Satuban, avagy előre a múltba?

Előre a múltba

Francis Ford Coppola 1986-os vígjátéka viselte ezt a címet, amely sajnálatos módon jól leírja a magyar nyugdíjrendszer kihívásaira adni kívánt politikai válaszok természetét. Miért? Azért, mert a jövőben elkerülhetetlenül bekövetkező nyugdíjválságot a kormányzat egyebek között a kötelező szülőtartás rendelkezéseinek szigorítása révén kívánja kezelni.

A politika szerint, különösen választási évben, az idősekre nem teherként, hanem társadalmi erőforrásként kell tekinteni, akik életet adtak gyermeiknek, s e gyermekek cserébe kötelesek tűzön-vízen át gondoskodni rászoruló felmenőikről. Mint oly sok politikai megnyilatkozás esetén, most is egyet kell értenie minden jóérzésű embernek ezzel a nemes gondolattal, amelynek mélyebb értelmezése után azonban súlyos ellentmondások kerülhetnek napvilágra.

Kezdjük azzal, hogy bármely modern öregségi nyugdíjrendszer kapcsán a társadalomnak mindenekelőtt három kérdést kell megválaszolnia:

 Mi a cél?

Az aktív korban elért életszínvonal legalább egy részének megőrzése nyugdíjasként (ez a járulékfizetéstől függő munkanyugdíj-verzió) vagy az időskori elnyomorodás megakadályozása (ez az adóból finanszírozott állami alapnyugdíj verzió)?

Mi az ígéret?

Kifizetünk minden jogosultnak egy előre megígért szintű nyugdíjat, függetlenül attól, hogy erre a célra mennyi pénz áll rendelkezésre (ez a szolgáltatás-meghatározott, defined benefit, DB változat), vagy csak annyi nyugdíjat fizetünk minden jogosultnak, amennyi pénzünk erre a célra aktuálisan tényleg van (ez a járulék-meghatározott, defined contribution, DC változat)?

Ki finanszírozza a rendszert?

Generációk közötti jövedelem-átcsoportosításra alapozzuk (ez a felosztó-kirovó, folyó finanszírozású, pay-as-you-go, PAYG rendszer, amikor a mindenkori aktív korosztályok fizetik a mindenkori nyugdíjasok járandóságát), vagy generáción belüli pénzáramlásra (ez a kötelező tőkefedezeti rendszer, amelyben a fiatalabb korban befizetett pénzünket idős korunkig a tőkepiacokon fektetjük be)?

A nyugdíjrendszerek tervezése az elmúlt százhuszonhét évben mindig e három alapkérdésre adható hat alapválasz körül forgott, és sokáig egyértelműen jónak tűnt a német Bismarck, majd az angol Beveridge nevével is fémjelzett modell alkalmazása: a sok aktív dolgozó jól átlátható, könnyen ellenőrizhető és ritkán változó, nagyon hosszú munkaviszonyokban szerzett jövedelme után fizetett viszonylag alacsony járulékokból fizessük a nyugdíjazásukat követően jellemzően már csak néhány évig élő, viszonylag kevés időskorú nyugdíját (vagyis: élőmunkát terhelő járulékokból fizetett, szolgáltatás-meghatározott munkanyugdíj felosztó-kirovó finanszírozással).

A szép régi nyugdíjasvilág Atlantisza azonban a szemünk láttára süllyed el a demográfiai öregedés és a globális gazdasági fejlemények örvényében, így az alapkérdésekre adott régi, megszokott válasz sokáig biztosan nem tartható fenn. Ezért érzi minden kormányzat annak a kényszerét, hogy lépnie kell, különben a társadalmi béke a kötelező kincstári optimizmus ellenére rémisztően rövid időn belül felrobbanhat.

A nyugdíj-design művészete természetesen továbbra is a három alapkérdésre adható hat alapválasz megfelelő arányú vegyítését jelenti.

A munkanyugdíj-verziót alapjában fenyegeti a XXI. század technológiai robbanása.

A hagyományos munkahelyek gyorsuló tempóban szűnnek meg, és senki nem tudja, létrejönnek-e helyettük hasonló számban új munkahelyek. A gazdasági hozzáadott értéket mindinkább a digitalizáció, a robotizáció, az új technikák révén teremtik meg.

