Virtuális számlák, valódi kényszerek

Virtuális számlák, valódi kényszerek

A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert az elkövetkező években hatalmas veszélyek fenyegetik. Demográfiai, kivándorlási, foglalkoztatási kényszerek apasztják a bevételi oldalt, miközben folyamatosan nő a nyugdíjas társadalom lélekszáma. Mit lehet tenni?

K Küldés K Nyomtatás

 

Nincs tisztában a nyugdíjakat és egyéb ellátásokat érintő jogaival? Időben akar értesülni az ellátásokat befolyásoló fejleményekről? Iratkozzon föl a NyugdíjGuru News még ingyenes heti hírlevelére!

 

A magyar nyugdíjrendszert állandó módosítgatásai ellenére változatlanul a felosztó-kirovó elv vezérli. Az elv egyszerű, s arra a 120 évvel ezelőtti születése idején helytálló feltételezésre épül, hogy ha sok aktív dolgozó fizet viszonylag kevés nyugdíjjárulékot, akkor abból kevés nyugdíjas viszonylag sok járadékot kaphat.

Már ebből látható, hogy az elv fenntarthatatlan.

Ma családonként nem öt-tíz gyermek születik, hanem alig több, mint egy. A gyerek ma már nem áll munkába az elemi iskola után, hanem sokáig tanul, mielőtt önálló keresetre tesz szert, de akkor is egyre sikeresebben siklik ki a hagyományos munkaviszony jármából – vagyis járulékfizetőként nem vagy csak későn jelenik meg. S miután többnyire olyan közegben szocializálódik, ahol a közteherviselésben való méltányos részvétel az élhetetlenség stigmáját égeti a büszke polgárra, ellenérdekeltté válik az állami újraelosztás alapjainak feltöltésében.

A folyamat eredőjeként egyre kevesebben fizetnek egyre rövidebb ideig egyre kevesebb járulékot.

Az elmúlt évtizedekben ráadásul meglódult az időskorban várható élettartam növekedése, így a nyugdíjrendszernek nem a bismarcki időkben számított néhány évre, hanem néhány évtizedre kell járadékot biztosítania. (Egy nyugdíjas hölgy átlagosan 20 évet, egy nyugdíjas férfi átlagosan 16 évet él nyugdíjasként!)

E folyamat eredőjeként pedig egyre többen akarnak egyre hosszabb ideig egyre több járadékot (azaz nyugdíjat) kapni.

Miután egyre kevesebbet kell egyre többfelé osztani, egyre kisebb lehet csak a porció.

 

Ez a felosztó-kirovó rendszer jövője.

Egy ilyen rendszer persze soha nem lesz finanszírozhatatlan – de a következő néhány nyugdíjas-generáció életében egyre csökken majd az általa biztosított nyugdíjak értéke. A Ratkó-korszak gyermekeinek (az 1952 és 1956 között született korosztályoknak) már megkezdődött tömeges nyugdíjba masírozását követően a rendszer már középtávon is csak nagyon szerény megélhetésre elég nyugdíjat lesz képes kipréselni magából. 

Nem látszik segíteni ezen a svéd áldás (vagy átok), azaz a virtuális egyéni nyugdíjszámlák vagy éppen a német logikájú nyugdíjpontok bevezetése sem. Attól nem lesz több pénz a rendszerben, hogy virtuálisan nyomon követhetem az általam fizetett összegek útját; nem a röntgenfelvétel gyógyítja a TBC-t. A svéd példa kapcsán nem árt emlékeztetnünk arra, hogy ott nem virtuális pénzekkel és hozamokkal, hanem eleve ötvenmilliárd dollárnyi tartalékkal indult az egyéni nyugdíjszámlás rendszer.

A politika persze nyilván nem akarja majd, hogy kitörjön a nagymamák forradalma, ezért borítékolhatóan behódol majd a rohamtempóban nyomorodó átlagnyugdíjasok tömegeinek (a szavazat érvényessége - egyelőre - nem korfüggő), s kiegészíteni kényszerül a nyugdíjakat valami alamizsnával - vagy az általános adóbevételek, azaz az összes többi állami feladat fedezetének terhére, vagy egyszerűen kölcsönből, ami gyakorlatilag a következő generációk jövőjének további elzálogosításával egyenlő.

E ponton talán érdemes tisztáznunk a veszély tényleges nagyságát.

Tudjuk, hogy jelenleg közel másfél millió ember csak a minimálisan kötelező járulékokat fizeti, amelynek alapján csak a létminimumon való tengődést alig lehetővé tevő havi harminc-ötvenezer forint körül várható minimális nyugdíjra szerezhet jogosultságot.

