2022-ben közzétett posztjaim, cikkeim, elemzéseim közül ezt az írásomat tartom az egyik legfontosabbnak, ezért ajánlom ismét szíves figyelmükbe.

Tanuld meg szeretni öreg önmagad, és ne hagyd, hogy bárki bántsa

(az öregedés új narratívája)

1.

Inter arma silent Musae

(Fegyverek közt hallgatnak a Múzsák)

Európában évtizedeken át abban a hitben ringattuk magunkat, hogy itt nem lesz már nagy háború, nukleáris katasztrófa pedig végképp nem fenyegethet, de 2022. február 24-én az orosz hadvezetés brutálisan szétszaggatta ezt az illúziónkat, amint megindította az Ukrajna elleni invázióját. A világ egyesült védekező és fegyelmező képességében bízva, mégis rettegve és elborzadva nézzük ezt az elképzelhetetlen háborút, remélve, hogy jövőre talán véget ér, és a szomszédunkban tomboló öldöklés nem szakítja ránk is az eget. 

Mit láthat a háború tört tükrében egy nyugdíjszakértő? Azt, hogy fegyverek közt hallgatnak ugyan a múzsák, de nem áll meg az idő: mindenki minden nap egy nappal öregebb lesz, s így egy nappal közelebb kerül ahhoz a korhoz, amikor saját bőrére ég majd az időseket sújtó előítéletek stigmája. 

2.

Este van már, sietnek az esték 

álnokul mint a tolvaj öregség 

mely lábhegyen közeledik, halkan, 

míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!

Babits Mihály (1883-1941)

Ősz és tavasz között

Az Egészségügyi Világszervezet ( WHO) az aktív öregedés hat feltételét határozta meg, ezek körében szerepelnek egyebek között a társadalombiztosítási nyugellátáshoz és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés, az egészséges életmód, a személyes jellemzők (biológiai, genetikai, pszichológiai faktorok) alakulása, a személyes szociális helyzet (iskolai végzettség, párkapcsolat, rokoni és baráti szociális háló) minősége, a fizikai környezet állapota (lakhatás, tisztaság, tiszta levegő, ivóvíz, közbiztonság). 

Ha e feltételek biztosítottak, akkor az idős emberek számára elérhető az autonómia (a döntés szabadsága), a függetlenség (a másokra rá nem szorultság) és a megfelelő életminőség. Az aktív és egészséges öregedés WHO-definícója szerint a globális cél nyilvánvalóan az, hogy növekedjék az idős élet minősége az egészség, a biztonság és a közügyekben való részvétel tekintetében egyaránt.

Ezt az aktív öregedési folyamatot az idősekkel szembeni előítéletek kíméletlenül megzavarják.

Ezeket az előítéleteket az angol szakirodalom az ageism kategóriával foglalja össze, amelyet magyarul is talán "édzsizmus"-nak célszerű neveznünk; az ageism szóképzés logikája szerint - amely a fascist/fascism, sexist/sexism, racist/racism mintára épül - ugyanis magyarul az "életkorista/életkorizmus" nyilván nem érné el a kívánt megnevezési hatást. 

A téma kutatói szerint az aktív öregedést az "édzsizmus" alapvetően három módon  képes veszélyeztetni.

Az első az öregedéssel kapcsolatos sztereotípiák internalizálása, vagyis a rejtett előítéletek sajáttá tétele révén. Ennek során már gyermekkorunktól fogva kétely nélkül és tudat alatt magunkévá tesszük azt az állítást, hogy az öregek betegesek, ápolásra és támogatásra szorulnak,  feledékenyek, nem tudnak semmi újat megtanulni, s ha esetleg dolgoznak, a hatékonyságuk pocsék, emiatt végsősoron úgy kell kezelni őket, mintha gyerekek lennének, nem pedig önálló és felelősségteljes döntésre képes autonóm személyiségek. Az öregek a második gyermekkorukban élnek, vagyis ugyanúgy felügyeletre és irányításra szorulnak, mint a gyermekek. Ha az ilyen elveket valló ember megöregszik, természetes módon magára is igaznak tekinti ezt az értékítéletet - hiszen egész életében így gondolta -, vagyis az időseket illető sztereotípia önbeteljesítő jóslattá válik. 

A második az öregedéssel kapcsolatos sztereotípiáktól való menekülés, vagyis annak a kockázatnak a hárítása, hogy öregnek lássanak minket. Erre épül az egész anti-ageing ipar, a fiatalítószerek és öregedésgátló kozmetikumok, étrendkiegészítők, önmotivációs könyvek és tanfolyamok, s persze a szépészeti műtétek multimilliárdos hasznot hajtó álomvilága. Az önbecsapás a leginkább lukratív üzletek egyike, amelynek legfőbb hajtóanyaga az öregedéstől való atavisztikus rettegés.

