Illanó bizalom

K Küldés K Nyomtatás

 

 

Ez a probléma nem áll meg a határoknál, nem csak hazai kérdés, ezt a helyzetet nemzetközi szinteken kell megoldani.

A hazai nyugdíjrendszerbe 1997-ben bevezetett magán-nyugdíjpénztárakat (a második nyugdíjpillért) a kormányzat mára gyakorlatilag felszámolta, amelynek következtében - fortélyos félelem igazgat - az önkéntes nyugdíjpénztárak (a harmadik nyugdíjpillért alkotó szervezetek) is elgyöngültek.

Így jelen pillanatban a felosztó-kirovó elvre épülő állami nyugdíjpillér az egyetlen, ahonnan a ma nyugdíjjárulékot fizetők a leendő nyugdíjukat várhatják.

Negyedik pillér hivatalosan nem is volt,  de azért idesorolunk minden magánmegoldást, a biztosítók által kínált üzleti nyugdíjbiztosításoktól a nyugdíj-előtakarékossági számlákon (nyesz) át a tartós befektetési számlákig (tbsz).

Az alapvető problémát az jelenti, hogy Magyarországon a lakosság legjelentősebb része számára a nyugdíj kizárólag az első pillérből származik majd.

Ez önmagában látszólag nem is lenne probléma, de a mi esetünkben ezt a pillért két hatalmas cunami folyamatosan rombolja.

Az egyik a magyarországi foglalkoztatási helyzet, amely kirívóan rossz az Európai Unió egészét tekintve is, a másik pedig a hamarosan ránkcsapó demográfiai szökőár.

 

 

 

E kettős hullámverésből a kormányzatok világszerte úgy próbálnak menekülni, hogy - lehetőleg láthatatlanul - elinflálják a nyugdíjakkal kapcsolatos kötelezettségeiket.

Az elkövetkező évtizedekben hihetetlenül megnövekszik ez a veszély.

Ezért (is) véleményem szerint elkerülhetetlen, hogy az időskori nyugdíjrendszer hosszú távú finanszírozása a munkajövedelmek adóztatása helyett a fogyasztást terhelő adók révén valósuljon meg.

Mivel az általános fogyasztást terhelő adókulcs nyilván csak alacsony lehet (egyébként elszáll az infláció), a nyugellátás fenntartható biztosítása érdekében egyfajta „adóhártyával” kell bevonni minden terméket és szolgáltatást.

Így nem a bevallott jövedelemmel rendelkező, csekély számú állampolgár vállát nyomná az időskori ellátás problémája, hanem minden fogyasztóét.

Ez az adóztatás azonban nem nemzeti, hanem nemzetközi kérdés is, ugyanis ez a megoldás csak egységes és Unión belül harmonizált adórendszerben valósulhatna meg.

Ezen az új paradigmán nyugvó minimális alapellátások mellett természetesen meg kell teremteni a hosszú távú megtakarítások kötelezően ösztönző rendszerét is, mintha nemcsak a gépjárművünkre, hanem időskori önmagunkra is kötelező lenne felelősségbiztosítást kötnünk.

Egy ilyen reform hatására alakulhatna ki valójában a nyugdíjrendszer magánpillére.

Mindezek hatására a nyugdíjasok nem az államtól várnának megoldást, miután az időskori fogyasztási adóhártya és az idősérdekű kötelező felelősségbiztosítás új ikerrendszere nyilvánvalóvá és egyértelművé tenné a közösségi és az egyéni felelősségvállalás összefüggő alrendszereit.

 

Elhárulnának a mai nyugdíjrendszert legmélyebben aláaknázó veszedelmek, vagyis az, hogy egyrészt egyre kevesebb aktív dolgozó tart el egyre több nyugdíjast, akik ezért össznépi összefogással kooperálnak a közteherviselés minimalizálása érdekében, másrészt minden polgár (aktív és inaktív egyaránt) minden segítséget az államtól vár - amely erre a várakozásra csúnya demagógiával folyton rá is játszik.

Pedig ha kevesebbet kell többfelé osztani, nyilván egyre kisebb lehet csak a porció.

Egy felosztó-kirovó rendszer persze soha nem mehet tönkre, soha nem lesz finanszírozhatatlan a szó szoros értelmében, de az általa nyújtott nyugdíjak értéke a demográfiai, a foglalkoztatási és az inflációs kényszerek hatására rohamosan és drámai mértékben csökkenhet.

Ettől a rendszertől a Ratkó-korszak nemzedékének, és különösen az ő gyeremekeik, a Gyes-korszak generációjának nyugdíjba vonulását követően csak azt várhatjuk, hogy időskorban csökkenő összegű alapnyugdíjat biztosítson - a kényszerek hatására a korábban fizetett járulékok mértékétől mindinkább függetlenül.