A termelékenység növekedése az exponenciális fejlődés korában nem attól függ, hányan dolgoznak egy adott területen, hanem attól, hogy a néhány képzett és szakadatlanul tanuló szakember hogyan uralja a technológiákat (az automatizált gyáraktól és a 3D nyomtatástól kezdve az elektromos és az önjáró autók előállításán és hadrendbe állításán keresztül a mesterséges intelligencia ma még elképzelhetetlen alkalmazási spektrumáig).

A foglalkoztatottak töredéke maradt a mezőgazdasági és ipari területeken, túlnyomó többségük már ma is a szolgáltatás milliónyi területén dolgozik, ahol azonban nem a tradicionális munkaviszony a jellemző, hanem számtalan vállalkozási, megbízási, részmunkaidős, bedolgozós megoldás, amelyekre nem lehet egyszerűen és nem lehet annyi közterhet kivetni, mint az élethosszig egy helyen végzett munkára.

A nyugdíjjogosultságok gyűjtögetése terén a helyzetet jelentősen súlyosbítja a munkaerő sokszor követhetetlen nemzetközi vándorlása.

Csak annyit tudhatunk biztosan, hogy a felosztó-kirovó rendszernek az 1890-es években született, az élőmunkát terhelő járulékokra mint legfőbb bevételi forrásra alapozott paradigmája semmilyen toldozgatással nem tartható fenn, ha az élőmunkát terhelő járulékok összege az élő munkaerő drámai zsugorodása miatt zuhanórepülésbe vált. (Azt se felejtsük el, hogy öregedő társadalomban a növekedés egyetlen forrása a termelékenység növekedése, hiszen nem lehet extenzív módon a munkaerőpiacra hajtani új, fiatal munkavállalók tömegeit – de a termelékenység egy öregedő társadalomban eleve nehezebben nő. Gondoljunk csak a start-up vállalkozók életkorára…)

A megoldás természetesen az lehet, ha a kényszerek hatására változtatunk a bevételi forrásokon.  

Nem írja elő természeti törvény, hogy egy nyugdíjrendszer csak felosztó-kirovó elven működhet. Az élőmunka helyett például sikeresen adóztatható a fogyasztás: miért ne lenne elképzelhető egy fogyasztási adóra épülő nyugdíjrendszer? Ekkor persze szakítanunk kell a munkanyugdíj gondolatával, de a technológia exponenciális fejlődése ezt egyébként is megteszi helyettünk. Lehet, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem elvét kell majd alkalmazni a nyugdíjakra, ez esetben az emberi kéz érintése nélkül létrejött  GDP meghatározott százalékát lehet majd felosztani az idősek között.

A másik nagy lego-kocka a nyugdíj-design tervezése során az, hogy mit ígérhetünk a jövő nyugdíjasainak.

Ma az ígéret az, hogy aki járulékfizetéssel vagy gyermekneveléssel megszerzi a szükséges szolgálati időt, az a nyugdíjtörvényben meghatározott nyugellátásra jogosult, függetlenül attól, hogy van-e elég fedezet rá.

Ez jellemző a világ legtöbb állami nyugdíjrendszerére (az egyik legismertebb kivétel a svéd). A fedezetet elsősorban a járulékbevételekből és egyéb nyugdíjcélú befizetésekből (itthon pl. a munkáltatók szocho-befizetéseiből) kell megteremteni, de ha ez nem lenne elég, akkor az állam köteles helytállni, vagyis más forrásból betömni a lyukakat és fizetni az ígéret szerint a nyugdíjakat. A magyar nyugdíjtörvény például rögtön az első rendelkezései között kimondja: “Az állam a társadalombiztosítási nyugellátások kifizetését akkor is biztosítja, ha a Nyugdíjbiztosítási Alap kiadásai meghaladják a bevételeket. Ha a Nyugdíjbiztosítási Alap tervezett kiadásai meghaladják a bevételeket, a központi költségvetés a különbség összegét előirányzatként biztosítja.”

Emiatt beszélhetünk az állam implicit kötelezettségéről. A világ minden fejlett országában elképzelhetetlen méretűre dagadt és tovább dagad a nyugdíjígérvények miatti implicit államadósság, amely a demográfiai öregedés egyenes következménye, hiszen egyre több embernek egyre hosszabb ideig kell(ene) fizetni a megígért járadékokat.