A harmadik persze a kor szerinti közvetlen vagy közvetett diszkrimináció, de a sokrétű jogi tilalom miatt ennek megnyilvánulásai egyre kevésbé nyilvánvalóak, noha az elterjedtségük az egyre idősebb társadalmakban nyilvánvalóan nem csökken. Akár a #metoo kampány a szexizmus ellen, szükség van egy #AllOfUs kampányra az édzsizmus elleni fellépés tudatosítás érdekében (azért "all of us", mert az öregedés kivétel nélkül mindannyiunkat érint: az idő mindenkire ráégeti a kor stigmáját).

3.

Ha tudtam volna, hogy ilyen sokáig élek, jobban vigyáztam volna magamra.

“If I’d known I was going to live this long, I’d have taken better care of myself.”

Eubie Blake zeneszerző, jazz zongorista (1887- 1983)

Az édzsizmus eredetére sok magyarázat született az utóbbi öt évtizedben, amióta megszületett ez a fogalom.  

A modernizációs elmélet szerint a modern kapitalizmusban az idős ember nem kellően produktív, így egyre fölöslegessebbé váló tehertétel a társadalom részére. Emiatt el kell tüntetni őket a szem elől, vagyis nyugdíjba kell kényszeríteni őket. Nyugdíjasként a társadalmi státuszuk az aktív kori helyzetükhöz képest leromlik. Alacsonyabb státuszú polgárokkal viszont nem szívesen vállal közösséget a magasabb társadalmi státuszban lévő aktív dolgozó, ami megágyaz az öregekkel szembeni előítéleteknek. 

Az öreg mint "fölösleges ember" felfogást sok disztopikus alkotás boncolgatta az utóbbi években. Christopher Buckley (aki ma a Forbes Life főszerkesztője) 2008-ban megjelent Boomsday című szatirikus regényében az amerikaiak fiatalabb generációi nem akarnak magas adókat fizetni a baby boomerek nyugdíjazása miatt, ezért egy 29 éves blogger bedobja a köztudatba, hogy állami támogatással lehetővé kell tenni minden 75 évesnek, hogy önkezével vessen véget életének (az államilag ösztönzött eutanáziát a könyvben "átvonulásnak" hívják). A folytatás mintha egy abszurd trumpista valóságshow-ban zajlana. 

P.D. James angol írónőnek Az ember gyermeke című könyve alapján Alfonso Cuaron rendezett világsikerű filmet Clive Owen, Julianne Moore és Michael Caine főszereplésével, amelyben az öregeknek az állam ingyenes öngyilkosság-csomagokat biztosít. 

A sor hosszan folytatható, a disztópia mindig vonzotta az alkotókat. (A poszt-apokaliptikus világ baljós árnya ráadásul a napi valóságunkra is rávetül az ukrajnai orosz invázió kiszámíthatatlan következményei miatt.)

A csoportidentitás elmélete szerint a társadalom különböző életkori csoportokra bontható, és az egyes csoportok koruk szerint hierarchikus viszonyba rendeződnek. Ebben a világszemléletben a fiatal jó, az öreg rossz. A fiatal okos, az öreg buta. (Különösen, ha egy Zuckerberg-kaliberű, ideiglenesen fiatal vezető is nyíltan hangoztatja ezt az alaptalan butaságot.) A fiatal egyszerűen többet ér, mint az öreg, mert a fiatal előtt álló lehetőségek többet nyomnak a latban, mint az öregek idejétmúlt tapasztalatai.  

Ennek az elméletnek a része a csoportközi veszélyeztetés rémképének felfestése is. Eszerint az öregek egyre veszélyesebb fenyegetést jelentenek a fiatalokra, mert egyre inkább leterhelik a nagy állami újraelosztó rendszereket, így elszívják az erőforrásokat a fiatalok elől. Ez a téves hozzáállás képes az öregeknek ugrasztani a fiatalokat és vice versa. Ennek az előítéletnek a legismertebb irodalmi megfogalmazása Buckley és James említett könyvei mellett Dino Buzzati "Hajtóvadászat öregekre" című novellája, amely tökéletesen bizonyítja azt is, hogy az öregekkel szembeni előítéletek saját jövőbeni önmagunk ellen fordítanak minket.