Ez az egyre reménytelenebbé váló helyzet feltehetően csak akkor oldható meg, ha lemondunk a munkajövedelmek járulékoltatására épülő felosztó-kirovó rendszerről, és e helyett az állam kizárólag egy minimális nyugdíj biztosítására tesz ígéretet, amelynek fedezetét a fogyasztásra kivetett adó biztosítja.

A már nyugdíjasoknak és az egy évtizeden belül nyugdíjba vonulóknak az első és a második pillért tartsuk fent, de a fedezetét a jövőben ne a járulékok adják, hanem egy speciális - egy generáció alatt megszűnő - általános forgalmi adófajta teremtse meg.

Azok, akik tíz évnél hosszabb idővel számolhatnak a nyugdíjba vonulásukig, saját kiegészítő nyugdíjukat erőteljes adóösztönzéssel támogatott kötelező előtakarékosság révén teremtsék meg.

A kötelező előtakarékosság módja az időskori kötelező felelősségbiztosítás lehet, amiért versenghetnek a piaci szolgáltatók.

A kötelező előtakarékosság mellett pedig a csökkenő járulékoknak köszönhetően megtakarított forintokat további megtakarítási programokba lehet invesztálni, lehetőleg szakértő tanácsadók segítségével.

A fogyasztási adók bevezetése jelentősen csökkentheti a bérekre rakódó járulékok mértékét, fokozva ezáltal az ország versenyképességét, és érezhetően növelheti az adófizetési hajlandóságot.

A jövőben várható helyzet kapcsán mindenképpen említést kell tennünk a globális pénzügyi válság hatásairól is. 

Az ilyen válságok azért tűnnek rettenetesnek, mert rövid távon nézzük őket. Tekintettel arra, hogy a Földön élő rengeteg ember rendkívüli keresleti nyomást gyakorol – hétmilliárdan akarunk enni, inni, lakni, utazni stb. –, ez szép lassan kihúz minket a csávából. Ennek egyetlen feltétele volt: (elsősorban) Kínának finanszíroznia kellett a FED által vezérelt gigantikus gazdaságélénkítő programokat. Úgy tűnik, a siker esélye napról-napra nő.

Ami a világ nyugdíjrendszereire vonatkozik, az sokkal kevésbé kecsegtet sikerrel.  

Az államokra ugyanis óriási és megállíthatatlanul növekvő terhek nehezednek a következő évtizedekben a nyugdíjas és leendő nyugdíjas állampolgáraik számára megígért nyugdíjvárományok kifizetési kényszere miatt.

Amikor pedig az államok menekülni akarnak e gúzsaikból, akkor az inflációt kezdik manipulálni.

Amikor olyan hatalmas mennyiségű pénz szabadul fel a világgazdaságban, mint az napjainkban tapasztalható, az pokoli inflációs nyomást gerjeszthet. Hogy ezt hogyan lehet elkerülni, arról a világon senkinek nincs konkrét elképzelése. 

Magánvédekezési stratégiáink azonban sikeresek lehetnek. Különösen akkor, ha tudjuk, hogy a nyugdíjproblémákról beszélve soha nem a hatvanasokra-hetvenesekre vagy még idősebbekre kell gondolnunk, hanem a mai harmincasokra, negyvenesekre. Akiknek még bőven van idejük arra, hogy elkezdjék a felhalmozást.

És ha elég sok idő áll rendelkezésükre, akkor alacsonyabb tőkével is el lehet kezdeni egy megtakarítási programot. 

 

 

Az az ideális nyugdíj, amely az életszínvonalat legalább az aktív korban megszokott szint 70-80 százalékán képes tartani, plusz elegendő tartalékot ad az öregkor állandóan fenyegető egészségi vészhelyzeteire.

Ez azt jelenti, hogy az aktív korban megszokott kiadások legalább 70-80 százalékára állandó fedezetet kell teremteni. Egy jó nyugdíjprogram az államtól várható egyre zsugorodó nyugdíjat olyan szintre egészíti ki, amely lehetővé teszi, hogy az életét bárki hasonló körülmények között folytathassa, mint aktív korában.

Ha az ehhez szükséges tőkét nekünk kell létrehozni - márpedig senki másra nem számíthatunk -, akkor erre csak úgy van esély, ha értelmesen kezdjük el a kiadásainkat szerkeszteni, és először minden hónapban a jövőbeli kiadások fedezetét biztosító összeget tesszük el, csak utána kezdjük felélni a maradékot – azaz kifizetni az aktuális számlákat és az élet szokásos napi költségeit.

Ez a valódi pénzügyi paradigmaváltás: nem azt kell megtakarítanunk, amink marad, miután minden aktuális számlánkat és költségünket kifizettük, hanem először a jövőbeni kiadásaink fedezetére kell félretennünk, és csak azt elköltenünk az aktuális kiadásainkra, ami ezután marad. 

Nagymamáink tudták ezt… 

 

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...