Fotó: Pixabay
Hogyan védekezzünk az életkor szerinti alattomos diszkrimináció ellen?
A jövőbeni önmagunk mindannyiunk számára vadidegen. Ha az évtizedekkel öregebbé váló önmagunk érdekeit a jelenben nem képviseljük, a saját jövőbeni érdekeinket nem érzékelve hibásan és önmagunknak súlyos károkat okozva élhetünk a jelenben.
Ha kérdése van a meglévő vagy a jövőbeni nyugdíjával kapcsolatban, akkor IDE KATTINTVA teheti azt föl.
Hogyan védekezzünk az életkor szerinti
alattomos diszkrimináció ellen?
Hosszú időbe telik, hogy fiatallá válj.
"It takes a long time to become young."
Pablo Picasso spanyol képzőművész (1881 - 1973, elhunyt 91 éves korában)
Mindannyian a valóság illúziójában élünk: úgy véljük, hogy amit érzékelünk, az a tényleges valóság. Nem is tévedhetnénk nagyobbat. Nem a valóságot látjuk, csak azt, amit képesek vagyunk érzékelni és értelmezni belőle.
Az általunk érzékelt valóság egy olyan tudati modell, amit az érzékszerveink és az agyunkban működő szűrő- és lencserendszerünk – a világlátásunk, a belénk épült paradigma – látni enged. Mintha mindannyian egy csak ránk jellemző kontaktlencsét viselnénk, amelyről nincs is tudomásunk, olyan természetes – akár halnak a víz, madárnak a levegő.
Azt, hogy a kontaktlencsénken keresztül mit láthatunk a valóságból, rengeteg feltétel szabályozza: milyen korba, milyen kontinensre, milyen államba, milyen értékrendbe, milyen családba születtünk, milyen iskolákat végeztünk, miket olvastunk, milyen zenét hallgattunk, kik a barátaink, milyen kommunikációs eszközöket nyithatunk meg, meddig élhetünk, hogyan halhatunk, és így tovább.
A kontaktlencsén átszűrt és értelmezett ingerek közül csak azok épülhetnek be a tudati valóságmodellbe, amelyeket meg tudunk nevezni. Látni és beszélni egyszerre tanulunk meg: valójában csak azt látjuk, amit meg tudunk nevezni.
Az általunk érzékelt valóság a mi saját nyelvi teremtményünk. A nyelv a mentális modell anyaga. Ezért a fejünkben a világ csak a miénk. Ez a világ nem a tények összessége: az interpretációink összessége.
Ezért a valóságkép a fejünkben módosítható, a mi saját nyelvi alkotásunk általunk újraírható. Nyelvünkben él a jövő, mert a nyelv révén teremthetjük újjá a bennünk élő mentális jövőképet.
A jövőt úgy tudjuk újraírni, mintha kivennénk a látásunkat eddig meghatározó - és tudomásunk nélkül korlátozó - kontaktlencsét, és olyan új kontaktlencsét helyeznénk be, amelyet nem piszkolt össze a múlt és a jelen.
Senki sem úgy látja a dolgokat, ahogyan azok ténylegesen vannak. Annak látja őket, aminek tűnnek a számára. Ami a valóságnak tűnik, az csak az, ahogyan érzékeli a valóságot.
Éppen ezért akkor, ha a céltudatos nyelvhasználat révén - az új kontaktlencsénk révén - új víziót teremtünk, akkor a cselekedeteink automatikusan ennek megfelelően változnak.
A jövőbeni önmagunk mindannyiunk számára vadidegen, akit nem is látunk. Ha a húsz, harminc, negyven évvel majd öregebbé váló önmagunk érdekeit a jelenben nem képviseljük, a saját jövőbeni érdekeinket nem érzékelve hibásan és önmagunknak súlyos károkat okozva élhetünk a jelenben.
Az emberi tudatot az evolúció csak a lineáris növekedés felfogására huzalozta be, miközben a XXI. században az életünket meghatározó legtöbb eseményre az idő függvényében az exponencialitás jellemző – nem csak a technológai robbanás területén, hanem például a várható élettartamok növekedése területén is.
