Nem vénnek való vidék?

K Küldés K Nyomtatás

Mi az első reakciója egy fiatal vagy középkorú embernek, ha a leendő nyugdíja kerül valahogyan szóba? Ráérünk még erről beszélni, messze van még a nyugdíjkorhatár, lehet, hogy meg sem élem, egyébként is az életem mai gondjait kell megoldanom. Meglepő, hogy a legtöbb fiatal azzal söpri le a témát a saját napirendjéről, hogy úgysem lesz nyugdíja, így aztán nem is kell foglalkoznia a kérdéssel. Majd csak lesz valahogy, hiszen eddig is lett valahogy. Sajnos, ki kell ábrándítanom a halogatókat, a hárítókat, a szőnyeg alá söprőket és a jövő gondjai elől fejüket homokba dugókat. A kijózanító válasz igazságának belátásához csak néhány közismert tényt kell összefüggéseikben megnéznünk.

Mindenekelőtt nem árt, ha tudjuk, hogy a mi leendő nyugdíjunk fedezetét nem a mi saját, mai járulékbefizetéseink teremtik meg (a magánnyugdíjpénztári rendszerben, béke poraira, így lett volna, legalábbis az onnan várt nyugdíj-rész tekintetében). A mi mai járulékbefizetéseinkből ugyanis a mai nyugdíjasok járandóságát fizeti ki a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer. A mi leendő nyugdíjunkat az utánunk következő generációk járulékbefizetései fedezik majd. Az öregségi nyugdíj pénzügyi alapjai az egymást követő nemzedékek közötti hallgatólagos bizalmi egyezségre épülnek: én fizetem a szüleim nyugdíját, ahogyan ők fizették a nagyszüleim nyugdíját, és az én nyugdíjamat majd fizetik a gyerekeim, ahogyan az ő nyugdíjukat majd fizetik az unokáim. A generációk közötti bizalmon múlik minden, amely a társadalombiztosítás intézményrendszerében ölt testet.

Mindez nagyon jól működik mindaddig, amíg az éppen fizető nemzedéknek nem kell túl sokat költenie az éppen nyugdíjasok ellátására - hiszen ne felejtsük el, hogy az éppen fizető nemzedék mindig kettős eltartási szorításban él, mert a gyermekeit is el kell tartania, fel kell nevelnie. A gyermeknevelés családi kötelezettség (közvetlenül fizetem), a nyugdíjasok eltartása pedig társadalmasított kötelezettség (közvetve, a járulékokon keresztül fizetem).

Mikor kell nem túl sokat költenie a nyugdíjak fedezetének megteremtésére egy aktív korú (fiatal és középkorú) személynek? Vagyis mikor kell nem túl magas nyugdíjjárulékot fizetnie?

Egyrészt akkor, ha nagyon sokan fizetnek nyugdíjjárulékot - hiszen így többfelé oszlik a finanszírozási teher.

Másrészt akkor, ha nem kell túl sok nyugdíjas között szétosztani a járulékbevételt, hiszen így kevesebb bevétel is elég.

Persze az is segít, ha a nyugdíjban töltött életszakasz nem túl hosszú, mivel így nem kell nagyon sokáig fizetni egy adott nyugdíjas részére a nyugdíját, vagyis kevesebb bevétel is elég lesz.

Mi akkor a gond? A képlet egyszerű, a rendszer egy évszázada több-kevesebb sikerrel, de működik, a nyugdíjasok nem halnak éhen, sőt, az egyik legmegbízhatóbb bevételi forrással rendelkező társadalmi réteget alkotják.

Igen ám, de időközben a feje tetejére állt a magyar társadalom (és ha már itt tartunk, egész Európa) demográfiai szerkezete. Megborultak az arányok, és már nem a fiatalok, hanem az idősek vannak többségben. Az öregedés folyamata ráadásul évről-évre gyorsul, ennek következtében pedig recsegni-ropogni kezdett a jól kitalált nyugdíjrendszer. Miért is? Azért, mert csökken a járulékfizetők (a fiatalok és a középkorúak) száma, miközben nő a nyugdíjasok száma.

A járulékterhelés - ami az aktív korosztályokat terheli - egyre kevesebb ember között oszlik meg, miközben a beszedett járulékbevételt egyre több ember között kell szétosztani. Növeljük tehát a járulékbevételt - vagyis a fiatalok és középkorúak terhelését -, hogy szinten maradjon, sőt, nőjön a szükséges bevétel? Vagy csökkentsük a nyugdíjakat, azaz a bevételcsökkenést kínkeservvel tudomásul véve ezt a kevesebbet osszuk többfelé? Az első esetben az aktív generációk haragját, a második esetben a nyugdíjas társadalom dühét váltjuk ki. Sem ez, sem az nem könnyen járható út. De akkor mit lehet tenni?

Ha az éppen aktív generációk befizetései nem fedezik az éppen nyugdíjas generációknak a részükre megígért nyugdíjakat, akkor azért az állam előtt több választási lehetőség is nyílik: módosíthatja a nyugdíjba vonulás feltételeit (például megemeli a nyugdíjkorhatárt), vagy az adóbevételekből (esetleg külföldi vagy belföldi kötvénykölcsönből) pótolja a nyugdíjjárulék-bevételből hiányzó összeget, vagy általában kevesebb nyugdíjat fizet (módosítja a nyugdíjszámítás képletét) - vagy egyszerűen visszaterheli a családokra az idősek eltartásának terhét.

