Nyugdíjterv vagy éhhalál

K Küldés K Nyomtatás

A hazai jogi környezet kiszámíthatatlan csapásai mellett egyre több globális veszély fenyegeti a nyugdíjunkat.

 

 

(1) Infláció:

Az Unió a krónikus pénzügyi világválság kezelése nyomán olyan mértékben eladósodott, amely saját bevallása szerint már eddig is 20 évnyi költségvetési konszolidációt tett semmissé. Ennek következtében további kölcsönterhelést egyszerűen nem bírnak el a gyöngébb állami költségvetések – a görög rémálom után még mindig sorra érkeznek az ír, a portugál, a spanyol, az olasz, és lassan a francia bedőlés-veszélyekről szóló hírek, amelyek a radikális (persze főleg amerikai) víziók szerint már magának az eurónak a sírját ássák. Az Unió előtt ennek nyomán két életveszélyes út is megnyílt. Egyrészt egyre vonzóbb az európai és a nemzeti pénzjegynyomdák jelentette kézenfekvő megoldás az adósságok reálértékének csökkentésére – az infláció szellemének ránk szabadításával azonban a nyugdíjígérvények is füstté válnak. Másrészt bármely kormányzat éhes szeme előtt ott lógnak a könnyen lerohanható nemzeti spájzokban a nyugdíjmegtakarítások étvágygerjesztő sonkái – még a puskát sem kell elővenni, hogy elejtsük a vad mangalicákat. A magyarok nyilai után ezt a huszárvágást is sokáig emlegethetik majd Európában…

(2) Morális kockázat:

Súlyos morális kockázat porlasztja a nyugdíjak védelmi rendszereit. Miután az európai polgárok (megjegyzem: a jövőre semmilyen biztosítékot nem jelentő!) tapasztalatai szerint a kormányzatok az állami költségvetésekből úgyis pótolják nyugdíjrendszereik tátongó hiányát, úgy vélhetik, jobban megéri nekik, ha minimalizálják vagy egyenesen szabotálják nyugdíjcélú közterheik viselését, mert az államok végül úgyis biztosítanak nekik valami nyugdíjat – aminél akkor sem kapnának sokkal többet, ha rendesen fizették volna a járulékaikat. Ez a kockázat Magyarországon rendkívül magas, hiszen a segélyként fizetett időskorúak járadéka és a minimális nyugdíj összege csak néhány ezerrel forint tér el egymástól.

A tömeges nyugdíjszabotőr-mentalitást Európa-szerte tovább turbózza az a közös félelem, hogy a felosztó-kirovó (pay-as-you-go) rendszerek a demográfiai egyensúlyok felborulása miatt eleve pilótajáték-logikával épülnek fel, vagyis minél később lép valaki a rendszerbe, annál kevésbé számíthat arra, hogy visszakapja a befektetett pénzét. (Ezt a Világbank már a kilencvenes évek közepén kiszúrta, de az általa javasolt kezelési mód - a nyugdíjrendszerek feltőkésítése, Magyarországon a magánnyugdíjpénztárak létrehozása - éppen elhal az imént emlegetett kormányzati spájzpucolások nyomán.) Nem jó ómen a pályakezdő generációk számára.

(3) Jelzálogadóssággal terhelt nyugdíjas:

A helyzetet tovább rontja, hogy a válság utórengéseként a modern európai nyugdíjtörténelemben elsőként súlyosan eladósodott, nagyösszegű jelzáloghitelekkel terhelt friss nyugdíjasok tömeges megjelenése várható, akik nyugdíja valószínűleg a hiteltörlesztő részleteik összegét sem fogja elérni. Még senki nem állt elő a megoldással – amit én javasoltam megoldásként, egyelőre kafkai fiókokban porosodik.

