Karácsonyi üzenet

Karácsonyi üzenet

2018. 12. 23.
Ezt az összefoglalót több, mint hat hónapja készítettem. Az összefoglalómban szereplő információk a megjelenéskor természetesen pontosak voltak, de mára a jogszabályi változások miatt módosulhattak. Kérem, ellenőrizze a téma megjelenését a friss posztjaim között is!

Szeretni annyi, mint adni. A szeretetért nem vársz cserébe semmi kézzelfoghatót. Nem azért szereted a Másikat, hogy ettől nagyobb hatalmad, sikered, vagyonod, híred legyen. Boldog Karácsonyt mindenkinek!

K Küldés K Nyomtatás

Karácsonykor vess legalább egyetlen pillantást az emberi faj páratlanul lehangoló történelmi téblábolásának egyetlen használható tanulságára: jó vagy.

 Jóságos vagy.

Nem élhették volna túl az őseid a földtörténeti és az emberi korok számtalan poklát, ha az evolúció meghökkentő kunkorai folytán nem alakult volna ki ez az egyedülálló képességed. A képességed arra, hogy jó légy.

Az elv pofonegyszerű: ha jót teszel a Másikkal, nagyobb esélyed van arra, hogy ő is jót tesz veled - következésképpen növeli a túlélési esélyeidet -, mint akkor, ha rosszat teszel vele. Márpedig ha valami növeli a túlélési esélyeidet, az a természetes kiválogatódás során előnyben részesül. Így azok a gének, amelyek őseinkben véletlenül kialakították a jóságra való képességet, folyamatosan erősödtek, mivel versenyelőnyt biztosítottak a túlélésért folytatott szakadatlan élethalálharcban.

Ez az oka annak, hogy valamennyien jóságosak vagyunk. Bármennyire elképedsz ettől: mindannyiunkban hihetetlenül erős a jótettekre való képesség. Ha ez nem így lenne, ki sem alakulhattak volna az együttműködő emberi közösségek. Ha nem így lenne, az ember csak magára lenne utalva, s tudjuk, hogy ez képtelenség: az ember egymagában képtelen a túlélésre.

Az ember társas lény. Az ember egymagában olyan, mint a méh a kaptára nélkül: halott. Ne csapjon be, ha magányra vágysz. A magány csak addig emberi, amíg bármikor visszajöhetsz a társaságba. Amíg a magány olyan, mintha beúsznál a tengerbe. Ha eltűnik az emberi part, te is eltűnsz. Ha nem tudsz visszaúszni a partra, megfulladsz.

Egyedül még arra sem lennél képes, hogy megfogalmazd, mennyire vágysz a magányra. Már ez a fogalom is bonyolult közösségi alkotás. A nyelv, amin egyáltalán elgondolhatod ezt a vágyadat, több millió elődöd és kortársad teremtménye. Egyedül annyi vagy, mint a homokszemcse. Hiába érzed tengerparti sétánynak magad: az csak milliárdnyi szemcsetársaddal együtt lehetsz, szemcsetársam.

Márpedig ha társas lény vagy, akkor figyelned kell a társaidra ahhoz, hogy ugyanezt várhasd tőlük. Segítened kell rajtuk, ha azt akarod, hogy ők is segítsenek neked. Jót kell velük tenned, hogy jót tegyenek veled.

Az evolúciós cserében érvényesül a népmesei mondás: jótett helyébe jót várj. Ha a személyes tapasztalataid mégsem igazolnák ezt a megállapítást, akkor ne felejtsd el, hogy az evolúció elképzelhetetlenül hosszú idő alatt és elképesztően sok cselekményen át fejti ki a hatását. Vagyis jótett helyébe a nagy számok törvénye alapján várj jót.

A jótettek egyenlő cseréje sztochasztikusan igaz megállapítás: jótetted helyébe csak statisztikai bizonyossággal várd a jót, azaz biztos csak abban legyél, hogy a jótettet nagyobb valószínűséggel viszonozza jótett, mint gonosztett. Ezért elegendően hosszú ideig kell vizsgálnod elegendően nagy számú emberi érintkezést ahhoz, hogy a jóságban való hited megerősödjék. Ha úgy érzed, hogy a jótett inkább nyeri el méltó büntetését, mint méltó jutalmát, akkor egyszerűen nem figyeltél elég sokáig elég sok emberre. Nem könnyű ezt belátnod, persze. De Ptolemaioszt (a geocentrikus világképet, mely szerint a Föld a világegyetem középpontja) sem volt könnyű feledni.

A távlatos szemlélet egyébként sem az erősségünk.

A természet könyörtelenül kigyomlálta a messzelátó fajokat, mert hiába láttak a csillagokig, ha belezuhantak az orruk előtt futó szakadékba. Az evolúció nem raktároz a pincéjében téridő-távlatokat érzékelő ösztönt, mert erre csak az emeleten lehet szükség, ahová viszont röpke négymilliárd év után csak most látszunk fölkapaszkodni. Egyszerűen nincs más választásunk, mint a pinceösztöneinkkel körbehunyorogni, ha bármit is szeretnénk napvilágon látni. Így persze tényleg nem mindennapi észbontást kíván belátnunk, hogy jók vagyunk, mert a látvány éppen az ellenkezőjét látszik bizonyítani: mintha a híres emberi nem semmi másra nem lenne képes, mint rémtettekre, elsősorban saját maga ellen. Minél tovább meredsz a környékre, annál hajlamosabb vagy Isten mindenható jóságát is enyhén szólva kétségbe vonni. Még a legmélyebben hívő - vö.: körbenézni nem akaró - embert is leteperheti ez a gyötrő kétely, hát még minket, körbebambulókat.

Így megy ez. Valaki azt állítja, hogy jó vagy, más azt, hogy nem. Ha a szemednek hiszel, akkor mindenki gonosz, legalábbis a többiek. Ne csodálkozz hát, mondod, ha én sem játszom a szolga ostobát, s a magam érdekét nézem. Csakhogy mi a magad érdeke? Jónak lenni vagy gonosznak? Jót cselekedni vagy rémtetteket végrehajtani? Építeni vagy rombolni? Segíteni vagy ártani? Támogatni vagy gáncsolni? Szeretni vagy gyűlölni?

Nem az a kérdés, hogy a családtagjaid, a barátaid, az ismerőseid iránt mit érzel s velük mit cselekszel. Az itt a kérdés, hogy az emberi nem tagjaként hogyan érzel és hogyan cselekszel. Olyan lényként, akinek tudnia kell, hogy valami kápráztatóan ragyogó szerencsefolyam tajtékjaként megadatott neki az, ami a világegyetemben rajtunk kívül talán senkinek: az önmagára eszmélés döbbenetes képessége.

Ennek a különös képességnek a birtokában meddig engedheted meg magadnak, hogy ne vegyél tudomást a saját jóságodról? Arról, hogy bármennyire ördögi is akarsz lenni, nem vagy erre képes, mert az evolúció a jóság rejtekútjain kunkorodott feléd, nem a gonoszságén?

