Kitörés előtt a nagyiforradalom?

Nemzedékek közötti bizalmatlanság?

Az öregori nyugellátást biztosítani hivatott felosztó-kirovó rendszer a generációközi bizalomra épül. Így ha elegendően sok ember bizalma illan el e rendszer tekintetében, akkor a redisztribúció fenntarthatósága alapjaiban kérdőjeleződik meg.

Az aktív dolgozók jövedelmére kivetett járulékokból finanszírozott nyugdíjrendszer hamarosan alkalmatlanná válik az időskori nyugellátás elfogadható szintű biztosítására.

Ennek okai többé-kevésbé ismertek:

(1) demográfiai átrendeződés (a nagy létszámú magyar baby boomer generáció nyugdíjba vonulása, az aktív korba lépő generáció drámaian alacsony létszáma, a Ratkó-unokák meg nem született generációja);

(2) foglalkoztatási átrendeződés (finanszírozási részvételben való ellenérdekeltség, adó- és járulékkötelezettség tömeges és tartós minimalizálása, nem tradicionális foglalkoztatási formák térnyerése);

(3) globális versenyképességi kényszer (a munkajövedelmek járulékoltatásának kemény korlátja);

(4) igényszint-emelkedés (a leendő jogosultak nyugdíjvárománya a folyamatosan emelkedő aktívkori fogyasztási igényszintet tükrözi: robbanásszerűen növekvő váromány áll szemben a drasztikusan csökkenő ígérvénnyel);

(5) várható élettartam-növekedés (különös tekintettel a késői időskorban exponenciálisan növekvő egészségügyi és ápolási szükségletek költségigényére);

(6) a globális gazdasági és környezeti változások előre nem látható hatása az időskori létfenntartási és biztonsági kiadásokra.

Számíthatunk-e matematikai varázslatra a nyugdíjrendszerben?

Az öregkori nyugdíjrendszer első pillérje természetesen nem omlik össze, de képtelenné válik feladata ellátására, miután fajlagosan folyamatosan zsugorodó járulékbevételeiből csak egyre kisebb fajlagos nyugdíjösszeget képes a növekvő számú jogosultak számára biztosítani. Ez a felosztó-kirovó rendszer belső logikájából és matematikájából fakadó törvényszerű következmény.

Több nemzedéket sértő súlyos politikai önáltatás abban bízni, hogy az időskori nyugellátás biztonsága a finanszírozási paradigma alapvető megváltoztatása nélkül fenntartható.

A nyugdíjak nagy újraelosztó rendszerét a leendő nyugdíjasok számára is kielégítő módon a jövőben lehetetlen a munkajövedelmeket terhelő speciális adókból (a járulékokból) finanszírozni, miután ennek sem a demográfiai, sem a foglalkoztatási feltételei nem állnak már fenn.

Ki fizeti a révészt?

Elkerülhetetlennek látszik az, hogy az időskori nyugdíjrendszer hosszú távú finanszírozása a munkajövedelmek adóztatása helyett a fogyasztást terhelő adók révén valósuljon meg.

A fogyasztásiadó-alapú rendszer állami alapnyugdíjat és időskori egészségügyi alapellátást biztosíthat, miután a fogyasztást terhelő adó kulcsa csak alacsony lehet: a nyugellátás fenntartható biztosítása érdekében idősérdekű fogyasztási adóhártyával kell bevonni minden terméket és szolgáltatást.

A világgazdasági recesszió miatti pénzügyi légszomjban úgyis elpusztul számtalan szentnek hitt tehén, miért éppen Bismarck Riskája lenne túlélő?

Az új paradigmán nyugvó minimális alapellátások mellett persze meg kell teremteni a hosszú távú megtakarítások kötelezően ösztönző rendszerét is, mintha nem csak a gépjárművünkre, hanem időskori önmagunkra is kötelező lenne felelősségbiztosítást kötnünk.

E megoldás alapján a nyugdíjasok nem az államtól várnák a megoldást, miután az idősérdekű fogyasztási adóhártya (IFA) és az idősérdekű kötelező felelősségbiztosítás (IFB) új ikerrendszere nyilvánvalóvá és egyértelművé tenné a közösségi és az egyéni felelősségvállalás összefüggő alrendszereit.