Rajtuk kívül csak a Ratkó-korosztályokból további legalább félmillió ember várhatóan semmiféle jogosultságot nem lesz képes összegyűjteni (köztük romák sokasága, alacsony iskolai végzettségűek, fekete gazdaságban rejtőzködők). Ők semmilyen nyugdíjat nem kapnak majd, legfeljebb az arcpirítóan megalázó összegű időskorúak járadékát (öregkori szociális segély) igényelhetik majd.

Ebből az következik, hogy a magyar társadalom hatalmas nyugdíjas korú tömegei ténylegesen a nyomorküszöb alá süllyedhetnek – akár önhibájukból, akár azon kívül.

A nyugdíjrendszer egyetlen meghagyott főpillére már omladozik, csak a nagy porhintésben nem látszik tisztán a vész.

A nyugdíjválságra persze nincs végleges magyar megoldás, mert globális problémáról van szó.

Egyrészt itt a globális verseny könyörtelen kényszere. A minimálisnál tartósan nagyobb nyugdíjak kifizetésének képessége megköveteli, hogy az állam magas járulékot rójon ki azon kevesek – az 1,8 millió versenyszférában gürcölő rabszolga és a már megint közel egymillió közszolga – minimálbérnél talán nagyobb jövedelmére, akik nem tudnak  kibújni e kötelezettség alól.

A magas járulék viszont megdrágítja a járulékfizető munkaerőt, emiatt viszont gyöngül a globális versenyképességünk, amit természetesen nem engedhetünk meg magunknak, így egy idő után a kormányzat úgyis rákényszerül a járulékok csökkentésére (ez éppen most vetődött föl ismét, 2017-től csökkennek majd a járulékok, egyelőre ismeretlen mértékben) - csakhogy ezzel előidézzük a későbbi gerontorevolúció, azaz a nagymamák forradalma rémét. Látszólag ránkcsapódott a 22-es csapdája.

Másrészt viszont a válság globális jellege – számunkra elsősorban az európai vetülete - rejti talán a megoldást is. Az unió (a britek várható kilépésével már megint csak) 27 tagállama hamarosan rákényszerülhet annak belátására, hogy csak együtt van esélyük a felosztó-kirovó elv megmentésére - mindössze elegendő aktív korú munkaerőt kell szerezni és járulékoltatható munkával ellátni.

Nota bene, a törökökre már csak emiatt is szükségünk lenne, ott igazán sok a tetterős fiatal. Nem is beszélve a jól képett migránsokról, akikről a jelenleg középkorú és fiatal európai vezetők többsége hallani sem akar. (Persze nagyon megbánják ezt majd akkor, ha ők is megöregszenek, és nem lesz senki, aki fizetné a nyugdíjukat...)

Addig is találhatunk azonban megoldást.

Ha a nyugdíjak nagy újraelosztó rendszerét nem lehet a béreket terhelő speciális adókból (a járulékokból) finanszírozni, akkor vizsgáljuk meg annak a lehetőségét, miként tehető ez meg a fogyasztást terhelő adókból.

A fogyasztást nem lehet olyan egyszerűen elrejteni, mint a jövedelmet. Ráadásul a gazdagabb többet fogyaszt (így arányosabban viseli a köz terheit). A nyugdíjas társadalmat sem tekintheti senki eltartott koloncnak többé, hiszen fogyasztása révén is hozzájárulna saját fenntartásához.

A fogyasztásiadó-alapú rendszer persze csak minimális állami alapnyugdíjat és időskori egészségügyi alapellátást biztosíthatna, hiszen egy ilyen adó csak alacsony kulcsú lehet (egyfajta idősérdekű fogyasztási adóhártyával vonna be minden terméket és szolgáltatást).

Az alapellátások mellé ezért az államnak kötelessége megteremtenie a hosszú távú megtakarítások kötelezően ösztönző rendszerét:  mintha nem csak a gépjárműre, hanem időskori önmagunkra is kötelező felelősségbiztosítást kellene kötnünk. Európa-szerte.

E megoldás alapján nem az államtól várjuk a mennyei mannát.

A mai nyugdíjrendszert legmélyebben aláaknázó veszedelem ugyanis éppen az, hogy a magyar történeti kényszerek nyomán hajlamosak vagyunk mindent az államtól várni, miközben össznépi játékot űzünk abból, hogyan kooperáljunk az állam ellen.

Ebből az ördögi körből törhetünk ki a fogyasztásiadó-alapra helyezett minimális ellátások és a kötelezővé tett idősérdekű felelősségbiztosítások új európai rendszerével.

 

Amíg ide nem érnek az ifjú törökök – vagy amíg végre komolyan nem vesszük az öngondoskodás napról-napra könyörtelenebb kényszerét.

 

 

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...