A választ a már ismert öszefüggés rejti: a jóság valószínűsége nagyobb, mint a gonoszságé, mert elegendően hosszú időn keresztül és elegendően nagyszámú mintán vizsgálva a jóság jobban kifizetődik az emberi faj egésze számára. Ezért az emberi nem fejlődése során az evolúció könyörtelen és vak kiválogatási erői előnyben részesítették azokat a géneket, amelyek a jóságra való képesség kialakításért felelősek. Ezért Brechtnek igaza van: valóban iszonyú a kísértés a jóra, annak ellenére, hogy az adott pillanatban az adott személlyel szemben a Másik jóságának esélye alig több, mint 50 százalék. Sokszor persze nem egészen egyértelmű, hogy mit érts a jóság fogalmán. Ki a jóságos? Mi a jótett? Mitől minősül egy cselekmény jónak vagy rossznak? Mi teszi ugyanazt a cselekményt az egyik korban és országban jótetté, egy másik korban vagy országban gonosztetté?

Jóság az, ami általunk valamilyen módon megnyilvánulva elősegíti a másik fél túlélési esélyeinek növekedését - annak reményében, hogy cserébe a másik fél is elősegíti majd valamilyen módon a mi túlélési esélyeinket. 

Evolúciós értelemben még pontosabban az a jóság, ami a másik fél génjeinek a továbbélését úgy segíti elő, hogy ennek során a mi génjeink továbbélési esélyei is javulnak. (Így aztán a legjóságosabb cselekményünk az utódnemzés! Szerelmeskedni pedig tudomásom szerint nagyjából mindenki szeret, úgyhogy ez önmagában is bizonyítja, hogy az emberi faj jóságos… Szőröző moralistaként persze megkérdezhetnéd, hogy mi van azokkal, akik nem lelik kedvüket abban, ha a Másik összes nemi nedveiben lubickolhatnak? Ezek akkor gonoszak? Mielőtt eszedbe jutna a számtalan anyóstörténet, vagy a gonosz politikusok impotens vigyora, esetleg a kápók letaglózó története, emlékezz: a jóság a nagy számok örvényéből ragyog föl, s a gonoszság hidrái nem szűnnek kísérletezni fröcskölő erejükkel.)

Éppen itt rejlik a jóság értelmezésének problémája, ugyanis ez az alapvetően evolúciós összefüggésekben, a túlélés általános esélyeivel kapcsolatban értelmezhető fogalom - ami valójában csak a nagy számok hosszú idősorokon mért valószínűségi törvénye segítségével vizsgálható -, morális színezetet kapott, vagyis az egyén erkölcsének részévé vált.

A morális filter azonban a jóság számtalan hullámhosszon terjedő evolúciós energiájából csak azokat a nyalábokat engedi láttatni, amelyek fényében a vizsgált jelenség az adott kulturális téridő aktuális szereplőit erősíti valami térben és időben lokális rosszal szemben, általában tökéletesen függetlenül attól, hogy más kulturális téridők szereplői vagy a nem emberi környezet alkotói számára ez milyen hatásokkal jár.

Isten nevében muszlimokat kardélni hányni jó, ha éppen keresztes lovag vagy. Muszlim nőket megerőszakolni morálisan helyes, ha éppen keresztes lovag vagy. Tűzzel-vassal kiirtani az aztékokat abszolúte jó, ha éppen spanyol konkvisztádor vagy. Kvaterkázó spanyolokat cafatokká robbantani kifejezetten jóságos, ha baszk szeparatista kommunista vagy. Izraelita bevásárlókat az áruházban legéppuskázni egyenesen mennyei áldással jó, ha éppen a muszlim fundamentalisták hitét vallod. Az indiánokat eltakarítani tökéletesen helyénvaló, ha angol protestáns pionír vagy a vad nyugaton. Egyáltalán: morálisan helyesen cselekszel, vagyis jó vagy, ha a saját közösséged elvárásaival összhangban cselekszel, bármit is tegyél. Gondolod, hogy Torquemadának volt egyetlen rossz pillanata is amiatt, hogy százával égetett el elevenen embereket?

El tudod képzelni, hogy morális szűrőn át embernek látod a Másikat?

A morális filter csak a világ egyetlen metszetében - a közvetlen környezetedben - élesítheti az aktuális látásodat, de már ezért is súlyos árat kell fizetned: csak tükör által homályosan - vagy sehogyan sem - láthatod a valóság többi metszetét. Azaz csak úgy hallgathatod morális szűrővel a jóság zenéjét, mintha a jóság teljes hullámhossz-tartományából csak egyetlen sávon fognád az adást, pedig tudod, hogy valahol az összes többi hullámhosszon áradó hang is szól. Ezért érzed úgy, hogy emberfeletti erőfeszítést kíván tőled ezt a morális dallamot szeretned. A jóság a kultúrafüggő moralitás hangszerelésében összhangzat nélkül rezeg, s így csak ontja a szentenciákat monoton, konokon és fájón. De hallj csodát: iktasd ki a szűrőt, s felcsendül az a szívbemarkoló zene, amit talán Orfeusz vagy Mozart hallhatott legbelül: a jóság univerzális szimfóniája a létezés káprázatos boldogságáról.

A morális szemüveg a lokális jóság és az univerzális bűn dichotómiájában láttatja az életet. A valószínűségi összefüggések tükrében a morális dimenzió eltűnik, s csak a túlélési esélyek előmozdítása látszik jónak. Ami azonban a nagy számok törvényének tükrében jó, az végtelenül gonosz lehet az egyén szempontjából. Az esetek túlnyomó többségében ezért a morális és a sztochasztikus szemüveg más világot mutat, noha ugyanazt nézed.

Képzeld el a dinoszauruszokat! Bármi is történt 65 millió éve, akár Armageddont ült egy becsapódó aszteroida, akár elérte a Földet egy szupernovarobbanás forró üdvözlete, a dínók számára ez maga volt a pusztulás: mintha tort ült volna felettük a gonosz. A jóság azonban ott ragyogott a pusztulás őrjöngő örvényében, hiszen ha nem pusztulnak ki a dínók, nem kerülhet napvilágra az a kis patkányféle állatka, ami kibírta ezt a planetáris kataklizmát, s ami - vagy inkább aki - hozzánk vezette az evolúció vak ezermesterét.

Vagyis nekünk egyértelműen jó volt, hogy mindörökre elpusztult az akkori földi élővilág talán 90 százaléka. Ha nem pusztult volna el, mi nem lehetnénk itt. Ha nem pusztult volna ki az evolúció teljes földi története során a valaha is élt fajok 99 százaléka - azaz 500 000 000 faj!, felfogtad? -, akkor mi nem lehetnénk itt.

Ha a moralitás és a valószínűség ontológiai feszültségét zöld barátaidba akarod vezetni, ne habozz: mondd el nekik, ha beléd nem fojtják a szót olajos algával, hogy nemes harcuk a földtörténet során pontosan félmilliárd alkalommal akadályozta volna meg a saját létrejöttünket, mert mi nem lehetnénk, ha a kihalt fajok még lennének.

Ami menetközben amorális, gonosz, irtóztató, az lehet, hogy visszanézve morális lesz. Rettentő perspektíva. De csak ez a miénk.

