Jövővédelem

Jövővédelem

2016. 06. 15.
Ezt az összefoglalót több, mint hat hónapja készítettem. Az összefoglalómban szereplő információk a megjelenéskor természetesen pontosak voltak, de mára a jogszabályi változások miatt módosulhattak. Kérem, ellenőrizze a téma megjelenését a friss posztjaim között is!

Az ember elbagatellizálja a távolinak érzékelt veszélyeket. Minél kevésbé tűnik közvetlennek a kockázat, annál kevésbé foglalkozunk vele. A veszélyek diszkontálása mindannyiunkra jellemző - nem csak a nyugdíj, hanem általában a jövő kérdései kapcsán.

K Küldés K Nyomtatás

Az ember elbagatellizálja a távolinak érzékelt veszélyeket. Minél kevésbé tűnik közvetlennek a kockázat, annál kevésbé foglalkozunk vele. A kockázat-távolisággal fordítottan arányos kockázat-kicsinyítés, azaz a veszélyek diszkontálása ellenállhatatlan mentális késztetés az emberi tudatban.

 

 

"Zöld, szeretlek, zöld, imádlak"

(Federico Garcia Lorca)

 

A zöldek olyan veszélyekre próbálják felhívni a figyelmünket, amelyeket távolinak érzékelünk. Nem tudjuk, miért is kellene aggódnunk a grönlandi gleccserek vagy a kérődző tehenek miatt. Mintha éjszaka gyertyafénynél közlekednénk: csak azt érzékeljük, ami a gyertya reszkető fénykörében láthatóvá válik. Miért is kellene cselekednünk olyan veszélyek miatt, amelyeket nem is látunk?

Az utóbbi kétszáz évben azonban a környezetünket fenyegető legtöbb veszély egyre közvetlenebbé vált. A környezeti veszélyek együtt globalizálódtak a tőkével és az információval. A grönlandi jégtakaró olvadása éppen olyan közvetlenül érint minket, mint a kínai rizsföldek metánkipárolgása. De ezt egyénenként képtelenek vagyunk érzékelni, hiszen a veszélyek diszkontálásának mentális kényszere közbelép.

A mindannyiunkban bennünk élő “zöld-ségnek” ezt a belénk égett gondolkodási mintázatot kell legyőznie. Arra kell törekednünk, hogy létrejöjjön egyfajta planetáris veszélyközösség, amelynek révén az emberi társadalmak képessé válnak a globális kockázatkezelésre.

A zöldeknek egyáltalán nem a természetet kell védeniük az ember ellenében. Sokkal inkább e planetáris veszélyközösség katalizálásával kell foglalkozniuk, mert egyébként nincs esélyünk arra, hogy a saját létünk és tevékenységünk nyomán egyre súlyosabban fenyegetett földi ökoszféra a gyermekeink számára is megfelelő állapotban maradjon fenn. Egy globális erőt képviselő zöld mozgalomnak csak egyetlen célja lehet: kiegyezni Gaiával.

A James Lovelock nevével fémjelzett Gaia-teória lényege: a talaj, a víz, a légkör és az élővilág alkotta gömbhéj a Föld felszínén olyan önszabályozó rendszer, amely mindig az élet fennmaradásához szükséges dinamikus egyensúlyra törekszik.

 

Az élőlények az evolúció során nem csak adaptálódnak a környezethez, hanem maguk is alakítják azt, például a légkör összetételének módosítása révén. A valódi zöld mozgalomnak azt kell bizonyítania, hogy Gaia komplex rendszerében mi is csak egyetlen összetevő vagyunk, akik nem uralhatjuk büntetlenül a természetet. Lovelock szerint az ember pontosan annyira hiheti a Föld gazdájának magát, amennyire egy kecske hiheti magáról, hogy kertész.

A probléma természetesen az, hogy az ember a világ urának képzeli magát. Vallási rendszerei erőteljesen fertőző mémekként változatlan erővel táplálják ezt az önpusztító illúziót.

A földi erőforrások feletti hatalmát illető téves meggyőződésében az ember magától értetődőnek tartja uralmi helyzetét. Azt is természetesnek veszi, hogy élete mai környezete ilyen is marad: lesz levegő, lesz víz, lesz élelem, lesz energia, stabil marad az időjárás, nem áll küszöbön se jégkorszak, se forró korszak, azaz végsősoron a bolygó éppoly lakható marad, mint az utóbbi tízezer évben bármikor.

A kedvező földi körülmények azonban egyáltalán nem maguktól értetődőek.

Kurt Vonnegut különösen keserű utolsó könyve, A hazátlan ember szerint a kőolaj kábítószerétől elbutult emberi faj egy alig száz éve tartó termodinamikai dáridóban dorbézolva saját vesztét okozza, mert több milliószor gyorsabban égeti el a fosszilis energiahordozókban rejlő szenet, mint ahogyan az természetes úton – Gaia önszabályozó rendszere révén – a légkörbe kerülhetne.

