A jövő nem fáj?

A magyar társadalom talán legnagyobb problémája még nem is tudatosult az emberekben. 

Mi ez a probléma? Az időskori anyagi biztonság megteremtése.

A nyugdíjunkról gondolkodni nehéz feladat. Gondoskodni róla még nehezebb.

Az egyik legfőbb gondot az okozza e tekintetben, hogy a jövőbeni önmagunkat - a jelenben gondolkodva - ösztönösen idegennek tekintjük. Nem magunkat látjuk a jövőben, hanem egy vadidegen embert, akihez semmi közünk.

Ezért nem is érzünk ellenállhatatlan késztetést arra, hogy gondoskodjunk róla – miért is fordítanánk szűkös erőforrásainkat egy ismeretlenre?

Ráadásul minél távolabbi jövőben történik majd valami, annál inkább eltörpül a számunkra. E perspektivikus törvény miatt a jövőbeni kockázatokat is hajlamosak vagyunk elbagatellizálni, hiszen mai döntéseink – vagy döntésképtelenségünk - káros következmények ma nem fájnak, csak évtizedes távlatban jelentkeznek.

Annak pedig tudatában sem vagyunk, milyen károkat okozunk azzal, ha nem foglalkozunk a leendő nyugdíjunk kérdésével. Nem csak magunknak, hanem éppen azoknak, akik a számunkra a legfontosabb emberek a világon: a saját gyermekeinknek, sőt, unokáinknak.

Persze ha tudnánk, hogy kötelező a nyugdíjas korunkra előre felkészülnünk - akár a hatóság is kényszeríthet minket erre -, akkor egészen máshogyan állnánk e kérdéshez.

De mindannyian meg vagyunk győződve arról, hogy a keresetünk utáni nyugdíjjárulék fizetésével letudtuk minden kötelezettségünket, vagyis következmények nélkül elhessegethetjük a nyugdíjcélú előtakarékosság gondolatát.

Ez az egyik legsúlyosabb illúzió, amiben ringathatjuk magunkat.

Ugyanis három törvény is kötelez minket az öngondoskodásra: a racionalitás törvénye, a moralitás törvénye és az írott törvény.

A nyugdíjunkkal kapcsolatban gond nélkül áthágjuk a logika elemi szabályait is. Ésszerű érvek tömege bizonyítja, hogy a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer – vagyis az a rendszer, amelyben a mindenkori nyugdíjak fedezetét a mindenkori aktív dolgozók járulékfizetései teremtik meg -  fenntarthatatlan, ha egyre kevesebb lesz a járulékfizető és egyre több a nyugdíjas. Ha egyre kevesebb gyermek születik, ráadásul a fiatalok jelentős része külföldre távozik, miközben egyre nő  várható élettartam.

Mi történhet a nyugdíjvárománnyal (a leendő nyugdíjunkkal)? Összetöpörödik, töredékére zuhan az értéke.

A racionalitás törvénye arra kényszeríti az ésszerűen gondolkodni hajlandó embert, hogy azonnal kezdje meg az elkerülhetetlen bekövetkező baj elhárítását. Hogy időben cselekedjen a saját holnapja érdekében.

Ez azonban önmagában nem elég. A gondolkodásunkat meghatározza egyfajta „ma-miópia”, a jelenre fókuszáló rövidlátás, amely erősen korlátozza racionális megfontolásainkat.

A racionalitás törvényét így meg kell támogatnunk ahhoz, hogy az előírásai szerint cselekedjünk.  A legnagyobb támogatást az erkölcs törvénye biztosítja.

Felelős szülőként mindannyian egyetértünk abban, hogy életünk legfontosabb céljainak egyike gyermekeink boldogulásának elősegítése, amelyhez nyilvánvalóan hozzátartozik, hogy minél kevésbé szeretnénk terhelni őket a jövőben a mi gondjainkkal, hiszen nekik a tőlünk kapott gondoskodást nem nekünk, a szülőknek kell visszaadniuk, hanem az ő gyermekeiknek, a mi unokáinknak kell majd továbbadniuk. 