A pusztulás egyébként is folyton jelen van, a jóság összes feszültségével együtt. Amikor a beteg antilopot fölfalja az oroszlán, az rettenetes lehet az éppen fogyasztás alatt álló antilop számára. Ha lenne tudata, az antilop nyilván iszonyatosan gonosznak minősítené az őt legyilkoló oroszlánt. Az antilopcsorda egésze számára viszont a túlélés esélyeit növeli, ha a betegség génjeit hordozó - hiszen gyönge, erőtlen, ügyetlen, lassú - állatot megeszik, mielőtt az a szaporodás révén ennek a beteg génnek a túlélését is biztosítaná a csordában. E probléma morális vetületét egyébként vidáman tovább bonyolítja az az apró gubanc, hogy a gének bonyolult biokémiai társastáncban fejtik ki hatásukat. Emiatt bármikor előfordulhat, hogy a gyönge, erőtlen, ügyetlen, lassú egyednek valami zseniális képessége is kialakul, s ez hozzásegíti ahhoz, hogy ragadozólakomára érett testtel ugyan, de megváltoztassa a világ folyását. Itt oldd meg a jóság problémáját! S lehet, hogy ez a zseni megalkotja a század ragyogó ékkövét, egyúttal viszont továbbadja gyermekeinek a faj kipusztulásához vezető gént… Ez persze egy végletekig egyszerűsített és sarkított példa, aminél az élet sokkal cifrább módon jár el.

A jóság értelmezésének éppen ebben rejlik a legnagyobb nehézsége: teljesen más ugyanis a jócselekedet, ha az antilop nézőpontjából, s más, ha az antilopcsorda nézőpontjából vizsgálom. Arról nem is beszélve, hogy az antilopcsorda és az oroszlán nézőpontja ebben az esetben tökéletesen egybeesik. A nehézség onnan ered, hogy a jóság értelmezésének folyamatában hajlamosak vagyunk váltogatni a morális nézőpontot (az antilop látószögét) a sztochasztikus nézőponttal (az antilopcsorda látószögével), s így személy szerint jónak látni azt, ami az emberi nem vagy az adott emberi közösség egészének túlélési esélyeit rontja, illetve rossznak látni azt, ami viszont javítja.

Kipusztulásunk esélyeit illetően e pillanatban mindebből az a lényeges, hogy megértsd: amikor találkozol egy ismeretlen emberrel, akkor kivétel nélkül morális nézőpontból tekintesz majd rá, s onnan egyszerűen nem láthatod jóságosnak. Morális szemüvegben eleve csak akkor látsz, ha a Másik messze van. Minél közelebb ér hozzád, annál elmosódottabb lesz, s minél elmosódottabb egy alak, annál félelmetesebbnek látszik. Ismeretlent közel nem engedsz magadhoz, mert a morális emlékezet őrzi korábbi találkozások sokgenerációs égési sebeinek fájdalmát, s a tűzhelyhez sem nyúlsz hozzá puszta kézzel még egyszer, miután megégetted magad. Miután nem engeded közel az ismeretlent, feltételezed, hogy ha ennek ellenére a Másik mégis közelít feléd, akkor azt nem jó szándékkal teszi, éppen ellenkezőleg: biztosan ártani akar. Hiszen ha nem így lenne, akkor nem jönne közelebb, maradna olyan távol, ahonnan nem árthat, ismeretlen maradna, mint mindenki, aki nem közelít, nem igaz?

A morális emlékezet a rossz lenyomatait őrzi, s ebbe a fájdalmas mintázatba képes rendezni a külvilág behatásait, köztük a Másik megjelenését.

A morális emlékezet a Másikat fölbukkanása pillanatában a rossz köpönyegébe öltözteti, s csak utána engedi a tudat tükrében felbukkanni. Persze, hogy megijedsz tőle, s védekező állásba rándul az egész lényed.

Ezzel szemben a genetikai emlékezet csak a jó lenyomatait őrzi meg: a rossz lenyomatokat hordozó egyedek, sőt fajok ugyanis egyszerűen kipusztultak. A genetikai emlékezet egyetlen szakadatlan sikertörténet, amelyben csak jó történik: a gének kölcsönösen elősegítik egymás túlélését. A genetikai emlékezetbe csak a jó ember képe kerül be, mert a rossz képe egyszerűen törlődik. Ezért vagy képes arra, hogy a sztochasztikus szűrővel ellátott szemüvegben a Másikat egyértelműen jónak lásd.

Hálás lennék, ha ezen a ponton megkérdeznéd magadtól: miért társas lény az ember? Miért olyan, mint a méh: a közössége nélkül miért pusztul el? Miért olyan magától értetődő ez a megállapítás, ha az egész történelmünk arról szól, hogyan irtjuk, nyírjuk, gyilkoljuk, kínozzuk egymást? Vagy a pusztítás társasága az, amelynek tagjai vagyunk? Közös planetáris játékunkban az nyer, aki utoljára nem marad életben? A mi igazi filmünk címe mégcsak nem is Az utolsó emberig, hanem Az utolsó emberen is túl?

A celluloid-Diogenész Woody Allen így köszönti a végzős hallgatókat diplomaosztáskor: “Fiatalok! Talán még soha nem volt ilyen tiszta az emberi történelemben senki előtt, hogy válaszút előtt álltok. Az egyik út a végső kétségbeeséshez és reménytelenséghez, a másik út az emberi faj teljes kipusztulásához vezet. Imádkozni fogok, Isten adjon nektek elég erőt ahhoz, hogy a helyes utat válasszátok!” Ez persze badarság: a végső kétségbeesés állapotához a morális szűrőket olyan sűrűre kell szőnöd, amin gyakorlatilag már nem hatol át a létezés káprázatos boldogságának fénye, s így tényleg minden átkozottul sötét lesz.

Mi történik azonban sztochasztikus nézőpontból szemlélődve? Amint az a döbbenetes szerencse ér minket, hogy több trillió versengő szám közül a miénket húzta ki nyertesnek az élet lottójában a Sors, s így megszülettünk, azonnal bekerülünk az emberek közösségébe, ebbe a bonyolult mintázatú humán téridőbe. 

Minden emberi közösség létének végső értelme, hogy növeli az egyes tagok túlélési esélyeit.

Ezt a fantasztikus hatást minden közösség azonos módon éri el: egyszerűen csökkenti a közösség tagjaira nehezedő elképesztő nyomást, amely a jövő kiszámíthatatlanságával kapcsolatos szorongásokból és kockázatokból fakad. Minden emberi közösség veszélyközösség, amely megkísérli a lehető legjobban porlasztani a földi élet kockázatát, hogy az egyes tagokat lehetőleg csak a veszély permete érje, ne a szökőár nyelje el. A veszélyközösség létrehozása és fenntartása - a magas egyedi kockázatok porlasztása - ezért evolúciós szempontból kifejezetten jóságos cselekmény. (Még egy politikai párt létrehozása is jótett ebben a fénytörésben. Ezt add össze!)

Ezért társas lény az ember. Ha nem lennél társas lény, nem is lennél. Közösség nélkül a Homo sapiens sapiens túlélési esélye egyenlő a nullával.

Mégis, miért érezzük sokszor másként? Miért vagyunk képesek ennyire utálni egymást?

Egyszerű a válasz: a morális szűrökön átpasszírozott személyes tapasztalatok téves általánosítása miatt.