Sokunk szomorú gyanúja szerint az emberi haladásba vetett vakhitünk elpusztíthatja az emberi fajt.

Túl sokan lettünk s egyre többen vagyunk a Földön, miközben mindannyian egyre többet akarunk fogyasztani. Kína és India is fogyasztói társadalmat épít: gyarapodó középosztályaik együttes létszáma már meghaladja az 500 millió főt. A lélekszám és a fogyasztási igények együttes növekedése könnyen beteljesítheti a végzetünket. Különösen, ha éppen e fogyasztási igények gáttalan növekedésétől várjuk, hogy kirángasson minket a globális pénzügyi válság rémisztő verméből. Imádkozunk, hogy fejlődjön Kína és India, mert különben leállnak a szuperkapitalizmus turbómotorjai.

Úgy fékezzük meg az életterünket felperzselő tűzvészt, hogy széndioxiddal árasztjuk el ezt az életteret - s éppen ebbe fulladhatunk bele…

Gaia léte és fenyegetettsége nem magától értetődő. Nem érezzük közvetlen veszélynek, ha olvad az arktiszi jég, kienged a tundra, savasodik a tenger, sűrűbben jelentkezik El Nino. Kína is, India is távol van. A benzinkúton van elég üzemanyag. A Csád-tó nem a mi udvarunkban száradt ki. Síeléskor látunk még gleccsereket, s a hóágyú amúgy is szétlövi a melegedési problémákat. Különben is, minek izgassuk magunkat, ha a tudósok is kétpercenként módosítják a modelljeiket?

Az emberi faj eddigi története azt bizonyítja, hogy csak katasztrófákból vagyunk képesek tanulni. Fajmemóriánk patologikusan rövid: mindig ugyanolyan típusú hibákat követünk el.

 

Csakhogy egy ma elkövetett hiba (például a nem Gaia-barát fogyasztás növelése) nagyságrendekkel több kárt okoz, mint akár egy évszázada, mert időközben természeti erővé váltunk magunk is. Ha folytatjuk azt a megszokott gyakorlatunkat, hogy a saját szempontunkból logikus döntéseket hozunk, miközben nem veszünk tudomást Gaia komplex rendszeréről, akkor egyre nagyobb erővel ütközünk majd ennek következményeibe.

A zöldek önként vállalt missziója, hogy segítsenek belátni: ha csak a lokális veszélyt érzékeljük, a globálist nem - ha csak magunkat féltjük, Gaiát nem -, akkor ezen mindannyian rajtaveszthetünk.

Képes-e a zöld mozgalom erre a misszióra? Ennek egyelőre kevés jelét látszik adni. Különösen amiatt, hogy egy-ügyűek, ezért hajlamosak a dolgok egyetlen oldalát nézni, amitől esetenként egyrészt szánalmasan bornírtnak, másrészt technofób neoludditáknak tűnhetnek.

Természetesen az mélyen frusztrálja őket, ha egy-ügyűségükkel szembesítve korlátoltnak minősítik a gondolkodásukat; ez akár fellépéseik agresszivitását is jelentősen növelheti. Az agresszió romboló energiája viszont a politikai paletta széleire sodorja őket, ahol zöldként sem lehet tartósan erősnek maradni. Az ebből következő erőlködés miatt a zöld mozgalmak sokat hibáznak. Esetenként egyenesen úgy viselkednek, mint egy csapat megtévedt terrorista, gondoljunk csak az atomenergiával, az állatkísérletekkel vagy a génmódosított növényekkel összefüggő ügyekre. Túl komplex az ökoszisztéma problematikája ahhoz, hogy egy-ügyűen bárki sikerrel tárgyalhassa.

A zöld gondolkodást ugyanúgy korlátozza a veszélydiszkontálási mintázat, mint bárki emberfiát: akcióik távolabbi kockázatairól nem vesznek tudomást, csakhogy elháríthassák a szerintük közvetlenül fenyegető veszélyt. Bálnák érdekében sem lehet savval locsolni a bálnavadászt. Ugyanazt a hibát követik el, mint amitől erőszakosan óvni próbálnak minket: nem látják a fától az erdőt.

Nem látszanak például tudomást venni az evolúció könyörtelen tényeiről, amelyek szerint teljesen hiábavaló a fajok megmentéséért hadakozni. Az elmúlt 3,5 milliárd évnyi evolúciós fejlődés alatt a pusztulás és újjászületés már milliónyi variációban bekövetkezett a Földön; nincs olyan kataklizma, ami meg ne történt volna.