Az önbesorolási elmélet szerint az életet szakaszoljuk, az egyes szakaszhatárokat azok a jellemző életkorok alkotják, amelyek életünk meghatározó eseményeihez kötődnek. Az öregkor ebben a szemléletben a nyugdíjkorhatár betöltésével kezdődik, így a nyugdíjba vonuló ember automatikusan besorolja magát az öregek közé. 

Ebben a szemléletben az öregek homogén tömbnek látszanak, mintha a 65 éves fővárosi mérnök, a 75 éves tanyasi őstermelő, a 80 éves kisvárosi titkárnő és egy vidéki idősotthon 90 éves demens lakója között semmilyen különbség nem lenne. Vajon elfogadnánk-e, hogy nincs lényegi különbség a 15 - 45 éves korosztályok tagjai között? Vagy a 30 - 60 éves korosztályok tagjai között? Ugyanazok a vágyaik, a céljaik, a szükségleteik, ugyanazok a problémáik, ugyanazt a zenét hallgatják, ugyanazokat a filmeket nézik? Ugyanolyan a családi helyzetük? Ugyanolyan az anyagi helyzetük? Ugyanolyan az iskolai végzettségük, a műveltségük, a kulturális fogyasztásuk? 

Ezeknek az állításoknak a nyilvánvaló képtelenségét azonnal belátjuk, mégis természetesnek fogadjuk el, hogy a 60 fölötti korosztályok minden tagja hasonló: öreg. Ez a velejéig hazug általánosítás az édzsizmus legsiralmasabb és legáltalánosabb megnyilvánulási formái közé tartozik. 

És persze említést kell tenni a rettegéskezelési elméletről is, amely szerint az öregeket azért távolítjuk el magunktól, azért zárjuk gondolkodási karanténba, azért alkalmazzuk velük szemben az édzsizmus teljes fegyvertárát, mert a saját törékenységünkre, múlandóságunkra, halandóságunkra emlékeztetnek minket. Ebben a felfogásban az öregedés az elkerülhetetlen fizikai és mentális hanyatlás szinonimája, így különösen fölerősíti az életkori előítéleteket. Ez az internalizált előítélet a legfőbb oka annak, hogy az öreg kétségbeesetten fiatalnak - saját maga fiatalabb verziójának - akar látszani, bármi is legyen ennek az ára. 

Emiatt vezették be a harmadik élet után a negyedik élet fogalmát is: a harmadik életben az életerős fiatal öregek, friss nyugdíjasok életük aranyéveit élik (az öregedést csak így látjuk a reklámokban, mégha inkontinencia-pelenkáról, végbélkúpról vagy terjedő körömgombáról van is szó), míg a negyedik életben az előítéletes szakaszolás miatt már gyötrődve a halálra készülnek, így az öregek kapcsán csak a harmadik életről kell beszélnünk, a negyedikre senki sem kíváncsi.   

A vizuális édzsizmus miatt egy látszólag ellentétes képi divat is érzékelhető, ha nem reklámról, hanem napi tudósításokról van szó: ekkor ugyanis a nyugdíjas jellemzően nélkülöző, panaszkodó, sértett, áldozat, és leginkább a Muppet Show zsémbes öregeire hajaz - csakhogy ilyen esetekben is egészséges és életerős időseket szólítanak meg, hiszen másként nem tudnának nyilatkozni sem. 

Az internalizált édzsizmus miatt áldozzák föl sokan az időskori önbecsülésüket - és megtakarításaikat - a fiatalság álnok oltárán. Pedig a görög bölcselők óta tudniuk kellene, hogy a sors vonszolni fogja azt, aki ellenáll. Az ősi igazságoknál azonban erősebb a friss téveszmék hatása.

Persze a közvetlen környezetük hozzáállásától és a szemlélő távolságától függően számtalan pozitív sztereotípia is övezheti az öregeket, amelyek szerint melegszívűek, bölcsek, erkölcsösek, tapasztaltak, hűségesek, megbízhatóak (látható, hogy képesek vagyunk a nagyszüleink iránti szeretetet kivetíteni idegen öregekre is, csak ne legyenek túl közel hozzánk). Mint minden általánosítás, a pozitív előítélet éppúgy megalapozatlan lehet az egyes emberek esetében, mint amilyen hamis a negatív sztereotípia.

Az öregeket sújtó leggyakoribb negatív sztereotípiák szerint egy idős ember nem kreatív, nem tud és nem is akar új kunsztokat tanulni, így a termelékenysége egyre csak romlik (ha egyáltalán dolgozik valamit). 