Időszemléletünk azonban hasonlóan működik, mint a térlátásunk: ha valami közelebb van hozzánk, azt nagyobbnak, ha valami távolabb van tőlünk, azt kisebbnek látjuk. A közeli jövő lehetséges eseményei ezért nagyobbnak, jelentősebbnek látszódnak, mint a közép- vagy hosszútávon várható események. Emiatt hajlamosak vagyunk arra, hogy a hosszú távon ható körülményekről, összefüggésekről, hatásokról tudomást se vegyünk, inkább a szőnyeg alá söpörjük őket.
Az időérzékelésünk ráadásul egyszerűen szánalmas, miközben az ellenkezőjével áltatjuk magunkat. Azt hisszük, egyrészt mindenre emlékszünk, ami a múltban történt velünk, másrészt mindent figyelembe veszünk, ami a jövőnkre hatással lehet. Egyik tétel sem igaz.
Nem véletlen, hogy számtalan izgalmas krimi épül a tanúk teljesen megbízhatatlan vallomásainak ellentmondásaira, hiszen akár csak néhány órával a cselekményt követően is másként emlékszik minden tanú a történtekre, nem is beszélve arról, hogy ugyanaz a tanú is másként emlékszik vissza egy hét, egy hónap, egy év után, mint korábban, különösen akkor, ha időközben megismeri a további nyomozati tényeket és más tanúk vallomásait is.
Ha a jövőről gondolkodunk, a személyes tér- és időlátásunk csak a közvetlen közelünkben létező körülményeket veszi számba, azokat is csak nagyon rövid távon.
A viselkedésalapú közgazdaságtan bizonyította, hogy a jövő kockázatait nem lassú lineáris módon diszkontálja a tudatunk, hanem egy zuhanó hiperbolikus görbe mentén, így nem tíz-tizenöt évre, hanem ösztönösen mindössze másfél-két évre látunk előre.
Az evolúció évszázezredei alatt nem volt arra alkalom, hogy kialakuljon az a képességünk, amelynek révén a gondolkodásunk hosszú távú problémák megoldására koncentrálhatott volna, egyszerűen azért, mert nem létezett semmilyen hosszú táv az ember legfeljebb 30-35 éves átlagos teljes élettartama alatt.
S ha ez nem lenne elég, jellemzően arra sem gondolunk, hogy a jövőben nem biztos, hogy ugyanolyan épek, egészségesek, elszántak, cselekvőképesek leszünk, mint most. A tudati téveszmék e tekintetben tökéletesen működtetik az öncsalás, az önbecsapás, az önáltatás erőit, és egyenesen képtelenné tesznek minket arra, hogy magunktól a saját jövőnk kockázatai között szerepeltessük a saját egészségünket és életminőségünket.
Éppen ez az egyik magyarázata az időseket sújtó életkori diszkriminációnak: saját öregkori önmagunktól és a saját halandóságunktól félünk, ezért eltávolítjuk magunkat a mostani öregektől, és az előítéleteink rácsai mögé zárjuk őket.
Miután egyikünknek sincsenek a jövőnkből olyan emlékei, amelyek a jelenbeni, azonnali cselekvésre ösztönöznének minket, a jövőben jelentkező problémák a jelen sürgető gondjaiként nem válnak érzékelhetővé, hiszen az idősebb környezetünk jelenbeni élő tapasztalatait elzárjuk, eltávolítjuk magunktól, nem vetítjük a saját jövőnkre, s így lelkiismeretfurdalás nélkül a szőnyeg alá söpörhetjük a jövőnkkel való foglalkozás gondját.
ÉDZSIZMUS:
a sajáttá tett tudatlanság és tanult tehetetlenség
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág.
Petőfi Sándor (1823-1849, meghalt 26 évesen):
Egy gondolat bánt engemet
A WHO az aktív öregedés hat feltételét határozta meg, ezek körében szerepelnek egyebek között
- a társadalombiztosítási nyugellátáshoz és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés,
- az egészséges életmód,
- a személyes jellemzők (biológiai, genetikai, pszichológiai faktorok) alakulása,
- a személyes szociális helyzet (iskolai végzettség, párkapcsolat, rokoni és baráti szociális háló) minősége,
- a fizikai környezet állapota (lakhatás, tisztaság, tiszta levegő, ivóvíz, közbiztonság).
Ha e feltételek biztosítottak, akkor az idős emberek számára elérhető
- az autonómia (a döntés szabadsága),
- a függetlenség (a másokra rá nem szorultság) és
- a megfelelő életminőség.
