Omnibuszon a vénülő jövőbe?

Omnibuszon a vénülő jövőbe?

Egyre nyilvánvalóbb, hogy másfél évtizeden belül félmillióval kevesebb - munkaerőpiacra érő - gyerekkel és félmillió kivándorlóval, azaz egymillióval kevesebb járulékfizetővel nem lehet biztosítani kétszázezerrel több nyugdíjas ellátmányát.

K Küldés K Nyomtatás

Még mindig arra építjük a nyugdíjas jövőt, hogy az aktív korú járulékfizetők zokszó nélkül fedezik majd az idősek járandóságát, miközben teljes nyugalommal arra számítanak, hogy a gyerekek nemzedéke felnővén ugyanezt a szívességet megteszi majd nekik is. A nemzedékek közötti bizalom erős hajtóanyaga egy évszázadon át német precizitással működtette ezt az eredendően bismarcki rendszert, csakhogy mára e bizalom alapja megroskadt és a paradigma éppúgy elavult, mint a fizikai éter hosszan diadalmas téveszméje.

Miért ragaszkodik mégis minden modern európai állam egy olyan társadalmi újraelosztó szisztémához, amelynek minden eleme porlad a 21. század demográfiai, foglalkoztatási és immár migrációs viharaiban? Miért olyan nehéz belátni, hogy ugyanolyan színvonalon kétharmadnyi járulékfizetővel nem lehet másfélszer annyi nyugdíjast kétszer annyi ideig eltartani, különösen akkor, ha e megcsappant eltartói réteget feleakkora új nemzedék követi majd? Hogyan lenne fenntartható a generációközi hallgatólagos eltartási szerződés - én fizetem a szüleim nyugdíját és a gyerekeim felnevelését, arra számítva, hogy a gyerekeim majd fizetik az én nyugdíjamat, míg nevelik az unokáimat -, ha egyre nyilvánvalóbb, hogy e hallgatólagos szerződés minden rendelkezése önbecsapásra épül?

Nyilván a politikai döntéshozatal természetében kell keresni a válaszokat. Ugyan melyik európai kormányzó párt követne el politikai öngyilkosságot azzal, hogy a nyugdíjasok szerzett jogait megnyirbálná? A társadalmak elöregedésével a legtöbb szavazatot az idős polgárok adják le, s ha nem keresik a kegyeiket, kegyetlen büntetést mérhetnek az adott pártra. Magyarországon több, mint kétmillió az öregségi nyugdíjasok száma: őket a 13. havi nyugdíjjal - vagy hasonló pénzügyi csecsebecsével - meg lehet nyerni, de például évente csak 10 havi nyugdíj fizetésével (mondjuk ennyire teremtene fedezetet a járulékbevétel) ellenséggé lehet bőszíteni. Mi lehet az újraválasztásért küzdő politikus mantrája? A nyugdíjasokat békén kell hagyni. A rendszer alapjait nem lehet megváltoztatni - aki bátorkodná ezt megtenni, azt sosem választanák meg újra.

Mit lehet akkor tenni? Hiszen az egyre nyilvánvalóbb, hogy másfél évtizeden belül félmillióval kevesebb - munkaerőpiacre érő - gyerekkel és félmillióval több kivándorlóval, azaz egymillióval kevesebb járulékfizetővel nem lehet biztosítani kétszázezerrel több nyugdíjas ellátmányát a ma megszokott szinten. De ki meri ezt megmondani az öregeknek? És a leendő öregeknek? Látjuk a választ: senki. A kormányzat nyugtat: a rendszer fenntartható, nem kell aggódni. Persze halkan azért hozzáteszi, hogy legfeljebb 2030-ig lehet ebben reménykedni.

A mélyből kiáltó szakértőket elég kasszandrának bélyegezve agyonhallgatni - a nyugdíjrendszer jövőjét érintő döntéshozatalba be nem vonni -, s közben szorítani, hogy ne az aktuális kormányzati ciklus közepén omoljon a bizakodó nép fejére az állami nyugdíjpillér.

Persze a Kasszandra-köpenyt tűzre lehet vetni, s helyette a leleményes Odüsszeusz vértezetét felöltve küzdeni lehet a józan ész győzelméért. Ha a folyó finanszírozás paradigmája olyan szent tehén, amelyet nem lehet feláldozni, bármilyen ösztövér is szegény, akkor próbáljuk valamilyen módon életben tartani. Az egyik lehetőség, hogy minden olyan ellátás-típust, amely nem kötődik szorosan a nyugdíjkorhatár betöltéséhez, leválasztunk a rendszerről (ez történt a korhatár előtti, a szolgálati és a rokkantsági nyugdíjakkal - bár éppen ellentétes hatást ért el a nők kedvezményes nyugdíja). A másik kézenfekvő lehetőség, hogy addig emeljük a korhatárt, amíg csak társadalmi robbanás nélkül lehetséges (most közelítünk a 65 évhez, s a már bevált lépcsőzetes lopakodó technikával felnyomható ez magasabb életkorra is). A harmadik lehetőség, hogy minden létező módon próbáljuk fehéríteni a jövedelmeket (bár még mindig 22 százalékra becsülik a járulékfizetést hírből sem ismerő szürke és fekete gazdaság arányát). A negyedik lehetőség, hogy észrevétlen kis igazításokkal nehezítjük a nyugdíjjogosultság szerzését (mi lehet szolgálati idő és mi nem, milyen keresetet lehet nyugdíjjárulék alapjául tekinteni és mit nem, és így tovább). Meg lehet pendíteni, hogy annak több nyugdíj járjon, aki megfelelő számú jövőbeni járulékfizető előállításáról gondoskodott, azaz felnevelt legalább két szakképzett és itthon maradó gyereket (s lehet tesztelni az egy gyermekes, a gyermektelen vagy a nem szakképzett sok gyermekes társadalmi rétegek reakcióit). S persze az is lehetséges, hogy csoda történik, és a szent tehenet mégis fel lehet áldozni, mert maga a hitrendszer változik. Ilyen megoldás lehet például, ha a munkajövedelmek járulékoltatására épülő folyó finanszírozás töredező paradigmáját felváltanánk a fogyasztási adóra épített állampolgári alapnyugdíj, s az azt kiegészítő kötelező öngondoskodás eszméjével.

Azt azért mindenképpen érdemes belátnunk, hogy ha a nyugdíjas jövőbe vezető szállítóeszköz marad a 120 éves omnibusz, akkor a napról-napra gyöngülő vontatólovak belátható időn belül végképp kilehelik a lelküket. S akkor már késő lesz bármely politikai erőnek megkísérelnie azt, hogy már vénülő kezével megfogja a vénülő választópolgárok kezét. Mert az mind ökölbe szorul.

(Megjelent a Világgazdaság 2015. október 13-i számában itt.)

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...