A nyugellátás jövőjéről

A nyugdíjkor küszöbén várható további élettartam sokkal hosszabb, mint az átlagember gondolná – közel 20 év a hölgyek és majdnem 15 év a férfiak esetében, és e hosszú inaktív időszak kétévente átlagosan egy hónappal tovább növekszik. A hosszabb ideig élő nyugdíjasoknak természetesen hosszabb ideig kell nyugdíjat fizetni - és nekik egyre hosszabb ideig e nyugdíjból megélni.

Ugyanekkor történelmi mélypontra zuhan a munkaképes korba lépő fiatalok száma – sokkal kevesebb lesz a járulékfizető eltartó –, miután a Ratkó-generáció gyermekei megszülettek ugyan (ők a 70-es évek közepén világra jött GYES-nemzedék), az ő gyermekeik, vagyis a Ratkó-generáció unokái azonban csak nagyon kis létszámban: a demográfiai egyensúlyhoz közel egymillió gyermek hiányzik. A helyzetet ma még elképzelhetetlen mértékben rontja majd 2040 környékén a GYES-nemzedék nyugdíjba vonulása: ők az utolsó nagy létszámú korosztály Magyarországon.

A Ratkó-korosztály tagjainak jelentős része ráadásul nem tradicionális alkalmazottként vonul nyugdíjba, hanem önfoglalkoztató vállalkozóként – aki az utóbbi években jellemzően csak a minimálbér utáni közterheket fizette be, és egyáltalán nem gondolt arra, hogy a minimális járulékok alapján várható havi nyugdíja feltehetően a száz eurónyi összeget sem éri majd el. (A 20 év szolgálati idővel megszerezhető öregségi „teljes” nyugdíj minimális összege hetedik éve változatlanul 28 500 forint, a 15 év szolgálati idővel elérhető „résznyugdíj” összegének nincs minimuma, és akinek 15 év szolgálati ideje sincs, az nem jogosult semmilyen nyugdíjra – már ma sem...)

Súlyosbítja a helyzetet, hogy a fogyasztói társadalom első nyugdíjasai is a „ratkorosok” lesznek, akik megszokott életszínvonalukat akár rettenetes áldozatok árán is megkísérlik majd fenntartani: ki akarna kiszállni a kényelmes autójából, ki dobná el a telefonját, laptopját, wireless kapcsolatát, klímaberendezését, házimoziját – egyáltalán, ki adná fel élete nélkülözhetetlen kellékeit? Korábban jellemzően szegényen mentünk nyugdíjba, így nem tűnt fel, hogy nyugdíjasként is szegények vagyunk. A jövőben viszont sokan jó anyagi körülmények között kezdjük időskori életünket, így az elszegényedés tragikus pénzügyi és pszichológiai csapdáit a legtöbben nem tudjuk majd elkerülni.

A szegénység fájdalmasan élő fenyegetése miatt elkerülhetetlenül radikalizálódhatnak a fiatalabb időskorúak. Különösen azokkal a ma is nyomorúságos körülmények között élő, összességében közel nyolcszázezer honfitársunkkal kiegészülve, akik a jelenlegi szabályok szerint semmiféle nyugdíjjogosultságot nem szereznek majd – vagyis időskorukban mindvégig állami segélyre (jelenlegi nevén: időskorúak járadéka) szorulnak.

Az idősödés cunamiját csak tovább erősíti az egészségügyi ellátórendszerek globális válsága, amely a társadalmak relatív elöregedése miatt szintén megállíthatatlanul mélyül: egyre több, egyre idősebb ember egyre hosszabb ideig követel egyre hatásosabb, azaz egyre drágább egészségügyi ellátást, miután az orvostudomány fejlődése döbbenetes eredményekkel kecsegtet – hajmeresztő diagnosztikai és terápiás költségekkel.

A kérdés mindkét nagy ellátórendszer – a nyugdíjrendszer és az egészségügyi rendszer – esetében ugyanaz: ki fizeti a révészt? Ki finanszírozza az időskori nyugellátást és az egészségbiztosítást?

Azt a kérdést föl sem merem tenni, vajon ki garantálja, hogy szabad polgárokként megőrizhessük a méltóságunkat idősen, betegen vagy rokkantan is? Az állam bizonyosan nem: a magyar alaptörvényből például kikerült ez a kötelezettsége, és ebben nyilván példát mutatunk Európának. Mert feltehetően a kényszerek hatása alatt egyre több európai állam is követi majd az eredetileg kínai alkotmányossági példát, és egyszerűen kimondja, hogy az idős szülők eltartásának kötelezettsége a nagykorú gyermeket terheli (aki természetesen köteles az ő kiskorú gyermekeinek felnevelésére is). Már ha van nagykorú és kiskorú gyermek – és e kérdés kapcsán újabb társadalmi nagyfeszültség sülhet ki.

A választ a hagyományos gondolkodásmód – a ma uralkodó pénzügyi paradigma – még mindig a pay-as-you-go (rossz magyar szakszóval felosztó-kirovó) logikában keresi. Ez a paradigma azonban a jövőben nem lesz alkalmazható: egyszerűen nem lesz elegendő olyan aktív korú dolgozó, akit hatásosan kötelezhetne az állam járulékfizetésre – és számuk a jövőben törvényszerűen tovább fogy: nem csak demográfiai, hanem politikai, szabályozási és foglalkoztatási tényezők sokasága is okolható azért, hogy már ma is csak az aktív korú magyar emberek töredéke fizet minimálbérnél nagyobb bevétel után adót és járulékot. És akkor nem is vettük figyelembe a külföldön dolgozó magyarok százezreit, akik itthon egyáltalán nem fizetnek járulékot.

Mi lehet a megoldás, az új paradigma?

Ha nem lehet elegendő forrást találni a munka- és tőkejövedelmek oldaláról közelítve, akkor nézzük meg a másik oldalt: a fogyasztást. Mindenki fogyaszt. A fogyasztást nem lehet nagyon – és nem lehet sokáig sem – rejtegetni. Erre épül az a javaslatom, hogy a szökőárak által fenyegetett nagy társadalmi elosztórendszerek alapellátásait a jövőben fogyasztási adókból fizessük: vonjunk be minden terméket és szolgáltatást egy elviselhetően alacsony kulccsal kalkulálható adóhártyával, amelynek révén az államnak a nyugdíjakkal és az egészségügyi ellátással kapcsolatos közfeladatai hosszú távon is finanszírozhatóvá válnak.

Ennek ellentételeként viszont drasztikusan csökkentsük a munka- és tőkejövedelmeket terhelő járulékokat, egyúttal visszautasíthatatlan módon ösztönözzük az öngondoskodást (például a gépjármű-felelősségbiztosítás mintájára vezessük be az önmagunkra szóló, kötelező idősérdekű felelősségbiztosítást).

Mindez talán ahhoz is alapot szolgáltathat, hogy a megosztott politikai erők átérezhessék végre, egyetemleges felelősség terheli őket, hiszen mindannyiunk, minden magyar jövőbeni életéről van szó.

Egyebek között ezekkel a kérdésekkel is foglalkozik a NyugdíjGuru oldalam a Facebook-on, amelynek átlagos heti olvasottsága már meghaladja a 300 ezret. Számomra ez is bizonyítja, hogy hatalmas az érdeklődés a magyarok körében a leendő és meglévő nyugdíjjogosultságaik tekintetében. Az aggodalom mélyülésével egyidejűleg mindannyian keressük a lehetséges megoldásokat.

(Az eredeti cikk az azóta Magyar Idők címen működő volt  Napi Gazdaságban jelent meg.)