Elhárulna a mai nyugdíjrendszert legmélyebben aláaknázó veszedelem, vagyis az, hogy miközben mindent az államtól vár a lakosság, össznépi összefogással kooperál a közteherviselés minimalizálása érdekében.

A mai felosztó-kirovó rendszer a bismarcki időskori segélyrendszer és a beveridgi munkanyugdíj-rendszer leszármazottja, ami arra a születése idején helytálló feltételezésre épül, hogy sok kötelezett fizet be fejenként kevés járulékot, s kevés jogosult kap ebből sok járadékot.

Amíg sokan lépnek be a szabályozott munkaerőpiacra (magas a termékenységi ráta, rövid a gesztációs periódus, a foglalkoztatási jogviszonyok választéka szűk és könnyen szabályozható), miközben kevesen vehetik igénybe a nyugdíjat (kevesen élik meg a nyugdíjas kort, s akik megélik, azok se élnek hosszan), addig a rendszer hibátlan: sokan fizetnek kevés járulékot, amiből kevés jogosultnak sok járadék fizethető.

Mi történik viszont akkor, ha kevés gyermek születik, s ők is sokáig tanulnak és pepecselnek (elhúzódó gesztáció), mielőtt önálló keresetre tesznek szert, s adószempontból akkor is kerülőutakat keresnek és találnak (sikeresen bújnak ki a hagyományos és nemzeti munkaviszony gúzsából): vagyis egyre kevesebben fizetnek egyre rövidebb ideig egyre kevesebb járulékot?

S mi történik akkor, ha ezzel egyidejűleg a friss nyugdíjasok általában nagyon korán, a modellezett idő előtt szerzik meg valamilyen jogcímen a nyugdíjjogosultságot, miközben „öregségi” nyugdíjba vonulásukat követően hosszú, akár húsz évet is meghaladó várható élettartamra számíthatnak, mialatt modern fogyasztóként természetesen nem kívánnak lemondani megszokott (évről-évre több fogyasztásra épülő) életnívójukról: vagyis egyre többen akarnak egyre hosszabb ideig egyre több járadékot?

Ugyan mi történhetne? Nyugdíjcsodák sincsenek.

Ha kevesebbet kell többfelé osztani, egyre kisebb lehet csak a porció.

Ratkó- és Gyes-generációk: utánunk az özönvíz?

Egy felosztó-kirovó rendszer persze soha nem megy „tönkre”, soha nem lesz „finanszírozhatatlan”, de az általa nyújtott nyugdíjak értéke rohamosan csökkenhet.

Ettől a rendszertől a Ratkó-korszak nyugdíjba vonulását követően csak azt várhatjuk, hogy időskorban csökkenő összegű „alapnyugdíjat” biztosítson, bármennyit is fizetett be korábban a nyugdíjas.

A Ratkó-szülők gyermekeinek (a Gyes-generációnak) a nyugdíjba vonulásával a helyzet csak tovább súlyosbodik, miután a Ratkó-szülők unokái (a Gyes-generáció gyermekei) nem születtek meg kellő létszámban.

A helyzeten a második pillér (magánnyugdíjpénztár) is csak alig enyhíthetett volna, miután egyrészt a nyugdíjak háromnegyedét még a vegyes rendszerben lévők részére is az első pillérnek kellett volna biztosítania, másrészt a második pillér ugyanúgy járulékalapú finanszírozásra épült, mint az első.

Ezért súlyos ugyan a pszichológiai kár, amit a magánnyugdíjpénztárak gyakorlati tönkre tétele és a tartalékok visszaállamosítása jelentett, de e nagyon durva kormányzati intézkedések tényleges hosszú távú hatása mégsem akkora, mint amekkorának a csalódottság és kiábrándultság nagyítólencséin át látszik.

Az önkéntes nyugdíjpénztárak, illetve az öngondoskodás mai formái pedig kellő „kényszer” és tartós ösztönzés nélkül nem képesek ellensúlyozni az első pillér gyöngülését és a második pillér leroskasztását. 

Küszöbön áll-e a nagyszülők forradalma?