Vagyis ez az ígéret hosszabb távon egészen egyszerűen tarthatatlan.

A World Economic Forum elemzése szerint a világ vezető államaiban a nyugdíjígérvények miatti implicit államadósság 2015-ben összesen 67 ezer milliárd dollárt tett ki, de 2050-re ez a hatszorosára, 428 ezer milliárd dollárra nőhet. Ez az implicit deficit nagyobb, mint a világgazdaság akkorra becsült teljes mérete. Nyilván lehetséges, hogy az említett technológiai robbanás, a termelékenység exponenciális növekedése átírja ezt a katasztrófa-forgatókönyvet, de ha mégsem, akkor soha nem látott mértékű nyugdíjválsággal szembesülhetünk.

A megoldás szintén a korábbi paradigma lecserélése lehet.

Ha egyszer tarthatatlanok a korábbi ígéretek, akkor el kell őket vetni és  át kell állni a minden racionális gazdasági egység által követett elvre: mindig addig nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér. Vagyis csak annyi lesz  a nyugdíjunk, amennyi pénz van rá. Halkan jegyzem meg, hogy a sokak által példaértékűnek tekintett svéd nyugdíjrendszer részben már erre épül, vagyis évről-évre a nyugdíjak összeg nem csak nőhet, hanem csökkenhet is! (További halk megjegyzésem, hogy a magyar rendszerben az implicit államadósságot jelentősen csökkenti a nyugdíjak rendszeres emelésére vonatkozó rezsim, amely szerint csak a fogyasztói árnövekedés mértékével nőnek a nyugdíjak – hiszen így a gyorsabban növekvő nemzetgazdasági átlagbérhez viszonyítva a nyugdíjak értéke relatíve minden évben csökkenhet, ami összességében jelentősen csökkentheti az implicit adósságot.)

A finanszírozás kérdésében – ami a harmadik nagy lego-kocka a nyugdíjtervező-asztalon – világszerte késhegyig menő viták zajlanak (nálunk érdekes módon nem).

A mindenkori aktívakat terhelő járulékok mint a nyugdíjak ősforrása tekintetében láttuk, hogy ez nem tartható fenn a jövőben.

A magánnyugdíj-pénztárak fémjelezte tőkefedezeti rendszer viszont a világ fejlett államaiban vagy egyáltalán nincs, vagy felszámolás alatt áll, vagy sorozatban gyöngítik a működési lehetőségeit. Ennek nagyon egyszerű oka van: a legutóbbi válság arra kényszerítette a kormányzatokat, hogy minden padlást kisöpörjenek, ahová csak felkapaszkodhattak. A kötelező tőkefedezeti nyugdíjrendszerben pedig nagyon jelentős megtakarítások halmozódhatnak föl, amelyek túlságosan kívánatosak és túlságosan könnyen megszerezhetőek a rájuk éhes kormányzatok számára. Nem csak nálunk (bár talán nem annyira drasztikusan, mint nálunk), de Európa-szerte majdnem minden kormányzat megcsapolta a nyugdíjtartalékokat az elmúlt években. Emiatt az ilyen rendszerekben részes dolgozók bizalma vészesen megcsappant, és legnagyobb sajnálatomra nem csupán az állami kötelező rendszerek, hanem az öngondoskodás eszközei tekintetében is.

A nyugdíjak finanszírozása mindazonáltal nem képzelhető el a jelenlegi generációközi bizalmi alapon, hiszen a jövőben sokkal több és sokkal hosszabban élő nyugdíjas járadékát kellene előteremtenie sokkal kevesebb olyan aktív korú dolgozónak, akinek egyáltalán nem biztos, hogy lesz munkája a tradicionális értelemben, ráadásul sokkal hosszabban terheli őket a gesztáció (azaz a gyerekek felnevelése és önálló életre bocsátása), mint a korábban élt nemzedékeket – elegendő, ha a mamahotel tömeges elterjedésére gondolunk.

És most kanayarodjunk vissza a kiinduló tételhez: vajon elképzelhető-e, hogy a fentiekben vázolt gondokat képes megoldani a kötelező szülőtartás jogintézményének erőszakos felturbózása?