Megszülettem, ez jó. Az emberi közösség tagja lettem, ezt egy darabig szintén jónak érezhetem, hacsak nem utál a mostohám vagy nem pedofil a nagybácsim vagy nincs egy idióta kölök a közelemben, aki halálra szekál a többiek előtt. Bárhogy is érezzem azonban magam, mindenképpen jó korán megégetnek a gonoszság fáklyáival, és megtanulom, hogyan kell félnem a Másiktól. Ez lehet jó, mert élek, de nagyon rossz is, mert félek. (A legjobb megoldás persze az Elemi ösztön követése lenne: ne félj, csak kefélj, s élj, mint hal a vízben… Nem megvetendő bölcsesség árad ebből a túlélési stratégiából!) S minél inkább vénülök, annál több rosszaságot látok, annál mélyebbek az árnyak a morális szemüvegen át. Végül a halálos ágyon elmerengek, hogy milyen rossz is az ember (kivéve persze engem, de én éppen haldoklom). A Másik persze valószínűleg ugyanazt a szemüveget teszi föl, ha meglát engem. És akkor rövidre zárul a kör: folyhat körbe-körbe a bizalmatlanság árama.

A kulturálisan beléd égő moralitás - annak bármily torz formája - folyamatosan közéd és az értelmezésért kiáltó jelenség közé nyomja sötét szűrőit. Az adott pillanatban magától értetődőnek látszó világszemlélet ezért mindig személyes, míg a jóság igazi tartományát csak a sztochasztikus filterek tárhatják föl előtted. A morális szűrő egy lokális közösség taktikai érdekei szerint, a sztochasztikus szűrő ellenben az emberi nem túlélési érdekei szerint engedi értelmezni a jóságot. A morális jóság a gleccserbe fagyott kő, a sztochasztikus jóság maga a mozgó gleccser.

Mi következik ebből? Az, ha a Másik mégsem ártó szándékkal közeledik hozzád, akkor bizonyosan úgy érzi, hogy ezzel neked akar jót. Jó akar lenni hozzád, azaz növelni akarja a te túlélési esélyeidet annak reményében, hogy cserébe te is növelni fogod az övét. Mi lehet az, amit a Másik úgy adhat neked, hogy azt ne támadásnak érezd s ne védekezz ellene? Ugyanaz, mint amivel cserébe te is növelheted az ő túlélési esélyeit. A szeretet.

Szeretni annyi, mint adni. A valódi szeretetet ez különbözteti meg a ragaszkodás kufár formáitól. A szeretetért nem vársz cserébe semmi kézzelfoghatót. Nem azért szereted a Másikat, hogy ettől nagyobb hatalmad, sikered, vagyonod, híred legyen. Talmi ragaszkodás az, ami egyidejű ellentételezést követel a Másiktól. A szeretet ezzel szemben nem kér semmit cserébe. A szeretet önmagának ad értelmet. A szeretetnek nincs szüksége semmiféle taktikai üzletkötésre.

De ha ez így igaz, akkor hogyan szolgálhatja az emberi nem túlélési esélyeinek növekedését?

A válasz abban rejlik, hogy a szeretet az egyetlen olyan mintázat, amely ugyanazt közvetíti a moralitás kétpólusú és az evolúció valószínűségi világában egyaránt. A szeretet az egyetlen áramlat, ami a sztochasztikus univerzumot összeköti a moralitás világával. A szeretet mindkét világban egyértelműen jó: aki nem képes szeretni, az nem lehet élő ember. A szeretet érzésével olyan energiáramlatot indítasz a Másik felé, amelyet a moralitás szűrőin keresztül is százszázalékos hatékonysággal képes hasznosítani. Az emberi tudat elképesztő komplexitásának világában a működési energiát a szeretet szolgáltatja.

Ahogy a testünk nem létezhetne, ha a növények nem lennének képesek a napenergiát kémiai energiává alakítani, agyunk képzetes világa sem létezhetne, ha nem lenne képes a szeretet energiáját tudati energiává alakítani.

A szeretet áramlatában lubickolva a Másik fontosnak érezheti magát, ezért nőhet az energiaszintje, s így átélheti a létezés káprázatos boldogságát, ami nélkül esélye sem lenne a boldog életre. A magasabb energiaszintjéről persze neked is továbbsugározza a szeretét, ami benned ugyanilyen folyamatot vált ki. A szeretet pozitív visszacsatolásos folyamatot indít el az emberi közösségben. (Az energiaszint mindaddig nő, amíg a résztvevők valamelyike túl sűrűre nem szövi a moralitás szűrőit: ekkor az áramlat egyre vékonyabb érként csordogál, akár ki is száradhat. Mindnyájunk emlékezetének birtokait keresztül-kasul járják a szeretet hajdani áramlatának kiszáradt medrei.) A Másiknak tudnia kell, hogy ha közelebb enged magához, akkor a legértékesebb jutalomra számíthat, ami nem más, mint az az energia, ami az iránta érzett szeretetedből árad hozzá. Te meg azt tudod, hogy ez az energiaáramlás sosem egyirányú: válaszreakcióként törvényszerűen elkezd feléd is áradni az ő érzelmi energiája.

Ami ebből most a legfontosabb: a sztochasztikus szűrők alapján teljes mértékben bizonyos lehetsz abban, hogy túlélési esélyeid növeléséhez elegendő szeretetet érezned a Másik iránt, mert a szeretet a komplexitás emberi szintjén a túlélési esélyeket drámai mértékben növelő energia egyetlen forrása, amelyre mindannyiunknak korlátlan mértékben szükségünk van, s amelynek áramát mindannyian ösztönösen viszonozzuk. Vagyis a Másik lehetővé teszi neked, hogy folyamatosan jó légy. És a világ kaotikusnak látszó jelenséghalmazáról megint kiderül, hogy valójában döbbenetesen egyszerű mélybeni összefüggések irányítják a zavaros felszíni csillámlást.

E tudás birtokában mindig szeretem a Másikat, hiszen ezzel beindítom azt a kölcsönös energiaáramlást, ami mindkettőnk túlélési esélyeit növeli.

Fölfogtad, mi jelent ez? Ettől a pillanattól fogva sohasem kell többé ellenállnod a jóság kísértésének! Bizonyos lehetsz abban, hogy ha szereted a Másikat, ezzel pozitív visszacsatolásos folyamatot indítasz be, s így több szeretet áramlik feléd, mint amennyi eláramlott tőled.

Ahogy az átmágneseződött vas sem jelentheti ki, hogy nem vonzza a vasreszeléket, úgy a szereteted energiájával átmelegített embertársad sem akadályozhatja meg, hogy erősödjék a szeretet árama.

Azért kell szeretned a Másikat, hogy a saját túlélési esélyeid növelésével javítsd az ő esélyeit is. S már tudod, hogy ez maga a jóság.


Hogyan lehet ezt átültetni a mindennapi gyakorlatba? Hogyan tudod ténylegesen növelni a túlélés jövőbeni esélyeit? Hogyan lehet mindig szeretni? Úgy, hogy a közösségedben csökkented a távoli veszélyek elbagatellizálásának veszélyét.

Valamennyien hajlamosak vagyunk arra, hogy ne foglalkozzunk azzal, ami akár térben, akár időben távol van tőlünk. Nem törődünk a veszéllyel, ha csak évek múlva fenyeget, vagy ha néhány kilométer elválaszt minket tőle. Minél távolabbi a veszély, annál kevésbé érezzük fenyegetőnek, annál kevésbé tartjuk veszélyesnek. Olyan a veszélyérzetünk, mint éjsötétben a kezünkben tartott gyertya lángja: csak azt érzékeljük veszélyként, ami a gyönge gyertya reszkető fénykörében láthatóvá válik.