Az aktív és egészséges öregedés WHO-definícója szerint a globális cél nyilvánvalóan az, hogy növekedjék az idős élet minősége az egészség, a biztonság és a közügyekben való részvétel tekintetében egyaránt.
Ezt az aktív öregedési folyamatot az idősekkel szembeni előítéletek kíméletlenül megzavarják.
Az életkori előítéleteket az angol szakirodalom az ageism kategóriával foglalja össze, amelyet magyarul is talán "édzsizmus"-nak célszerű neveznünk (az ageism szóképzés logikája szerint - amely a fascist/fascism, sexist/sexism, racist/racism mintára épül - ugyanis magyarul az "életkorista/életkorizmus" nyilván nem érné el a kívánt megnevezési hatást).
A téma kutatói szerint az aktív öregedést az "édzsizmus" alapvetően három módon képes veszélyeztetni.
1.
Az első az öregedéssel kapcsolatos sztereotípiák internalizálása, vagyis a rejtett előítéletek sajáttá tétele révén. Ennek során már gyermekkorunktól fogva kétely nélkül és tudat alatt magunkévá tesszük azt az állítást, hogy az öregek betegesek, ápolásra és támogatásra szorulnak, feledékenyek, nem tudnak semmi újat megtanulni, s ha esetleg dolgoznak, a hatékonyságuk pocsék, emiatt végsősoron úgy kell kezelni őket, mintha gyerekek lennének, nem pedig önálló és felelősségteljes döntésre képes autonóm személyiségek.
Az öregek a második gyermekkorukban élnek, vagyis ugyanúgy felügyeletre és irányításra szorulnak, mint a gyermekek.
Ha az ilyen elveket valló ember megöregszik, természetes módon magára is igaznak tekinti ezt az értékítéletet - hiszen egész életében így gondolta -, vagyis az időseket illető sztereotípia önbeteljesítő jóslattá válik.
2.
A második az öregedéssel kapcsolatos sztereotípiáktól való menekülés, vagyis annak a kockázatnak a hárítása, hogy öregnek lássanak minket.
Erre épül az egész anti-ageing ipar, a fiatalítószerek és öregedésgátló kozmetikumok, étrendkiegészítők, önmotivációs könyvek és tanfolyamok, s persze a szépészeti műtétek multimilliárdos hasznot hajtó álomvilága.
Az önbecsapás a leginkább lukratív üzletek egyike, amelynek legfőbb hajtóanyaga az öregedéstől való atavisztikus rettegés.
3.
A harmadik persze a kor szerinti közvetlen vagy közvetett diszkrimináció, de a sokrétű jogi tilalom miatt ennek megnyilvánulásai egyre kevésbé nyilvánvalóak, noha az elterjedtségük az egyre idősebb társadalmakban nyilvánvalóan nem csökken.
Akár a #metoo kampány a szexizmus ellen, szükség van egy #AllOfUs kampányra az édzsizmus elleni fellépés tudatosítás érdekében (azért "all of us", mert az öregedés kivétel nélkül mindannyiunkat érint: az idő mindenkire ráégeti a kor stigmáját).
Az AARP #DisruptAging kampánya is ugyanezt a célt szolgálja.
Az édzsizmus eredetére sok magyarázat született az utóbbi öt évtizedben, amióta megszületett ez a fogalom.
Modernizációs elmélet
A modernizációs elmélet szerint a modern kapitalizmusban az idős ember nem kellően produktív, így egyre fölöslegessebbé váló tehertétel a társadalom részére. Emiatt el kell tüntetni őket a szem elől, vagyis nyugdíjba kell kényszeríteni őket. Nyugdíjasként a társadalmi státuszuk az aktív kori helyzetükhöz képest leromlik. Alacsonyabb státuszú polgárokkal viszont nem szívesen vállal közösséget a magasabb társadalmi státuszban lévő aktív dolgozó, ami megágyaz az öregekkel szembeni előítéleteknek.
Az öreg mint "fölösleges ember" felfogást sok disztopikus alkotás boncolgatta az utóbbi években.
