Valódi kényszerek, virtuális mosolyok

K Küldés K Nyomtatás

Választási időszakokban talán jobb lenne megtiltani, hogy a nagy társadalmi elosztórendszerek kérdései szóba kerülhessenek a politikai vitákban. A félperces média-csetepatékban ugyanis óhatatlanul demagógiába hajlik a legjobb szándékú okfejtés is, és ez oktalanul korlátozza a későbbi értelmes intézkedések lehetőségét, bárki kerüljön a kormányrúdhoz.

A szavazatszerzés reményében felhangosított választási nyugdíjvagdalkozásról mindannyian eleget hallottunk, ezért a politikai szócséplés helyett inkább néhány alapvetés tisztázására érdemes kísérletet tennünk.

 

 

Bármely modern öregségi nyugdíjrendszer kapcsán a társadalomnak mindenekelőtt három kérdést kell megválaszolnia:

 (1) Mi a cél? Az aktív korban elért életszínvonal legalább egy részének megőrzése nyugdíjasként (ez a járulékfizetéstől függő munkanyugdíj-verzió) vagy az időskori elnyomorodás megakadályozása (ez az adóból finanszírozott állami alapnyugdíj verzió)?

(2) Mi az ígéret? Kifizetünk minden jogosultnak egy előre megígért szintű nyugdíjat, függetlenül attól, hogy erre a célra mennyi pénz áll rendelkezésre (ez a szolgálatás-meghatározott, defined benefit, DB változat), vagy csak annyi nyugdíjat fizetünk minden jogosultnak, amennyi pénzünk erre a célra aktuálisan tényleg van (ez a járulék-meghatározott, defined contribution, DC változat)?

(3) Ki finanszírozza a rendszert? Generációk közötti jövedelem-átcsoportosításra alapozzuk (ez a felosztó-kirovó, pay-as-you-go rendszer, amikor a mindenkori aktív korosztályok fizetik a mindenkori nyugdíjasok járandóságát), vagy generáción belüli pénzáramlásra (ez a kötelező tőkésített rendszer, amelyben a fiatalabb korban befizetett pénzünket idős korunkig a tőkepiacokon tároljuk)?

A nyugdíjrendszerek tervezése az elmúlt százhúsz évben mindig e három alapkérdésre adható hat alapválasz körül forgott, és sokáig egyértelműen jónak tűnt a Bismarck és Beveridge nevével fémjelzett modell alkalmazása: a sok aktív dolgozó jól átlátható, könnyen ellenőrizhető és ritkán változó, nagyon hosszú munkaviszonyokban szerzett jövedelme után fizetett viszonylag magas járulékokból fizessük a nyugdíjazásukat követően jellemzően már csak néhány évig élő, viszonylag kevés időskorú nyugdíját (vagyis: járulékokból fizetett, szolgáltatás-meghatározott munkanyugdíj felosztó-kirovó finanszírozással).

A szép régi nyugdíjasvilág Atlantisza azonban a közelmúltban elsüllyedt a demográfiai változások és globális gazdasági fejlemények sorozatos kataklizmáiban, így az alapkérdésekre adott régi válaszok ma már rosszak.

Ezért érzi minden kormányzat annak a kényszerét, hogy lépnie kell, különben a társadalmi béke rémisztően rövid időn belül felrobbanhat.

A nyugdíj-design művészete természetesen továbbra is a három alapkérdésre adható hat alapválasz megfelelő vegyítését jelenti.

Soha nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a nyugdíjrendszer csak hosszú evolúciós késleltetési idővel alakítható, hiszen az éppen nyugdíjas korosztályok alkotmányos becsszóra megígért járandóságait életük végéig ki kell fizetni, így a lényegi változások csak a még aktív korosztályok jövendő nyugdíjaira vonatkozhatnak. (Ezért idős emberek saját nyugdíjuk jövőjére vonatkozó nyilatkozatai e témában eleve csak reklámfogásnak minősülhetnek: őket nem érintheti a változás forgószele. Persze egy diktatúra bármikor játszva felülírhatja az alapvető együttélési szabályokat a generációk között: a nemzedéki gulágok ma még gyakorlatilag üresek...)

A mai nyugdíjrendszer-tervezők azonban kudarcra vannak ítélve, ha a rendszer belső alapkérdésein túl nem figyelnek néhány mélyebb külső összefüggésre.