(4) Versenyképességet rontó tényező:

További nyugdíjkockázatot jelentő tényező, hogy az idősek eltartásának kötelezettsége súlyosan rontja az Unió világgazdasági versenyképességét. Ha az egyre több európai nyugdíjas eltartásának drámaian növekvő terhét az egyre több globális kihívással küszködni kénytelen és egyre kisebb létszámú európai fiatalságra terheljük, akkor Európa könnyen elveszítheti a termelékenységi és növekedési versenyt a világ többi erős régiójával szemben. A kézenfekvő megoldás nyilván a török csatlakozás lenne – de csak ebből a szempontból…

(5) A jövendő generációk agyonterhelése:

Másfelől abban az esetben, ha a nyugdíjakat Európa-szerte oroszlánrészben biztosító felosztó-kirovó rendszerekben az éppen aktív generáció befizetései nem fedezik az éppen nyugdíjas generációnak a részükre megígért – és általuk az előző generációt eltartó járulékfizetésükkel megszolgált  – nyugdíjukat, akkor az állam (i) az általános adóbevételeiből kénytelen pótolni a hiányzó összeget, vagy (ii) eleve kölcsönt kell felvennie a nyugdíjfinanszírozásra, vagy (iii) kénytelen-kelletlen kevesebb nyugdíjat kell fizetnie. Mindhárom kényszermegoldás költsége végül úgyis a fiatalabb generációkat terheli. Meddig engedhetjük meg pazarló nagyszülőkként magunknak, hogy tönkretegyük és agyonnyomorítsuk az állítólag imádott kisunokáink életét – különösen azokét, akik még meg sem születtek?

Összességében elég egyértelműnek látszik, hogy a mai helyzet az öregedési dagály és a foglalkoztatási apály kettős hullámverésében nem tartható fenn.

A nyugdíjterv:

Egy nyugdíjterv készítése során ezeket az öszefüggéseket is figyelembe kell venni, különben semmi értelme belefogni.

Az első megállapítás ugyanis az, hogy az állami nyugdíjrendszerre nem építheti a nyugdíjas jövedelmét az, aki szeretné az addig elért életszínvonalát ésszerű kompromisszumokkal megtartani.

Minél korábban kezdjük a nyugdíjtőke-felhalmozási terv végrehajtását, annál több időnk lesz hagynunk a befektetéseinket, hogy hozamot termeljenek. Megdöbbentő tapasztalati tény, hogy 100 felnőtt emberből 95-nek fogalma sincs az alapvető befektetési törvényszerűségekről és az azokból levezethető statisztikai valószínűségekről – pedig ezektől függ a pénzügyi életünk és egészségünk. A legalapvetőbb törvény: a nyugdíjtőke két tényező – a befektetett pénz és a befektetési időtartam – függvénye, vagyis minél hosszabb ideig foroghat a pénz- és tőkepiacokon a befektetett pénzösszeg, annál nagyobb hozamra számíthatunk, vagy annál kisebb összeggel is elérhetjük a befektetési céljainkat. (A nyugdíjtőke felhalmozási szakaszában jegeljük a pénz likvid volta iránti igényünket. Ne akarjuk ma elkölteni azt, amiből húsz év múlva tervezünk költekezni.)

A tervezést és a végrehajtást természetesen szakértő segítségével kell intéznünk, hiszen a vakbelünket sem magunk operáljuk tükörből a konyhaasztalon. Befektetési, biztosítási és nyugdíjszakértők állítják össze a kívánt portfóliókat annak függvényében, hogy hány évesek vagyunk, milyenek a jövedelmi és családi viszonyaink, milyenek a foglalkoztatási kilátásaink, milyen tervekkel vágunk a jövőnek, és így tovább. A legegyszerűbb összefüggés e tekintetben az, hogy minél több időnk van hátra a nyugdíjazásig, annál agresszívebb, annál magasabb hozammal kecsegtető, de természetesen jóval kockázatosabb befektetési portfóliókat választhatunk, mert van időnk a piaci korrekciók kivárására.

Sok múlik azon, hogy kit választunk tanácsadónknak. A bizalom minden sikeres kapcsolat alapja, de önmagában nem elégséges feltétele a befektetési sikereknek. Milliókat takaríthatunk meg – és tízmilliókkal több hozamot érhetünk el –, ha nem a saját józannak ítélt eszünkre vagy népi bölcsességekre hagyatkozunk az életünket meghatározó befektetési döntések során.

 
K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...