Mindez összhatásában akár egy-két évtizeden belül előidézheti a “nagyszülők forradalmát”, miután a mai aktív korosztályokból

(1) közel 600 ezren (!) semmiféle nyugdíjjogosultságot nem lesznek képesek szerezni (mert nem tudják felmutatni a biztosítási jogviszony ehhez szükséges minimális, még a résznyugdíj szempontjából is legalább 15 éves időtartamát),

(2) közel kétmillióan csak a mindenkori minimális közterhet hajlandók viselni, így későn szembesülnek majd azzal, hogy nyugdíjuk nem éri el az akkori minimálbér töredékét sem, vagyis tartalékok nélkül az elnyomorodás réme leselkedik rájuk. Egyetlen riasztó szám: ha például vállalkozóként csak a mindenkori minimális nyugdíjjárulékokat voltam hajlandó fizetni, akkor a várható nyugdíjam a havi 100 (száz!) eurós nagyságrendet fogja csak elérni... 

A legveszélyesebb társadalmi gyúanyag bennük halmozódhat fel; a demagógia egyetlen felelőtlen szikrája elég lehet a puszító társadalmi tűzvész fellobbanásához.

A “Magyar Gerontogárda” szürreális rémképe lassan kísérthet mindannyiunkat.

A nagy állami újraelosztó rendszerek - különösen a generációközi felosztó-kirovó elvre épülő nyugdíjrendszer - csak akkor működhetnek elfogadható hatásfokkal, ha elegendően sokan érzünk elegendően erős késztetést az éppen ránk eső közteher viselésére annak elegendően hiteles reményében, hogy amire mi szorulunk majd természetbeni vagy pénzbeli ellátásra, addigra lesz elegendően sok fiatalabb, aktívabb, egészségesebb ember elegendően erős késztetéssel az éppen rájuk eső közterhek viselésére (a gyermeknevelés családi költségeinek viselése mellett).

Világ leendő nyugdíjasai, egyesüljetek!

Az egyre reménytelenebb helyzet akkor oldható meg, ha lemondunk a munkajövedelmek járulékoltatására építő felosztó-kirovó logikáról, s helyette az alábbi elvek szerint szervezzük meg az időskori társadalombiztosítási és önellátást:

(1) Az állam kizárólag minimális nyugdíj biztosítására tegyen ígéretet (állami alapnyugdíj), amelynek fedezetét a fogyasztásra kivetett alacsony adó biztosítsa (idősérdekű fogyasztási adóhártya, IFA).

(2) A már nyugdíjba vonultak és az egy évtizeden belül nyugdíjba vonulók részére az első pillért tartsuk fenn, de fedezetét ne a látható jövedelemre kivetett járulék, hanem egy különleges – és egy generáción belül megszűnő – általános forgalmi adófajta teremtse meg (általános idősérdekű fogyasztási adó: ÁiFA).

(3) Azok, akik 10 évnél hosszabb időre számíthatnak a nyugdíjba vonulásuk törvényes időpontjáig, saját kiegészítő nyugdíjukat erőteljes adóösztönzéssel támogatott kötelező előtakarékosság révén teremthessék meg.

Ahogyan kötelező a gépjármű felelősségbiztosítás, úgy legyen kötelező az időskori felelősségbiztosítás (IFB), miután saját időskori önmagunkkal szemben mi vagyunk a felelősek.

Az IFB-ért versengjenek a pénzpiaci szolgáltatók, de egységesen transzparens, kölcsönösen előnyös módon minimalizált, erőteljes felügyeleti tevékenységgel ellenőrzött költségstruktúra mellett.

E kötelező IFB mellett mindazoknak, akik családi fogyasztása meghaladja a mai havi átlagbérek két-háromszorosát, elkerülhetetlenül meg kell kezdeniük egy szakértő tanácsadó segítségével a saját nyugdíjtőkéjük felhalmozását, ha esélyt akarnak teremteni megszokott életszínvonaluk időskori megőrzésére.

(4) A fogyasztási adók bevezetésével a munkajövedelmek nyugdíjcélú járulékoltatását fokozatosan meg lehet szüntetni, amely a versenyképesség esélyeit s az adózási fegyelmet egyaránt drámaian növelheti.

A nyugdíjrendszer bármely módosítása évtizedekig befolyásolhatja tömegek megélhetését és hangulatát, országok versenyképességét és fejlődését. Valamennyiünk jövője függ tőle.

Világ leendő nyugdíjasai, egyesüljünk! Ha még (amíg) nem késő.