Ezért tudjuk megnézni a horrorfilmeket, a háborús filmeket, a katasztrófafilmeket, az akciófilmeket. Ha csak a milliomodrészét kellene átélnünk a valóságban annak, amit a filmvásznon vagy a képernyőn látunk, menten szörnyethalnánk. A film azonban eltávolítja a veszélyt, s ezzel elandalítja az érzékeinket. A tudat jelzi, hogy a filmekben tobzódó életveszély nem minket, nem itt, nem most fenyeget, ezért félnünk sem kell tőle.

Hogyan értelmezed viszont azt, hogy rettegés nélkül meg tudod nézni az élő közvetítéseket a háborús övezetekből? Láttad mondjuk a Sivatagi Vihart a CNN élő adásában? Mit gondolsz: mit tettél volna ott, az izzó levegőben, az orrodat eltömő benzinbűzös homokviharban, a harckocsik, vadászgépek, helikopterek dobhártyaszaggató bömbölésében, a precíziós rakétatüzérség beleket rengető dübörgésében, miközben a túloldalról a halálravált katonák páni félelemben lövöldöztek volna rád? Ez nem film volt: ez maga volt a valóság. Csakhogy te a tévéképernyőn láttad, s bármennyire valóságos harcot közvetített az adás, tudtad, hogy a háború messze van, tudtad, hogy nem veled történik. A tudatod ezért képes volt arra, hogy ne mozgósítsa az összes védelmi rendszeredet a veszély láttán, s ne késztessen arra, hogy bevesd magad a tévéfoteled fedezékébe a képernyőn pattogó golyózápor elől.

De bizonyára meg tudtad nézni és el tudtad olvasni a részletes híradásokat a délszláv háborúról is, amely esetenként a déli határainktól alig néhány száz méterre, azaz nulla kilométerre is szedte az áldozatait. Ugye fölerősödött benned mindig az a hit, hogy ez nem történhet meg veled? Hogy ez a határainkon kívül marad? Hogy téged nem akarhat meggyilkolni a szomszédod, a volt iskolatársad, a korábbi bajtársad, a legközelebbi barátod az első munkahelyedről? Rád nem lövöldözhet az ismerősöd a nagymamád falujából? Te nem léphetsz arra az aknára, amit a kislányod óvodás pajtásának az édesapja ásott el a mellékúton a telked felé? Veled ilyen egyszerűen nem történhet, igaz?

Ezt érezzük mindannyian mindaddig, amíg a veszély első repeszei bele nem robbannak a húsunkba.

Ezért nem tép a zsigereidbe a félelem, ha ülsz a moziban, nézed a tévét, hallgatod a híradásokat vagy olvasod az újságot, a memoárokat, a thrillereket. Ha a távolinak érzékelt veszélyek miatt is igazán átégetne a félelem villáma, akkor ez a mennykő már régen agyoncsapott volna. Egyszerűen belepusztultál volna abba, ha a nem közvetlenül téged fenyegető veszélyeket is úgy élted volna át, mintha rád sújtott volna le a Sors.

Ha az ember a fejlődéstörténete során a közvetlen környezeténél és a jelen adott másodpercénél sokkal távolabbi veszélyekre is teljes stressz-készültséggel reagált volna, akkor gyöngült volna a ténylegesen testközelben küszöbönálló veszélyek elhárítására irányuló képessége, következésképpen rövidesen elbukott volna erejének, figyelmének és energiáinak megosztottsága következtében.

Vagyis a távoli veszélyekre való érzéketlenségünk valójában a túlélésünket biztosító különleges képességeink egyike, amelynek hiányában éppúgy rettegnünk kéne a Dél-kínai tengeren pusztító hurrikántól, mint az utcánkban föltámadt széltől.

Ha mindent képesek lennénk átélni és átérezni, akkor az első másodpercben sikítozva omlanánk össze a földkerekségen tomboló erőszak áldozatainak elviselhetetlen fájdalma miatt, a természeti és emberi fenyegetések kibírhatatlan globális súlya alatt.

Ha minden veszélyt érzékelnénk, e képesség megszerzésének első másodpercében hisztérikus rövidzárlatban sülne ki minden érzékelőrendszerünk, hogy aztán soha semmit ne érzékelhessenek többé már: mert velük együtt pusztulnánk mi is. Ez történik Salman Rushdie Szégyen című regényének egyik hősnőjével, aki a gonoszság tobzódása miatt szerte Pakisztánban érzett szégyen összességét képes átélni, de ez a pokoli képesség annyira megemeli a testhőmérsékletét, hogy végül a teste kigyullad s iszonyú emberi máglyaként lobogva porrá égeti a túlélés minden reményét. (Persze morális szűrőkön át látjuk ezt a máglyát is: egy adott ponton a téridőben úgy megfeketednek a szűrők, hogy már csak egy égő ember rettentő képe sejlik át a sötéten.)

Egyszóval az evolúció nagy adománya, hogy minél távolabbi egy veszély, annál kevésbé készít ki minket a tőle való félelem vagy az elhárítására mozgósító stressz. Az evolúció vak erői ki sem válogathatták volna a globális veszélyérzékelés képességét, mert amelyik élőlényben ez a képesség esetleg véletlenül kialakult, az abban a szemhunyásban el is pusztult.

De ha ez igaz, akkor hogyan tehetnél jót éppen azáltal, hogy ezt a túlélést segítő képességet gyöngíted? Ha egyszer a veszélyek diszkontálásának képessége evolúciós jótétemény, amelynek hiányában az emberi faj elbukhatott volna, akkor hogyan lehetsz jó, ha éppen e diszkontálási képesség érvényesülését akadályozod a szereteteddel?

A válaszhoz föl kell idéznünk azokat a körülményeket, amelyek között ez a diszkontálási képességünk kialakult. A Homo sapiens megjelenése előtt szóba sem jöhetett a jövőbeni vagy a távoli veszélyek látásának a kérdése, mert ez a kérdés eleve föltételezi azt, hogy képesek legyünk más időről és más helyről gondolkodni, mint amiben éppen vagyunk. A nem közvetlenül fenyegető veszélyekről való gondolkodás csak a jövőről és a másholról való gondolkodás képességével együtt fejlődhetett ki. Abban pedig úgy tűnik, teljes az egyetértés az evolúcióbiológusok között, hogy az emberen kívül minden más faj gondolkodása - ha képes egyáltalán gondolkodni - a hic et nunc viszonylataiba zárt, az aktuális tartózkodási helyhez és az abszolút jelenidőhöz kötött tudati tevékenység, azaz nem képes sem a múlt, a jelen és a jövő idő viszonylatrendszereit, sem a máshol-lét fogalmát értelmezni.

A Homo sapiens evolúciós győzelme feltehetően éppen ennek a tökéletesen új képességnek: a jelen téridő-zárványából való tudati kitörésnek köszönhető.