Christopher Buckley (aki ma a Forbes Life főszerkesztője) 2007-ben megjelent Boomsday című szatirikus regényében az amerikaiak fiatalabb generációi nem akarnak magas adókat fizetni a baby boomerek nyugdíjazása miatt, ezért egy 29 éves blogger bedobja a köztudatba, hogy állami támogatással lehetővé kell tenni minden 75 évesnek, hogy önkezével vessen véget életének (az államilag ösztönzött eutanáziát a könyvben "átvonulásnak" hívják). A folytatás mintha egy abszurd trumpista valóságshow-ban zajlana.
Csoportidentitás elmélete
A csoportidentitás kapcsolódó elmélete szerint a társadalom különböző életkori csoportokra bontható, és az egyes csoportok koruk szerint hierarchikus viszonyba rendeződnek. Ebben a világszemléletben a fiatal jó, az öreg rossz. A fiatal okos, az öreg buta. (Különösen, ha egy Zuckerberg-kaliberű, ideiglenesen fiatal vezető is nyíltan hangoztatja ezt az alaptalan butaságot.) A fiatal egyszerűen többet ér, mint az öreg, mert a fiatal előtt álló lehetőségek többet nyomnak a latban, mint az öregek idejétmúlt tapasztalatai.
Ennek az elméletnek a része a csoportközi veszélyeztetés rémképének felfestése is. Eszerint az öregek egyre veszélyesebb fenyegetést jelentenek a fiatalokra, mert egyre inkább leterhelik a nagy állami újraelosztó rendszereket, így elszívják az erőforrásokat a fiatalok elől. Ez a téves hozzáállás képes az öregeknek ugrasztani a fiatalokat és vice versa.
Ennek az előítéletnek a legismertebb irodalmi megfogalmazása Dino Buzzati "Hajtóvadászat öregekre" című novellája, amely tökéletesen bizonyítja azt is, hogy az öregekkel szembeni előítéletek saját jövőbeni önmagunk ellen fordítanak minket.
Önbesorolási elmélet
Az önbesorolási elmélet szerint az életet szakaszoljuk, az egyes szakaszhatárokat azok a jellemző életkorok alkotják, amelyek életünk meghatározó eseményeihez kötődnek.
Az öregkor ebben a szemléletben a nyugdíjkorhatár betöltésével kezdődik, így a nyugdíjba vonuló ember automatikusan besorolja magát az öregek közé.
Ebben a szemléletben az öregek homogén tömbnek látszanak, mintha a 65 éves fővárosi mérnök, a 75 éves tanyasi őstermelő, a 80 éves kisvárosi titkárnő és egy vidéki idősotthon 90 éves demens lakója között semmilyen különbség nem lenne.
Vajon elfogadnánk-e, hogy nincs lényegi különbség a 15 - 45 éves korosztályok tagjai között? Vagy a 30 - 60 éves korosztályok tagjai között? Ugyanazok a vágyaik, a céljaik, a szükségleteik, ugyanazok a problémáik, ugyanazt a zenét hallgatják, ugyanazokat a filmeket nézik? Ugyanolyan a családi helyzetük? Ugyanolyan az anyagi helyzetük? Ugyanolyan az iskolai végzettségük, a műveltségük, a kulturális fogyasztásuk?
Ezeknek az állításoknak a nyilvánvaló képtelenségét azonnal belátjuk, mégis természetesnek fogadjuk el, hogy a 60 fölötti korosztályok minden tagja hasonló: öreg. Ez a velejéig hazug általánosítás az édzsizmus legsiralmasabb és legáltalánosabb megnyilvánulási formái közé tartozik.
Rettegéskezelési elmélet
És persze említést kell tenni a rettegéskezelési elméletről is, amely szerint az öregeket azért távolítjuk el magunktól, azért zárjuk gondolkodási karanténba, azért alkalmazzuk velük szemben az édzsizmus teljes fegyvertárát, mert a saját törékenységünkre, múlandóságunkra, halandóságunkra emlékeztetnek minket.
Ebben a felfogásban az öregedés az elkerülhetetlen fizikai és mentális hanyatlás szinonimája, így különösen fölerősíti az életkori előítéleteket.
Ez az internalizált előítélet a legfőbb oka annak, hogy az öreg kétségbeesetten fiatalnak - saját maga fiatalabb verziójának - akar látszani, bármi is legyen ennek az ára.