Annak ellenére makacsul tartja magát ez a sértő téveszme, hogy mindenki képes kapásból számtalan ellenpéldát hozni. Csak a képzőművészet nagyjai közül Michelangelo, Ingres, Picasso, Monet, Matisse, O'Keeffee legjobb munkáik közül sokat igazán idős korukban hozták létre. Kedvenc példám azonban Leopold Stokowski, aki karmesterként 90 évesen még tíz évre szóló szerződést írt alá egy stúdióval lemezfelvételekre (95 éves korában halt meg). "Művészként bárkiben, aki betölti a 70-et, felmerül a halandóság kérdése. Hány éved van még hátra? Ez arra késztet, hogy szabadulj meg a felesleges, lényegtelen elemektől és csak arra koncentrálj, ami igazán fontos" - mondja Jack Whitten absztrakt festő (1939 - 2018). Nem véletlen, hogy sok író, zeneszerző, képzőművész, rendező, színész idős korában képes igazán kiteljesedni. 

Az öregek tehetetlenségével kapcsolatos előítélet mégis erősen tartja magát, akárcsak az a bántó általánosítás, hogy minél öregebb valaki, annál inkább elmagányosodik, annál inkább betegeskedik, annál inkább szorong, ettől még betegebbé válik, és egyre inkább megfelel a többség öregekről alkotott véleményének. Íme, az önbeteljesítő korstigma példája: az öreg tényleg kolonccá válik a társadalom nyakán. Az ilyen közegben élő öreg számára mindennapos tapasztalat a vele szemben tanúsított tisztelet hiánya, a vele folytatott kommunikáció leereszkedő, gyerekes hangneme (az angolok már megalkották az "elderspeak" kifejezést az orwelli newspeak mintájára, amit magyarra újbeszélként fordítottak, ennek mintájára az elderspeak lehetne "óbeszél" - lásd riasztó példaként a magyar orvosok és ápolók öreg páciensekkel kapcsolatos kommunikációját).  

Az édzsizmus tükrében az öregedés a társadalmi eljelentéktelenedés, a társadalom számára láthatatlanná válás lassú, de kérlelhetetlen folyamata.  

Ezt a hamis tükröt kell késedelem nélkül újrafoncsorozni.

4.

Az emberek életük kezdetén és végén a legboldogabbak. 

Az élettartamra vetített boldogság-görbe U-alakú.

Minden életszakasz azonosan értékes, így az öregkorunk is, különösen, ha ennek hossza akár több évtizedig is tarthat. A nyugdíjas szónak el kell vesztenie enervált, lemondó, feladást sugalló jelentését: a nyugdíjas nem "nyugszik", hanem aktív, hozzáadott-értéket termelő, saját magát kiteljesítő életet él, amelynek során kamatoztathatja az élete során felhalmozott tapasztalati és érzelmi tőkéjét.

Az öregeket létszámukban és erejükben egyre növekvő társadalmi erőforrásnak kell tekintenünk, akik a családok mellett a munkahelyi közösségeket, a lakóhelyi közösségeket, és végsősoron az egész társadalmat képesek stabilizálni. 

Csermely Péter rejtett hálózatokról írt könyvében (A rejtett hálózatok ereje - Mi segíti a világ stabilitását?, Vince Kiadó, 2005) említ egy pontosan ideillő példát Rómeó és Júlia tragédiája kapcsán. Ha a Capulet és a Montague nagymamik együtt kötögettek volna a helyi nagyi-klubban, az egyik nagyi óhatatlanul elpötyögte volna, hogy ez a Rómeó gyerek a Julis körül legyeskedik, mire a többi nagyi is tovább szőtte volna a pletyka fonalát, mígnem együtt sírtak volna, hogy ez a két gyönyörű unoka nem lehet egymásé, mert az apáik - a nagyik gyerekei - csak kardélre hánynák egymást. Nem tartott volna sokáig, amíg az egyik nagyi föláll, és határozottan kijelenti, hogy a Rómeó márpedig elveszi a Julist, és punktum. Ezután a nagyik kezelésbe vették volna megátalkodott fiaikat, és hamarosan hetedhétországra szóló lakodalmat csaptak volna a családok. Szegény Shakespeare meg kereshetett volna más témát.

Ez az öregedés új narratívájának a lényege: az öregek (a nagyik és dédik, hamarosan talán az ükszülők és szépszülők is) olyan család- és társadalomszervező erőt, tudást, érzelmi és gyakorlati tapasztalatot képviselnek, amely egyedülálló módon képes stabilizálni törékeny jövőbeni társadalmainkat.