Ősünk el tudta képzelni, hogy holnap is lesz nap, s azt is el tudta képzelni, hogy van más hely is azon kívül, ahol él, mégpedig nem csak fizikai értelemben, hanem szellemi tekintetben is: például azok a csodálatos helyek, ahol a szellemek, a démonok, az istenek laknak. Ez a képessége a gyakorlatban olyan fantasztikus előnyökben nyilvánulhatott meg, hogy el tudta képzelni a korábbi megfigyelései alapján, merre jön majd egy perc múlva a kardfogú tigris, s ezért egy perccel a tigris megérkezése előtt képes volt eltűnni a környékről. Nem kérdéses az evolúciós előny, igaz? Különösen, ha ősünk fifikás kis csapdát is ásott a tigrisnek, aki el se tudta képzelni, hogy a csapdába esés veszélye leselkedhet rá: erre őt nem készítette föl az evolúció.

Őseink jövőbe és máshová is látó képessége azért működhetett elképesztő hatékonysággal, mert az őket körbevevő környezet változásának a sebessége mai aggyal elképzelhetetlenül lassú volt.

Csak a kőkorszak több tízezer évig tartott! A mai fejünkkel belepusztultunk volna az unalomba (ami persze helytelen megállapítás, mert a mai felkészültségünkkel a mai civilizációs készültségünk nélkül messze azelőtt elpusztultunk volna a sztyeppén, hogy egy tizedmásodpercig unatkozhattunk volna). Pedig a kőpattintás fölfedezése jelentőségében semmivel sem kisebb mondjuk a maghasadás fölfedezésénél. A pattintott kőszerszámok evolúciós előnyt biztosítottak, s elindították az emberiség technikai civilizációjának fejlődését - csak éppen nagyon-nagyon lassan. Látszólag semmi sem változott tízezer éveken keresztül. Az se volt különösebben látványos, amikor beköszöntött a vaskorszak, majd a bronzkorszak, majd véget ért az őskor, s megkezdődött az ókor: ezek a váltások csak a mából az akkori évezredekre visszatekintve tűnnek korszakhatároknak, a résztvevők mindössze annyit érzékelhettek, mielőtt kilehelték a lelküket, hogy a szomszéd törzs tagjai a kőbalta helyett valami fényes izével - például vasbunkóval vagy bronzszekercével - csapták őket fejbe.

Vagyis a távoli veszélyek kezdetben valóban távol maradtak: két szomszédos emberi törzs lehet, hogy soha nem találkozott egymással; lehet, hogy egész akkoriban várható legfeljebb 20 éves élettartamod folyamán összesen néhány tucat emberrel találkoztál; egész életed olyan rettenetes nyomorúságban telt el - mai szemmel -, hogy sok tízezer éven keresztül egyáltalán nem maradt időd és energiád semmiféle jövőről vagy másholról való gondolkodásra.

A nem közvetlen veszélyek emellett azért is maradtak valóban távoliak, mert nem is tudtál róluk sok ezer évig: sűrű sötét gomolygott a tudatodban, amit csak a véletlen fölfedezések kezdetben ezredévenként ha lecsapó villámai s a hit reszkető kis tüzei enyhítettek. Az emberi tudat hajnala csak iszonyú hosszú éjszaka után kezdett derengeni. Egyszóval a jövőbeni veszélyek diszkontálásának képessége ebben a rendkívül lassú közegben segítette elő az emberi nem túlélési esélyeinek növekedését. Akkoriban nem is tudtunk volna, de nem is kellett időben és térben távoli veszélyekkel foglalkoznunk, mert azok egyszerűen nem léteztek a számunkra.

Mi történik azonban most, amikor a Homo sapiens sapiens történetének első százötvenezer évét, az írott kultúra történetének első hatezer évét, az ipari forradalom első kétszáz évét, az információs forradalom első ötven évét követően az emberi tudat hosszú éjszakáját mindinkább beragyogni látszik a tudás napfénye? Amikor a világ egyre több jelenségéről értjük meg, hogy alakulásuk közvetlenül összefügg az életünkkel? Amikor egyre több hálózat köt össze minket egymással és a környezetünkkel? Amikor a fölfedezések villámai nem ezredévenként, nem évszázadonként, nem évente, még csak nem is naponta, hanem másodpercenként hasítanak ki újabb fényárban úszó szigetet a világegyetem sötéten ismeretlen tartományaiból? Amikor életünk során nem néhány tucat, hanem több millió ember hat ránk? Amikor nem néhány megszokott ingerforrás működik, hanem százezernyi, milliónyi, milliárdnyi ismeretlen? Amikor a közlekedés sebessége nem néhány óvatos lépés naponta, hanem nyaktörő száguldás minden percben? Valóban megengedheted magadnak, hogy ne törődj a távoli veszélyekkel? Védelmez vagy ellenedre tör a mai körülmények között ez a távolabbi veszélyek elbagatellizálását lehetővé tevő különleges képességed?

Nem kellene-e inkább erősítened ezt a képességet? Ha minden irányból folyamatosan növekvő mennyiségű információ bombáz, nem az a legjobb válasz, ha még kevésbé veszel tudomást a távoli veszélyekről? Hiszen ha ma gyöngíted ezt a különleges diszkontálási képességedet, akkor a távoli veszélyek átélése sokkal inkább lesöpör az Élet színpadáról, mint bármelyik elődödet, mivel összehasonlíthatatlanul messzebbre látsz náluk mind térben, mind időben. Összehasonlíthatatlanul többet tudunk a természetről s a társadalomról, mint bármelyik elődünk. Mint amennyit mi tudtunk tíz évvel ezelőtt. Vagy tavaly. Tegnap. Egy perce.

Nyilvánvaló, hogy nem gyöngítheted azt a képességedet, amelyik egyértelműen növeli a túlélési esélyeidet. Vagyis nem foglalkozhatsz ugyanolyan vehemenciával a távoli veszélyekkel, mint a közeliekkel. Nem mozgósíthatod a teljes veszélyelhárító mechanizmusodat a távoli veszélyek kapcsán, mert a stressz-tűrő képességed véges s összeroppansz, ha túl sokszor helyezed riadókészültségbe magad.

De akkor mi változott a kőkorszaki veszélykezelési technikákhoz képest? Miért kellene megváltoztatnod a távoli veszélyek diszkontálására irányuló erős hajlamot, ha egyszer éppen most bizonyítottad be, hogy ez a képesség továbbra is nélkülözhetetlen? Hogyan tehetnél jót azzal, hogy csökkented ezt a hajlamot bennünk, ha egyszer ez a szándékoddal ellentétben egyáltalán nem növelné, hanem látszólag éppenhogy csökkentené a túlélési esélyeinket?

A válaszhoz több tényezőt kell egyidejűleg elemeznünk: (1) a veszély távoliságának jelentését, (2) a változások sebességét, (3) az emberi reakcióképesség fejlődését.

Mit kell ma távoli veszélynek tekintenünk? Azt, ami egy másik földrészen történik? Azt nem lehet, mert ha (1) természeti jelenségről van szó, akkor tudjuk, hogy ránk is hatni fog - vagy azt hiszed, hogy az El Ninjo, a La Ninja s az egész átkozott légköri óvoda cudar hatásai alól ki tudod majd vonni magad? -, míg ha (2) politikai vagy (3) gazdasági jelenségről van szó, akkor is tudjuk, hogy hatni fog ránk: gondolj csak arra, hogy például a japán ingatlanlufi kidurranása hogyan hatott a budapesti értéktőzsde árfolyamaira, ami viszont meghatározza a külföldi tőke ideáramlását, s ez direkt hatással van a te munkahelyedre… (Nem is beszélve lokális kormányváltások hatásairól, amelyek tovább színezik a kölcsönös hatások és függőségek tiritarka szőttesét.)