Emiatt vezették be a harmadik élet után a negyedik élet fogalmát is: a harmadik életben az életerős fiatal öregek, friss nyugdíjasok életük aranyéveit élik (az öregedést csak így látjuk a reklámokban, mégha inkontinencia-pelenkáról, végbélkúpról vagy terjedő körömgombáról van is szó), míg a negyedik életben az előítéletes szakaszolás miatt már gyötrődve a halálra készülnek, így az öregek kapcsán csak a harmadik életről kell beszélnünk, a negyedikre senki sem kíváncsi.
A vizuális édzsizmus miatt egy látszólag ellentétes képi divat is érzékelhető, ha nem reklámról, hanem napi tudósításokról van szó: ekkor ugyanis a nyugdíjas jellemzően nélkülöző, panaszkodó, sértett, áldozat, és leginkább a Muppet Show zsémbes öregeire hajaz - csakhogy ilyen esetekben is egészséges és életerős időseket szólítanak meg, hiszen másként nem tudnának nyilatkozni sem.
Az internalizált édzsizmus miatt áldozzák föl sokan az időskori önbecsülésüket - és megtakarításaikat - a fiatalság álnok oltárán. Pedig a görög bölcselők óta tudniuk kellene, hogy a sors vonszolni fogja azt, aki ellenáll. Az ősi igazságoknál azonban erősebb a friss téveszmék hatása.
Persze a közvetlen környezetük hozzáállásától és a szemlélő távolságától függően számtalan pozitív sztereotípia is övezheti az öregeket, amelyek szerint melegszívűek, bölcsek, erkölcsösek, tapasztaltak, hűségesek, megbízhatóak (látható, hogy képesek vagyunk a nagyszüleink iránti szeretetet kivetíteni idegen öregekre is, csak ne legyenek túl közel hozzánk).
Mint minden általánosítás, a pozitív előítélet éppúgy megalapozatlan lehet az egyes emberek esetében, mint amilyen hamis a negatív sztereotípia.
Az öregeket sújtó leggyakoribb negatív sztereotípiák szerint egy idős ember nem kreatív, nem tud és nem is akar új kunsztokat tanulni, így a termelékenysége egyre csak romlik (ha egyáltalán dolgozik valamit).
Annak ellenére makacsul tartja magát ez a sértő téveszme, hogy mindenki képes kapásból számtalan ellenpéldát hozni. Csak a képzőművészet nagyjai közül Michelangelo, Ingres, Picasso, Monet, Matisse, O'Keeffee legjobb munkáik közül sokat igazán idős korukban hozták létre.
Kedvenc példám azonban Leopold Stokowski, aki karmesterként 90 évesen még tíz évre szóló szerződést írt alá egy stúdióval lemezfelvételekre (95 éves korában halt meg).
"Művészként bárkiben, aki betölti a 70-et, felmerül a halandóság kérdése. Hány éved van még hátra? Ez arra késztet, hogy szabadulj meg a felesleges, lényegtelen elemektől és csak arra koncentrálj, ami igazán fontos" - mondja Jack Whitten afroamerikai absztrakt festő (1939 - 2018, meghalt 78 évesen). Nem véletlen, hogy sok író, zeneszerző, képzőművész, rendező, színész idős korában képes igazán kiteljesedni. (Friss példákat hozott az idei Oscar-díjátadó gála is.) És ez a politikusokra is igaz.
Az előítélet mégis erősen tartja magát, akárcsak az a bántó általánosítás, hogy minél öregebb valaki, annál inkább elmagányosodik, annál inkább betegeskedik, annál inkább szorong, ettől még betegebbé válik, és egyre inkább megfelel a többség öregekről alkotott véleményének. Íme, az önbeteljesítő korstigma példája: az öreg tényleg kolonccá válik a társadalom nyakán. Az ilyen közegben élő öreg számára mindennapos tapasztalat a vele szemben tanúsított tisztelet hiánya, a vele folytatott kommunikáció leereszkedő, gyerekes hangneme (az angolok már megalkották az "elderspeak" kifejezést az orwelli newspeak mintájára, amit magyarra újbeszélként fordítottak, ennek mintájára az elderspeak lehetne "óbeszél").
Az édzsizmus tükrében az öregedés a társadalmi eljelentéktelenedés, a társadalom számára láthatatlanná válás lassú, de kérlelhetetlen folyamata.
Ezt a hamis tükröt kell késedelem nélkül újrafoncsorozni.
Az öregedés új narratívájáról szóló teljes elemzésemet IDE KATTINTVA olvashatja el a Portfolio-portálon.