Szerény véleményem szerint sajnos rendszerszinten egyáltalán nem old meg semmit, ha a nagykorú gyerekekre toljuk rászoruló szüleik eltartásának kötelezettségét, mert ez eleve kívül esik a modern nyugdíjrendszerek keretein.

Egy kis visszatekintés a könnyebb megértés érdekében: az emberi történelem folyamán a gyermeknevelés és az öregek eltartása mindig a család feladata volt.

Csakhogy akkor, amikor a születéskor várható élettartam évezredeken át a 40 évet sem érte el (még 1891-ben, a bismarcki nyugdíjsegély-rendszer bevezetésekor is csak 46 év volt), az együtt élő nagycsaládokra nem rótt sem nagy, sem hosszan tartó terhet az idős szülők támogatása.

Kevés szülő élte meg az időskorát, s ha meg is élte, nem túl sokáig élt azután – miközben a tartásukról sok gyermekük megosztva gondoskodott. Az ipari forradalmat követően azonban az addig együtt élő és túlnyomórészt földművelésből élő  háromgenerációs nagycsaládok a gazdasági kényszerek hatására szétestek, így az öregek családi eltartása megnehezedett vagy teljesen ellehetetlenült. Ekkor lépett be az állam mint újraelosztó szervezet, amely az öregek aktív kori teljesítménye függvényében nyugdíjat fizetett a részükre a fiatalok keresetére terhelt járulékokból.

A legnagyobb horderejű és beláthatatlan következményekkel járó társadalmi változást azt generálja, hogy az emberi nem története során először többségbe kerülnek az idős emberek a fiatalokkal szemben (ez a folyamat már zajlik a fejlett világban és egy generáción belül rázúdul a fejlődő államokra is).

Így az “öreg” fogalmát át kell értékelni, hiszen a mai közmegítélés szerint “öreg” ember valójában csak érett középkorú.

Ha a születéskor várható átlagos élettartam a száztíz évvel ezelőtti 46 évről 80 évre emelkedett, és várhatóan 90-100 évre nő, akkor át kell értékelni az aktív/inaktív korszakok fogalmát és arányát.

Egyszerűen nevetséges bizakodni egy olyan emberi világ tartós fennmaradásában, ahol az elhúzódó gyermek- és fiatalkor 30 évének és a mai fogalmak szerinti nyugdíjaskor 30-40 várható évének – azaz összességében 60-70 inaktív évnek! - a költségeit a mai értelemben vett aktív korszak 30 éve alatt kellene kitermelni.

Az aránynak helyre kell állnia – és ebben követendő példa lehet egy olyan modell, amely szerint a várható élettartam növekedését mindenkor arányosan meg kell osztani az aktív munkaévek és az inaktív nyugdíjas évek között. Magyarul: nem fix évekkel kell  fix időtartam alatt növelni a nyugdíjkorhatárt, mint nálunk vagy Európa sok más országában, hanem az élettartam-növekedés időtartamát kell elosztani egy dinamikus képlet alapján a munkaévek és a nyugdíjas évek között. Az idős embereket így soha többé nem lehetne eltartandó koloncként stigmatizálni.

A társadalmi és gazdasági metszetek sokaságának elemzése nélkül egyébként sem lelhető jó gyógyír a nyugdíjrendszer panaszaira. Elegendő, ha az egészségügyi ellátórendszert és a szociális segélyezési rendszert említem. Ráadásul ha a megoldást nem európai keretekben keressük, akkor a magyar rendszer végvidéki sárvárait könnyedén elmoshatják a globális demográfiai, migrációs és foglalkoztatási folyamatok.

Végezetül tudnunk kell, hogy minden nagy ellátórendszer csak a legkisebb közös többszörös elve alapján működhet, vagyis a minimum felé hajlik.

Ha valaki olyan nyugdíjas jövedelemre vágyik, amely biztosítja a méltóságteljes, egészséges és jó élet anyagi feltételeit mindhalálig, azt csak és kizárólag privát megoldások révén teremtheti meg.

Természetesen mindenkinek joga van figyelmen kívül hagyni mindezt. De tudnia kell, hogy a nyugdíj-előtakarékosság elvetésével vagy elodázásával – bármi is legyen ennek indoka – a jelenlegi helyzetben törvényszerűen a saját gyermekei és unokái életét nehezítheti meg. Élethossziglan.

(Megjelent a portfolio.hu portálon.)