Akkor mi lehet a térben távoli veszély, ami közvetlenül nem hat rád, tehát érvényesülhet a diszkontálási hajlamod? Szerinted van olyan jelenség a Földön, ami távolinak minősíthető? A földi bioszféra minden eleme egymásból él: belélegzed azt, amit a növények kilélegeznek, amelyek (akik?) belégzik azt, amit te lélegzel ki. Megeszed a növényeket azért, mert ők a téged működtető kémiai energiává tudják alakítani a napenergiát, amire te nem vagy képes, miközben ők felhasználják azokat az anyagokat, amelyeket te bontasz le. És így tovább. A világegyetem legfinomabban hangolt összefüggésrendszere, amit ismerünk, az a földi bioszféra, amelyben a legkisebb változás is kihat a rendszer egészére, ezért az e rendszert érintő térben vagy időben távoli veszély is közvetlen veszély a számodra.

Ezt az elődeink nem tudták, nem érezték, nem láthatták még. Sűrű sötét fedte ezeket az információkat. Számodra azonban már nyilvánvalóvá váltak ezek az összefügések. Te már tudod, hogy a Földön földrajzilag távol fenyegető veszélyek is közeliek lehetnek bármelyik pillanatban. Ezért már nem bagatellizálhatod el ezeket, legyenek akár természeti, akár ember okozta veszélyek.

Ugyanez történt az idő fogalmával is. Az emberiség eddigi történetének 99 százalékában az idő olyan volt, mint egy távoli folyam poshadt mellékága, ami majdnem teljesen mozdulatlan állóvíznek látszott. Ami mozgás volt benne, az mind érzékelhetetlenül lassú mélyáram lehetett csupán, a felszínt nem fodrozta látszólag semmi. Egy korszak tarthatott tízezer, húszezer, százezer évig: változás nem volt érzékelhető. Az utolsó néhány ezer évben azonban a holtágnak tetsző víz meg-megmoccant, föl-fölfodrozódott. Az emberi sorsok mozdulatlan tutaja meg-megrebbent. S ahogy ez egyre sűrűbben fordult elő, az állóvízről mindinkább kiderült, hogy folyik. Az embernek érzékelhető idő irama egyre gyorsult, míg századunkra mindinkább észvesztően száguldó hegyi folyóra emlékeztet.

Amit régen időben távolinak gondolhattál, mert a poshadt mellékág ezer évekig telt, míg a távoli eseményig ért, ma már majdnem éppoly közeli, mintha éppen történne veled, hiszen az idő rohanó folyója szemhunyás alatt elnyeli az időben messzelevőnek látszódott eseményt.

Vagyis a veszély közelségének értelmezése változott meg: ami ezer éve távolinak tűnhetett, mára közvetlen veszéllyé vált. A közelinek minősülő veszélyek halmaza úgy bővült, mint egy gigászi luftballon, amit egyre gyorsabban fújunk föl.

Korábban egyáltalán nem kellett törődnünk azzal, hogy mi lesz húsz év múlva, hiszen nemhogy húsz év múlva, hanem húsz évesen nagy valószínűséggel már meghaltunk.

Ma viszont nagyon is törődnünk kell azzal, hogy mi lesz húsz év múlva, hiszen húsz év múlva nagy valószínűséggel még további húsz évet élhetünk.

Ami régen távoli volt, az mára közeli lett. Amit régen elbagatellizálhattunk, azt ma nem tehetjük meg. Nem azért nem tehetjük meg, mert a távoli veszélyek elbagatellizálására vonatkozó képességünk evolúciós érvényessége megszűnt, hanem azért nem tehetjük meg, mert a régen távolinak minősült veszélyek mára közelivé váltak.

Nem azért nem bagatellizálhatod el mondjuk a hatvan éven túli öregedés globális hatásainak veszélyét, mert a távoli veszélyek diszkontálására vonatkozó hajlamod nem növeli már a jövőbeni túlélési esélyeidet, hanem azért nem tekintheted ezt a veszélyt elhanyagolhatónak, mert közelivé vált.

Az idős emberek száma a világegyetem általunk ismert történetében még soha nem látott módon nő, mert nem csak (1) a születéskor várható élettartam nőt duplájára ebben a században, nem csak (2) az orvostudomány ment meg egyre több embert a korai elhalálozástól, nem csak (3) a nagy háború utáni nagy generációk öregednek bele egyszerre a nyugdíjaskorba, hanem (4) a nyugdíjkorhatár életkorában várható további élettartam is gyorsan nő: néhány évtizeddel ezelőtt néhány évről, ma már - hála istennek - közel két évtizedről van szó, s a tartam egyre hosszabbodik.

Hol itt a veszély, kérdezed. Csupa örvendetes dolog: hosszabban élünk és többen élünk hosszabban. Egyre többen élünk egyre tovább. Igen, de a mai paradigma az öregeket kifelé menőknek látja: már nem aktív, már nem kell, már jobb lenne, ha sietne a temető felé, csak nyűg, csak gond, mi a fenéből fizessük a nyugdíjakat, hogy gondolják, hogy több nyugdíjat követelhetnek, tele van velük a kórház, egyre többen rontják közülük a városképet és így tovább. Persze sose a saját szüleinkről és nagyszüleinkről és dédszüleinkről gondoljuk ezt. Mindig általában a többiekéről. Nem felejtheted el azt sem: egy perc, és te is közéjük tartozol. Kezelheted ezt a problémakört úgy, mint Bismarck? Amikor a születéskor várható átlagos élettartam 46 év volt? Nem. Elbagatellizálhatod a nyugdíjas világegyetem téridejének tágulásával járó veszélyeket? Nem.

Akkor mit csinálhatsz? Paradigmát válthatsz: visszaemelheted az öregeket közénk, a leendő öregek közé, s intézményessé teheted annak a sehol másutt nem létező bölcsességnek a megismerését, ami az öregeink fejében, szívében és kezében halmozódott föl életük hat-nyolc évtizede alatt: vagyis megszervezheted a bölcsek közösségét, az öregek tanácsát, amelyben már ma is hárommillió valóságos titkos tanácsos ülhet.

El tudod képzelni, mit jelenthet hárommillió szeretetre vágyó ember összesített bölcsessége? Dehogy tudod. Még senki sem látta, milyen hatása lehet ennek. De világra fog szólni, annyi szent. Ha végre belátjuk, hogy a nyugdíjas meg az öreg fogalma a szemétre való, nem a nyugdíjas meg az öreg.

Ők ugyanis köszönik, jól vannak, és várnak, hogy megjöjjön a jobbik eszünk, s végre megkérjük őket: segítsetek abban, hogy mit tegyünk, ha szívünkbe markol a kétely: van-e bármi értelme az életünknek, lehet-e bármi értelmünk. És ez csak egyetlen veszély, ami valaha távolinak tűnt, mint a mennydörgés messzi robaja, de ma már itt csapkod a ménkű a portánkon, s nem futhatunk sehova.