Figyelmi korlátok miatt csak két ilyen összefüggésre utalnék.

(a) A legnagyobb horderejű és beláthatatlan következményekkel járó társadalmi változást azt generálja, hogy az emberi nem története során először többségbe kerülnek az idős emberek a fiatalokkal szemben (ez a folyamat már zajlik a fejlett világban és egy generáción belül rázúdul a fejlődő államokra is).

Így az “öreg” fogalmát át kell értékelni, hiszen a mai közmegítélés szerint “öreg” ember valójában csak érett középkorú. Ha a születéskor várható átlagos élettartam a száz évvel ezelőtti 45-50 évről 75-80 évre emelkedett, és várhatóan 90-100 évre nő, akkor át kell értékelni az aktív/inaktív korszakok fogalmát és arányát.

Egyszerűen nevetséges bizakodni egy olyan emberi világ tartós fennmaradásában, ahol az elhúzódó gyermek- és fiatalkor 30 évének és a mai fogalmak szerinti nyugdíjaskor 30-40 várható évének – azaz összességében 60-70 inaktív évnek! - a költségeit a mai értelemben vett aktív korszak 30 éve alatt kellene kitermelni.

Az aránynak helyre kell állnia – és pontosan ebben lehet követendő példa a svéd modell, amely szerint a várható élettartam növekedését mindenkor arányosan meg kell osztani az aktív munkaévek és az inaktív nyugdíjas évek között.

Magyarul: nem fix évekkel növelik fix időtartam alatt a nyugdíjkorhatárt, mint nálunk vagy Európa sok más országában, hanem az élettartam-növekedés időtartamát osztják el egy dinamikus képlet alapján a munkaévek és a nyugdíjas évek között.

Az idős embereket így soha többé nem lehet eltartandó koloncként stigmatizálni.

Alternatív megoldásként e sorok írója sokszor felvetette a fogyasztási adókból finanszírozott alapnyugdíj gondolatát.

Az “időskori fogyasztási adóhártya” össz-európai megoldásként a kontinentális versenyképességünk növelése mellett azt is lehetővé tenné, hogy senkinek ne kelljen az előre meghatározott merev nyugdíjkorhatár elérésével letennie a lantot, hanem egy minimum életkor betöltése után saját maga dönthesse el a hivatalos nyugdíjba vonulása időpontját (minél később, annál jobb alapon).

(b) Ha bárki nyugdíjrendszer-tervezésre adja a fejét, nem felejtheti el, hogy a modern társadalmak legnagyobb jövedelem-újraelosztó rendszere nem létezik önmagában, ráadásul ma már nem létezik csak nemzeti keretekben sem.

Figyelembe kell venni az egészségügyi ellátórendszer fejlesztési és finanszírozási kérdéseit (a kiadások kétharmada már ma is az idős emberek ellátásával kapcsolatos).

Magyarországon egy nyilvános szó sem esik az időskori otthonápolás (long term care, LTC) pillanatak alatt elszabaduló gondjáról.

Szőnyeg alá söpörjük az időskori segélypolitika kínos kérdéseit.

A foglalkoztatáspolitika ezer szállal szövődik a nyugdíjrendszer finanszírozhatóságához, de ebből tíz szálat ha felfejtettünk…

És így tovább, a társadalmi és gazdasági metszetek sokaságának elemzése nélkül nem lelhető jó gyógyír a nyugdíjrendszer panaszaira sem.

És ha ezt nem európai keretekben keressük, akkor a magyar rendszer végvidéki sárvárait könnyedén elmoshatják a globális demográfiai, migrációs és foglalkoztatási folyamatok.

Mi hát a megoldás?

A nyílt társadalmi vita – azokkal, akiket ez valóban érint. Az európai közös fellépés – egyébként esélytelen az unió 27 külön rendszerének fenntartása a világ nyomásával szemben.

És ne feledjük: minden nagy ellátórendszer csak a legkisebb közös többszörös elve alapján működhet, vagyis a minimum felé hajlik.

Ha valaki olyan nyugdíjas jövedelemre vágyik, amely biztosítja a méltóságteljes, egészséges és jó élet anyagi feltételeit mindhalálig, azt csak privát megoldások révén teremtheti meg. Mielőbb beszéljen egy szakavatott pénzügyi és biztosítási tanácsadóval az, aki erre vágyik. És ki az, aki nem?

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...