Élj a mának! Vagy mégse?

A döntéshozatal titkai, avagy a döntéseinket meghatározó három alaptörvény

Ezekről a titkorkról libbentettem föl a fátylat a Trend FM rádió Közeljövő című műsorának augusztus 31-i adásában Érczfalvi András szerkesztő-műsorvezető vendégeként. Érdemes meghallgatnia! (A szöveg végén található hangfájlt indítsa el.) A lényeget írásban is összefoglaltam:

Az emberek döntéseit valójában meglepően kevés tényező befolyásolja, s ha ismerjük ezeket a tényezőket, tudományos alapossággal felkészülhetünk a kezelésükre. Mindössze három fő elemre elegendő fókuszálnunk, amelyek ténylegesen meghatározzák, miként döntünk az élet komoly és kevésbé komoly kérdéseiben.

1.

Az elsőt az határozza meg, hogy milyen sorrendet állítunk a küzdelem és a győzelem, a szenvedés és az öröm, a kínlódás és az élvezet között.

Vagyis: Carpe diem - vagy mégsem? 

Hajlandók vagyunk-e először küzdeni és utána örülni a győzelemnek? 

Vagy egyszerűbben: rá tudjuk-e venni magunkat a rendszeres és okos munkára - vagy inkább elblicceljük, s a mindig készségesen rendelkezésünkre álló holnapra halasztjuk a mára tervezett feladatokat?

A sorrendtől függően csak két kimenetele van ezeknek a döntéseknek: az egyik esetben az előnyöket azonnal élvezni kívánjuk (és nem törődünk a később törvényszerűen ránk zuhanó hátrányokkal), míg a másik esetben először megbirkózunk a hátrányokkal (hogy később élvezhessük döntésünk minden előnyét).

Természetesen mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy a későbbi következményekre fittyet hányva élvezzük a napot - elmajszoljunk még egy szelet Sacher-tortát, heverésszünk még egy kicsit az ágyban, és így tovább.

Nevezhetjük ezt “bűnös élvezetekre" csábító döntésnek - mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem, mondta Oscar Wilde -, szemben a másik típussal, amelyet leginkább “befektetési jószágok megteremtésére" irányuló szándékként írhatunk le.

Mindannyian ezerszer inkább meghoznánk az első típusú döntést - élvezd az életet most, ne törődj a holnappal -, hiszen biológiai fejlődésünk évszázezredei során ez bizonyult sikeres stratégiának (azaz a legtöbb utódot a leggyorsabban világra segíteni képes magatartásnak).

Ha a várható élettartamunk csak húsz-harminc év lenne, Horatius nyomán mi is a “carpe diem" (ragadd meg s élvezd a napot) parancsolatát követnénk, hiszen értelmetlen lenne hosszabb távban és távon gondolkodnunk.

A világ azonban gyökeresen megváltozott - miközben vágyaink és ösztöneink egy jottányit sem.

A bűnös élvezetek (ma lakoma - holnap böjt) és a befektetési jószágok (ma böjt - holnap lakoma) ellentétes erőhatásai között ingadozva ma is inkább elodáznánk a holnap gondját.

Tiszta lelkiismerettel azonban ma már nem tehetjük ezt meg, mert a világtörténelemben először mindannyian óriási eséllyel számíthatunk arra, hogy megöregszünk. Már nem húsz-harminc év a születéskor várható teljes élettartamunk - mint az elmúlt százezer évben -, hanem ennek legalább a háromszorosa.

Mi ez, ha nem szökőárszerű változás életünk legalapvetőbb jellemzőjében - a hosszában?

Az élvezetek és hátrányok feszültséget gerjesztő - tudományosabb szóhasználattal: kognitív disszonanciát keltő - tudati erőterében ezért mindinkább segítségre szorulunk.

Mai emberként kénytelen-kelletlen belátjuk, hogy nem vezérelheti minden döntésünket az élvezetek azonnali elnyerésének hedonista vágya, de ahhoz egyedül még gyöngék és esendők vagyunk, hogy leküzdjük a “carpe diem" evolúciósan belénk égett parancsát és képesek legyünk a jövőbeni hátrányok elkerülésére koncentrálva lemondani a mai előnyökről.

Kedvenc példám: a legkevésbé sem nyújthat ma élvezetet senkinek a nyugdíjcélú felhalmozás megkezdése (nem más az, mint halasztott élvezet, halasztott fogyasztás - halasztott napsütés, vagyis pszichológiai fájdalom). Ki akar önszántából lemondani egy idei tengerparti nyaralásról a húsz év múlva esedékes tóparti pihenés és a negyven év múlva esedékes árnyas kerti üldögélés érdekében? 