Nem lehet helyes az az erkölcsi döntés, amellyel szándékosan rontjuk a gyermekeink – és így az unokáink – életesélyeit.

Pedig abban az esetben, ha a racionalitás törvényét figyelmen kívül hagyva elhessegetjük az öngondoskodás gondolatát, ha elhalasztjuk az előtakarékosságról szóló döntésünket, akkor elkerülhetetlenül kárt okozunk a gyermekeinknek, hiszen az állami nyugdíjunk biztosan alacsony összege miatt jórészt őket fogja terhelni az időskori eltartásunk, gondozásunk terhe.

Ha a racionalitás és a moralitás törvényei mindezek ellenére sem lennének képesek azonnali cselekvésre ösztönözni minket, akkor tudnunk kell, hogy az írott törvény is kötelez minket.

Magyarország Alaptörvénye XVI. Cikke (4) bekezdése szerint a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni. Ennek nyomán az új Polgári Törvénykönyv családjogi fejezete a szülőtartással kapcsolatban részletesen  szabályozza gyermekeink, unokáink e kötelezettségét.

E rendelkezések alapján akár perrel is kikényszeríthetjük gyermekeinktől a tartást, ha a jövőben a támogatásukra rászorulnánk.

Ma úgy érezzük, erre sosem kerülhet sor.

De ha szembesülünk vele 15-20 év múlva, hogy az állami nyugdíjunk csak a töredéke lesz annak, mint amekkora összegből szerényen megélhetnénk, akkor kénytelen-kelletlen rákényszerülünk, hogy támogatást kérjünk a gyermekeinktől.

S ha a gyermekünk nem teljesítené magától e tartós – a mi életünk végéig fennálló - kötelezettségét, akkor a szülőtartási perek tömege is valósággá válik.  S ha a gyermekeinkkel valami történne, e kötelezettségük átugrik az ő gyermekeikre, azaz az unokák nemzedékére.

Különösen éles fényben látszik  a nagykorú gyermekek szülőtartási kötelezettsége a Polgári Törvénykönyv 2016. július 1-jétől és a Szociális törvény 2017. január 1-jétől hatályos új rendelkezései fényében.

Bekerült a polgári bíróságok által közvetlenül alkalmazható rendelkezések közé az Alaptörvény passzusa, miszerint a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.

Másrészt a tartásra kötelezhető nagykorú gyermeket már nem csak a szülő, vagy a szülő egyetértésével a járási hivatal, hanem a szülő egyetértése NÉLKÜL is bármely olyan harmadik személy is beperelheti, aki a gyermek helyett bármilyen módon gondoskodott a rászoruló szülőről.

Ez utóbbit rendelkezést a szociális törvény külön kiterjeszti a bentlakásos idősellátó intézményekre, amelyek a bentlakó szülő hozzájárulása nélkül, saját jogon, időkorlát nélkül perelhetik a nagykorú gyermeket a szülő nyugdíja által nem fedezett ellátási díjrész megfizetése iránt, ha erre magától nem lenne hajlandó.

Ha most hozunk egy látszólag ártalmatlan halogató döntést, és nem teszünk félre az öregkorunkra, akkor e nem-döntéssel valójában egy kegyetlen, ésszerűtlen és morálisan igazolhatatlan döntést hozunk meg: a gyermekeink, sőt, az unokáink nyakába varrtuk magunkat, élethossziglan.  

Az ésszerűség és az erkölcs törvényei mellett immáron az írott joganyag is kötelez minket arra, hogy gondoskodjunk a nyugdíjunk szükséges kiegészítéséről. A logikai, az érzelmi és a legális indokok megcáfolhatatlanok.

A magyar állam is felismerte mindezt, és jelentős adójóváírással támogatja a nyugdíjcélú öngondoskodást.

NyugdíjGuruként az egyik célom nem véletlenül az, hogy mindennek bemutatásával meggyőzzem kedves Olvasóimat:   ne halogassák tovább a helyes döntést. A nyugdíjcélú előtakarékosság elkerülhetetlen. Kötelező.

S ha nem győztem volna meg, akkor is: a jövőbeni pénzügyi katasztrófa nem válogat az áldozatai meggyőződése szerint...