Magyarországon mindegyik lehetőség igénybe vételére látunk példát már most is. A nyugdíjkorhatár jelenleg is fokozatosan nő, amíg el nem éri az 1957-ben született korosztálytól kezdve a 65 évet (és nincs arra semmilyen garancia, hogy ez nem nőhet tovább). A nyugdíjkassza költségvetését már most ki kell egészíteni minden évben (hiába állítja a frissen elfogadott költségvetési törvény, hogy erre nem lesz szükség, hiszen a tavalyi és a tavalyelőtti és az azelőtti összes költségvetési törvények is ugyanezt állították, mégis több száz milliárdot kellett utólag évente belepumpálni adóbevételekből meg ki tudja, miből a kasszába, hogy ki tudják fizetni a nyugdíjakat) - és ahogyan nő a külföldön dolgozó honfitársaink jelenleg közel félmilliós létszáma, akik nem itthon fizetik a járulékaikat, ez a kényszerű kiegészítés egyre nagyobb összegekre rúg. A nyugdíjszámítás képlete az utóbbi években többször is módosult (sokan dühöngtek például a járulékplafon eltörlése miatt), s emellett - a nők kedvezményes nyugdíja kivételével - megszűnt minden korhatár előtti nyugdíjlehetőség, és sokak igazi fájdalmára megszüntették a rokkantsági nyugdíjakat is. Az Alaptörvénybe pedig - láss csodát! - kínai mintára bekerült, hogy a rászoruló idős szülőkről a nagykorú gyermekeik kötelesek gondoskodni. Amellett, hogy kötelesek gondoskodni a kiskorú gyermekeikről is, természetesen.

Mi szűrhető le mindebből? Hova vezet a demográfiai tótágas, a termékenységi sivatag, a kivándorlási óriáshullám, a jól fizető hazai munkahelyek apálya, a közfoglalkoztatás pünkösdi királysága, a határok bevándorlók elleni lefalazása (ez utóbbi abból a szempontból, hogy az elvándorló és a meg nem született magyar járulékfizetőket talán pótolhatnák a szorgos bevándorlók, mint az európai centrum országaiban vagy az Egyesült Államokban)? Hova vezet a várható TB-bevételek összetöpörödése a nyugdíjasok létszámának egyidejű felduzzadása mellett? Egyszerűen fogalmazva: elkerülhető-e a gyorsan öregedő társadalmakban fizetendő nyugdíjak vásárlóértékének drámai zuhanása? S ha nem, akkor mit tehetünk ennek elkerülése érdekében?

Ha bevándorlás jelenleg nem opció, és a nyugdíjrendszer százéves működési alapelvét egy darabig még senki nem meri más alapelvvel helyettesíteni, akkor kizárólag egyetlen módon védekezhetünk hatékonyan: az öngondoskodás révén.

Már szinte hallom nyájas olvasóm fölhördülését: mi a fészkes fürjtojásból öngondoskodnék, amikor épp csak megélek a fizetésemből, a közalkalmazotti illetményemből, a vállalkozói kivétemből vagy az egyéb bevételeimből? Tökéletesen megértem ezt az álláspontot, mégis azt kell mondanom, hogy egy strucc felelősségi szintjén áll ez a fölhördülés. A ma futóhomokjába dugjuk a jelen gondjaitól lüktető fejünket, s így várjuk, hogy a jövő veszedelmei majd elkerülnek, s nem billentenek csontig ható fájdalommal ülepen minket. Sajnos - s itt jön a kiábrándítás - a jövő veszedelmei nem kerülnek el minket, mert pont az útjukban élünk. Ha nem kezdünk el minden elhárító és védekező ösztönünket legyőzve a jövő gondjaival is foglalkozni, akkor azok ezerszeres erővel támadnak majd ránk. Akkor, amikor már nem lesz erőnk védekezni sem.

Tulajdonképpen a magyar állam is fölismerte, hogy öngondoskodás nélkül Magyarország egy-két évtizeden belül nem vénnek való vidék lesz. Talán e felismerés, talán egyéb késztetések nyomán jelenleg a magyar állam már háromféle nyugdíjcélú megtakarítást is adójóváírásokkal támogat. Az önkéntes nyugdíjpénztári tagdíjfizetés és a nyugdíjelőtakarékossági számlára történő befektetés mellett a nyugdíjbiztosítási szerződések alapján elhelyezett megtakarítások után is kérhető a befizetett személyi jövedelemadóból a megtakarítás 20%-ának megfelelő összeg jóváírása (a nyugdíjbiztosítás esetében legfeljebb évi 130 ezer Ft erejéig, a háromféle előtakarékosságra összesen 280 ezer Ft erejéig).

A nyugdíjbiztosítási szerződéseket ráadásul nem csupán a 20% adójóváírás miatt érdemes megkötni. Több biztosítótársaság ugyanis tényleg magas összegű nyugdíjbónuszokkal erősíti e megtakarítások vonzerejét.

A CIG Pannónia Életbiztosító Nyrt. például az első évben megtakarított összeg 10%-át minden évben bónuszként hozzáadja a nyugdíjbiztosítási szerződésben gyarapodó összeghez. Így az évente elhelyezett megtakarítás garantáltan 30%-kal gyarapodik: 20% adójóváírás kerül a számlánkra, plusz 10% nyugdíjbónusz. És még nem is beszéltünk az elérhető befektetési hozamokról (pedig szépen alakultak az elmúlt években ismét).

A nyugdíjbiztosítási szerződésekben elhelyezett pénzünk a banki lekötésekre kínált kamatok sokszorosát kitevő garantált tempóban gyarapodik minden évben, az elérhető piaci hozamokon felül.

A nyugdíj-előtakarékosságban megtestesülő öngondoskodás az egyetlen ismert és működő eszköz, amellyel elűzhetjük az időskori elszegényedés egyébként elkerülhetetlenül közelgő árnyait. Hogy Magyarország maradjon a jövőben vénnek (is) való vidék...

 

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...