Kell valaki, aki noszogat minket ilyen döntések meghozatalára, mert evolúciósan kódolt, elemi erejű és kulturálisan is ezredévek óta szentesített késztetést kell legyőznünk magunkban ahhoz, hogy megkössünk bármilyen hosszabb távra szóló elköteleződéssel járó szerződést vagy meghozzunk bármilyen, egy-két évnél hosszabb távra kiható döntést.  

2.

A döntéseinket meghatározó második legfontosabb tényező egyszerűen az, hogy mennyire érezzük nehéznek az adott döntést.

Egy döntést annál nehezebbnek érzünk, minél később tudunk meggyőződni arról, hogy helyesen döntöttünk-e.  

Egy döntés meghozatala annál könnyebb, minél közvetlenebb, minél gyorsabb és minél megbízhatóbb visszajelzést kapunk arról, hogy jól döntöttünk-e.

A sors apró fintora, hogy az életünket valóban meghatározó nagy döntéseinkről soha nem kaphatunk azonnali, közvetlen és megbízható visszajelzést. Az élet nem teniszmeccs, ahol minden ütésem után azonnal láthatom, jó helyre küldtem-e a labdát, s a következő ütésnél már javíthatok is. 

A nagy döntések esetében nem tudok edzeni, nincs esélyem a technikám csiszolására, vagy arra, hogy kiköszörüljem a csorbát egy visszavágón.

Vajon gyakorolhatom-e a nyugdíjba vonulást?

Újrázhatok-e kisebb májjal, kevesebb kátrányban fürösztött tüdővel, rugalmasabb érfalakkal, feleakkora depresszióval? Van-e esélyem életem jeleneteinek újraforgatására? Vagy ez egy olyan egész életet betöltő film, amelynek minden snittjét csak egyszer engedi betenni a filmbe a Végső Vágó?

S ha nem okozna elég problémát önmagában az, hogy közvetlen visszajelzés hiányában életünk valóban nagy döntéseiről mindig csak utólag - és általában későn - derül ki, helyesek voltak-e, még egy súlyos gonddal kell megbirkóznunk. 

Ugyanis csak azokról a lehetőségekről kaphatunk később bármilyen visszajelzést, amelyek választása mellett ténylegesen döntöttünk.

A kihagyott lehetőségekről nincs visszaigazolás: a “mi lett volna, ha" kérdése értelmetlen. (Mint a házasember merengése arról, mi lett volna, ha tíz éve a Julit választja a buliban a Mari helyett...)

3.

A döntéseinket meghatározó harmadik tényező attól függ, hogy hány lehetőség közül választhatunk. Annál nehezebb döntenünk, minél nagyobb a kínálat - noha úgy érezzük, hogy a szabadságunk annál nagyobb, minél több lehetőség áll nyitva előttünk.

A bőség zavara azonban meglepően gyorsan leblokkol és döntésképtelenné tesz minket. Két-három lehetőség közül könnyen választunk, öt-tíz közül sokkal nehezebben.

Ha az út tízfelé ágazik előttem - s mindegyik elágazás hasonlónak tűnik fel -, akkor nem tízszer, hanem százszor olyan nehéz lesz döntenem, melyik utat válasszam, mert exponenciálisan nő bennem a kognitív feszültség.

Ha egy étteremben elém tesznek egy étlapot száztizenháromféle étellel, óriási eséllyel azt választom közülük, amit egyébként általában enni szoktam otthon is, egyszerűen azért, mert az agyam a megszokotthoz menekül a bőség zavara keltette feszültség elől.

Egy zseniális séf, Charlie Trotter Chicagóban rájött arra, hogyan oldhatja meg ezt a “csak azt eszek étteremben, amit otthon is szoktam" problémát. Az ő éttermében nincs étlap az asztalon és csak annyit kérdez tőled a pincér, vegetáriánus vagy-e. Trotternél ugyanis csak két lehetőség közül kell választanod: eszel-e husit vagy sem. A további súlyos döntések felelőssége már csakis az ő séf-vállát nyomja, és ezért az emberek boldogan fizetnek tízszer annyit a nyolc ismeretlen fogásból álló lakomáért, mint másutt a megszokott félkilós marhasültekért. Trotter ötletét azóta rengeteg jó étterem másolja.

Döntéseinket tehát nem túl sok tényező határozza meg, mégsem könnyű előrejelezni, hogyan döntünk egy konkrét helyzetben. Gondolkodásunkat ugyanis alapvetően befolyásolja a tudat “nyolc tévparancsolata” - ezekről beszélgettünk az elmúlt két adásban.

Ezt az adást IDE KATTINTVA hallgathatja meg vagy indítsa el az alábbi hangfájlt.

A tudati illúziókról szóló adásokat IDE KATTINTVA hallgathatja meg.