregedés mellett két további súlyos kihívás is fokozott veszélynek teszi ki a nyugdíjrendszer jövőbeni finanszírozását:

- egyrészt a járulékbevételek növekedésének gazdaságpolitikai korlátai,

- másrészt a tartós munkavállalás vagy akár letelepedés céljából történő kivándorlás hatása. 

A járulékbevételek növekedését a jövőben elsősorban a szociális hozzájárulási adó folyamatos csökkentése veszélyezteti (a szocho 27%-ról 15,5%-ra csökkent az utóbbi néhány évben, 2022. július 1-jétől 15%-os lesz, azt követően a csökkenés a gazdasági feltételek függvényében akár 11,5%-os mértékig folytatódhat).

Nem használ a járulékbevételeknek az sem, hogy egyre nő a minimálbéres, vagy az annál is alacsonyabb bérrel járó részmunkaidős alkalmazások száma, továbbá a katások és hasonló optimalizált közteherviselésű jogviszonyokban dolgozók száma.

Emellett a koronavírus járvány elültével várhatóan turbó fokozatba kapcsoló  demográfiai szivattyú hatása miatt változatlanul, vagy akár növekvő létszámban külföldön dolgozó magyarok közel 700 ezres létszáma sem itthon fizeti a társadalombiztosítási járulékot és külföldi munkáltatóik nyilván semmilyen módon nem járulnak hozzá a magyar nyugdíjrendszer finanszírozásához.

A felosztó-kirovó elven működő magyar nyugdíjrendszer jövőjét így a gazdaság fejlődése mellett alapvetően négy kényszerítő tényező - a demográfiai, a foglalkoztatási, a kivándorlási és a versenyképességi helyzet - határozza meg. A koronavírus-pandémia mindegyiket megzavarta, bár remélhetőleg csak ideiglenes jelleggel. A veszélyhelyzet elleni védekezés eszközei azonban sokkal hosszabb távú hatást gyakorolhatnak a jövőre, mint maga a járvány. (Gondoljunk csak a 13. havi nyugdíj visszaépítésére, amely 2024-től minden évben újabb 320  milliárd forintos pluszkiadást generál a nyugdíjkasszában.)

A nagy feladvány valójában az, hogy a nyugdíjkassza csökkenő bevételei és növekvő kiadásai mellett hogyan tartható fent a rendszer komolyabb változtatások nélkül? Ennek során ráadásul azt is figyelembe kell venni, hogy nem csak az itthoni járulékfizetésre képes korosztályok létszáma csökken, de a robotizáció, digitalizáció, automatizáció, mesterséges intelligencia robbanásszerűen terjedő lökéshullámai egy sor hagyományos területről kiszorítják az emberi munkaerőt, így még kevesebb olyan dolgozót találhatunk a jövőben, akinek a keresetét járulékokkal lehet terhelni a nyugdíjrendszer - és persze az egészségbiztosítási rendszer - fenntartása érdekében. Az élőmunkát terhelő járulékokra épített százéves felosztó-kirovó rendszer átfogó reformja nélkül elképzelhetetlen a hosszabb távú nyugdíjfinanszírozás. (A humán tőkefedezeti, azaz gyermekszámfüggő nyugdíjrendszer az én véleményem szerint nem nyújt megoldást erre a problémára, csak további feszültségeket generálna.)

A közeli és távolabbi jövő legfontosabb társadalmi kérdései közé tartozik, hogy miként viszonyulunk idősebb honfitársainkhoz.

Az egyetlen morálisan helyes hozzáállás az lehet, ha az öregeket - akik közé egy idő után mindannyian tartozunk, ha addig véletlenül meg nem halunk - növekvő társadalmi erőforrásnak tekintjük. 

Az idősebb korosztály a társadalom legfontosabb stabilizáló ereje, a családi összetartozás és az érzelmi intelligencia legfőbb forrása lehet.

Ehhez azonban mindenekelőtt újra kell definiálni az öreg fogalmát, hiszen abszolút anakronizmus öregnek titulálni olyan embereket, akik további harminc, akár negyven életévre számíthatnak (vagyis akikre hatvan, hatvanöt évesen még annyi idő vár, mint amennyi egy embernek a születésekor összesen jutott egészen kétszáz évvel ezelőttig).

A naptári életkornak semmi köze nem lesz az adott személy tényleges biológiai, epigenetikus életkorához.

S ha az öregség mint elismert alapbetegség valóban gyógyíthatóvá válik, akkor az összes állami újraelosztó rendszert alapjaiban meg kell változtatni, és az idősekre - a megújult fiatalokra - hatalmas új társadalmi és gazdasági erőforrásként tekinteni.

Ezzel egyidejűleg az összes életkori előítéletet, téveszmét, hamis meggyőződést az emberi gondolkodás gazdagon bűzlő szemétdombájára kell vetni.

A nyugdíjas szónak el kell vesztenie enervált, lemondó, feladást sugalló jelentését: a nyugdíjas nem nyugszik, hanem aktív, hozzáadott-értéket termelő, saját magát kiteljesítő életet él, amelynek során kamatoztathatja az élete során felhalmozott tapasztalati és érzelmi tőkéjét.

Az öregeket létszámukban és erejükben egyre növekvő társadalmi erőforrásnak kell tekintenünk - saját magukat is annak kell tekinteniük -, akik a családok mellett a munkahelyi közösségeket, a lakóhelyi közösségeket, és végsősoron az egész társadalmat képesek stabilizálni. 


Az öregedés új narratívájáról szóló teljes elemzésemet IDE KATTINTVA olvashatja el a Portfolio-portálon.

 

 

 

 

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...