Az, hogy mi itt lehetünk, az annak köszönhető, hogy más fajok nem lehetnek itt. Egyetlen példa: 245 millió évvel ezelőtt, a perm végén az akkor élő összes faj 95 százaléka egyszerre kipusztult. Mindössze 25 állatfajnak maradtak fönn máig is utódai. E 25 közül tíznek a leszármazottja a ma élő összes gerinces faj 98 százaléka! Ha az a tíz nincs: mi sem vagyunk. Ha akkor működik egy sikeres zöld mozgalom, ami nem hagyja, hogy más fajok kipusztuljanak, akkor a Homo sapiens sohasem születik meg…

Veszedelmesen alááshatja a zöld mozgalmak hitelét az is, ha a zöldre festett cél valójában súlyos környezeti károkat okoz. Az atomenergia hevesen vitatott példája mellett ez történhet a bioüzemanyagok esetén is, hiszen a biodízel előállításához gyorsuló ütemben pusztítják az amúgy is súlyosan sebzett indonéz és maláj esőerdőket – a planetáris légkondicionáló rendszer létfontosságú részeit -, hogy a lecsupaszított területekre pálmaligeteket telepítsenek; a pálmaolaj ugyanis kényelmes dízelalapanyag.

Hasonló veszélyeket rejt magában a bioetanol program is, amely még mindig hatalmas kukoricaültetvényeket igényel, miközben a kukoricatermesztéshez felhasznált energia, műtrágya, növényvédőszer önmagában nagyobb környezeti terhelést jelenthet, mint amit kiváltani szándékozik a program. Fel kell tenni a kérdést, vajon mi váltja ki a világszerte hódító bioüzemanyag-divatot? Az az igény, hogy a jelenleg futó 800 milliónyi autó a fosszilis üzemanyagokkal kapcsolatos gondok ellenére tovább közlekedhessen, azzal a másfélmilliárd új autóval együtt, amit majd főleg a kínai és indiai fogyasztók kívánnak hamarosan üzemeltetni…

Itt érhető tetten a zöldprogramok legnagyobb hibája: nem a keresletet, hanem a kínálatot próbálják természetbaráttá tenni.

 

Pedig a kereslet, vagyis az exponenciálisan növekvő fogyasztási igény tartja mozgásban a globális gazdaságot, ezért azt kellene zöld kordába zárni. A kereslet csökkentése érdekében föllépni azonban reménytelen vállalkozásnak tűnik (akárcsak a kábítószerek esetében). Amíg az USA immár trillió dollárnyi külföldi államadósságát jórészt Kína és az OPEC finanszírozza, addig esélye sincs a zöld mozgalmaknak.

Talán ha mindannyiunkat megtanítanának fotoszintetizálni, hogy így enyhüljön a kereslet a fosszilis energiahordozók iránt…

Az is gyöngíti a zöldeket, hogy általában képtelenek elmagyarázni: mindannyiunk érdekében teszik, amit tesznek. A sikertelenség legfőbb oka, hogy erről csak meg vannak győződve, mint Isten létéről a hívők, de bizonyítékuk nincs rá, sőt, a környezeti ügyek komplexitása miatt sokszor éppen állításuk ellenkezője bizonyosodhat be. Az emberek ráadásul nem hiszik el, hogy ők maguk bármit is tehetnének, aminek hatása lenne a nagy folyamatokra, így eleve bizalmatlanul szemlélik és bolond megszállottaknak tekintik azokat, akik hisznek ebben.

Mekkora hatása volt a „Az éghajlatváltozás rajtad múlik” EU-kampánynak? Hányan fogadták meg a „Kellemetlen igazság” című Al Gore-film végén elhangzó tanácsokat arra vonatkozóan, mit tehetünk személy szerint a klímakatasztrófa veszélyének enyhítése érdekében?

Ha viszont a zöldek azt érzékelik, hogy akcióik hatástalanok, egyre erősebb eszközökhöz próbálnak nyúlni, ami még inkább taszítja a többséget. Kivéve, ha a radikalizmus felszításában utazó politikai pártok felismerik a zöld agresszióban rejlő lehetőséget, a zöldek meg hagyják, hogy missziójukat elfertőzze a politika. A zöld szolgálószínné válik, amellyel csak fedni akarják az adott politikai formáció harci szekerét. Emiatt akkor sem figyelünk majd rájuk, amikor már tényleg a kertjeink alatt oldalog a farkas.

A zöld mozgalmak azonban minden mai gond ellenére a jövő erői lesznek, ha képesek megteremteni a Gaia-tudattal való gondolkodás kultúráját. Ez az egy Földünk van, s mindannyiunk közös felelőssége megvédeni – elsősorban saját magunkkal szemben.

Ha van valódi erkölcsi imperatívusz, akkor ez az.

Előbb vagy utóbb Gaia jegyében – és gyermekeink érdekében - mindannyiunknak zölddé kell válnia.

(A cikkben - amely megjelent a Figyelőben - érintett gondolatokat a szerző a Dessin Kiadónál megjelent Legyőzhetetlen című könyvében fejti ki részletesen)

 

 

 

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...