A veszély megítélése változott az emberi civilizáció fejlődése következtében, nem a diszkontálási képesség érvényessége. A veszély közeliségének változása és a változás sebességének gyorsulása miatt sokkal több veszélyt kell érzékelnünk, értékelnünk és kivédenünk, mint korábban. Hogyan vagyunk erre képesek? Hogyan érinti ez a hatalmasan növekvő veszélyességi terhelés a reakcióképességünket?

Ha csak magányosan, egyedül, magunkban próbálnánk megbirkózni azzal a számtalan veszéllyel, ami mindenhonnan és minden pillanatban leselkedik ránk, nyilván elbuknánk, bármilyen hősies helytállást tanúsítanánk. Az ember azonban éppen ezért társas lény: képesek vagyunk együtt porlasztani a veszély kockázatait. Semmit sem kell egyedül csinálnunk, különösen nem kell magányos hősként harcolnunk a tenger veszéllyel szemben. A magányos hős kultusza azért rémületes botorság, mert a túlélés esélyeit csökkenti, vagyis a kipusztulás veszélyét növeli. Ha bárki van olyannyira balga, hogy Augiász szaporodó istállóinak kitakarításához Herkulesre várjon ahelyett, hogy közeli s távoli szeretteivel vállvetve maga nekiveselkedne a szarpucolásnak, az bele fog fulladni ebbe a szarba. És kész. Ha magányos hősről hallasz, bármilyen nagy Mester teremtménye is legyen az alak, mostantól sikítva kezdj el röhögni a történeten. A hősi luftballont a röhögés ősi fegyvere tudja csak kipukkasztani.

Az emberi nem története el sem kezdődhetett volna, ha őseink nem tudtak volna hatékonyabban együttműködni, mint a rivális főemlős és előember fajok.

Az együttműködés pedig a kölcsönös jótettek cseréje, s pontosan erre van szükségünk a megnövekedett veszélyességi terhelés elviseléséhez. Nem egyedül kell szembenéznem a túlélési esélyeimet fenyegető jövőbeni veszélyekkel, hanem azokkal az embertársaimmal együtt, akik hajlandóak együttműködni velem e veszélyek elhárításában. És ennek az együttműködésnek képes intézményes keretet adni a közösség.

Itt kanyarodtunk tehát vissza ahhoz a kérdéshez, hogyan tudsz nap mint nap jót tenni úgy, hogy ne érezd Teréz anyának vagy teljesen hülyének magad? Egyszerű a válasz: azzal, hogy

elkezdesz támaszkodni a közösségre, egyúttal elkezded engedni, hogy a közösség támaszkodhasson rád.

Elkezdesz közelíteni a Másikhoz úgy, hogy engeded, a Másik is közelíthessen feléd. Szeretsz, és engeded, hogy szeressenek. Szeretsz, és ezért nem vársz viszonzást a Másiktól, mert tudod, hogy úgyis viszonozni fogja: a nagy számok sztochasztikus törvénye kényszeríti erre. Szeretsz, és ettől jól érzed magad.

Szeretsz, és ettől képes vagy átélni a létezés káprázatos boldogságát: azt a fölfoghatatlan szerencsét, hogy száztrilliónyi atom éppen benned talált összhangra, s valószínűtlen együttrezgésük révén éppen te születhettél meg, nem az elképzelhetetlenül sok másik lehetőség valamelyike.

Szeretsz, és ettől tudni fogod, hogy nem élsz hiába. Szeretsz, és a szereteted által kiváltott valószínűségi folyamatok - a Teremtés, amelyet te indítasz el - oda vezetnek, ahonnan láthatod, hogy miért érdemes élned. A cselekvő szeretet megteremti neked a lakható világegyetemet, amelyet benépesítenek azok, akiket szeretsz.

Minél több embert szeretsz, annál lakályosabb az univerzum.

Ez ilyen egyszerű.

Míg idáig eljutottál, végig kellett követned azt a bonyolult fejlődési folyamatot, amely őseink veszélykezelési technikájától a mai felfogásunkig ível. Ennek során láttad, hogy a távoli veszélyek elbagatellizálására való hajlamunkat nem kell gyöngítenünk, ellenben át kell értelmeznünk a veszély távoliságának fogalmát. Miután kiderítetted, hogy ma már számtalan olyan veszély is leselkedik közvetlenül ránk, amely korábban távolinak és elhanyagolhatónak tűnt, beláttad, hogy ezeket a veszélyeket már nem tekinthetjük jelentéktelennek, ezért a továbbiakban nem alkalmazhatjuk velük szemben a kockázatok diszkontálásának bevált technikáját. Ha viszont a diszkontáló képességünk ezekkel a közelivé vált veszélyekkel szemben már nem biztosítja a jövőbeni túlélési esélyeink növekedését, akkor más módot kell találnunk az elviselhetetlen mértékben megnövekedett veszélyterhelés ellensúlyozására.

S ez az új ellensúly az emberi közösség új komplexitása, amely nem más, mint a közvetlen veszélyekből fakadó kockázataink elporlasztásában megnyilvánuló kölcsönös jótetteink cseréjének színhelye: a humán téridő új szintje, amelyen fölismered százezer ősöd bölcsessége mellett százezer kortársad teremtő szeretetének mintázatát is.

Az új közösség úgy viszonyul a ma szokásos együttélési formákhoz, ahogyan az agy viszonyul az egyes neuronokhoz. Az agy látszólag nem más, mint százmilliárdnyi neuronsejt együttese, mégis teljesen más, mivel a neuronok együttműködése új minőséget hoz létre: a tudatot. Egy-egy neuron önmagában nem képes erre: a tudat az együttműködésük terméke. Hasonlóképpen, az egyes emberi tudatok önmagukban csodálatos teljesítményekre képesek ugyan, de fogalmunk sincs, mire lesznek képesek olyan közösségi együttműködésben, mint a neuronok az agyban. Az emberi közösség új humán téridejében új minőségként jelenik meg egyfajta kollektív tudatosság, amely méretétől - városi? országnyi? kontinensnyi? planetáris? - függetlenül pillanatnyilag egész egyszerűen elképzelhetetlenül másként kezd működni. A közösségi együttműködés új szintje a tudatosság új komplexitását hozza létre. Ezt a folyamatot táplálja a szeretet energiája.

Az új közösség szervezése révén semlegesíted a Másik genetikusan beégetett bagatellizálási hajlamát mindazon veszélyek tekintetében, amelyek korábban távolinak minősültek, de mára közvetlenné váltak, s ezzel növeled a Másiknak mint e közösség tagjának a jövőbeni túlélési esélyeit, egyúttal hozzájárulsz a közösség új komplexitásának létrejöttéhez. Így teszel a Másikkal jót. Így teszel magaddal jót. Ez a jóságod lételméleti alapja. Emiatt nem kell többé ellenállnod a benned élő legszebb kísértésnek: a jóra való késztetésnek. S éppen ez az a késztetés, ami miatt nem pusztul ki az emberi faj.

Mondtam már, hogy szeretlek?

(Ha érdekel a folytatás, olvasd el a "Legyőzhetetlen" című könyvem, amit itt rendelhetsz meg.)

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...