Összeroppan a nyugdíjrendszer reform nélkül - a gyermekek számától függő nyugdíj terve ezen nem segít

A demográfiai súlypontú új kormányzás eszközei között szerepelhet a felnevelt gyermekek számától függő nyugdíjra vonatkozó javaslat.

Ennek indokait, körülményeit és hátulütőit elemzem ebben a cikkemben, amely a portfolio.hu gazdasági portálon IDE KATTINTVA olvasható.

Az eddigi legátfogóbb elemzésem a nyugdíjrendszer jövőjéről! Kérem, ossza meg rokonaival, barátaival, ismerőseivel is, mindannyiunkat közvetlenül és húsbavágóan érint!

Flóra, csináljunk gyereket,

hadd csináljon nyugdíjat, eleget?

József Attila híres kétsorosa e súlyosan roncsolt formájában jól kifejezi a demográfiai válság megoldását a nyugdíjrendszer átalakításában meglelni igyekvő javaslatokat, amelyek az új kormányzás demográfiai súlypontját megelőlegezve úgy kívánják növelni a termékenységet, hogy – bizonyos feltételek teljesülése esetén - több nyugdíjjal kecsegtetnek érte.

Érdemes a nyugdíjrendszer mai és a közeljövőben várható állapotát áttekinteni, hogy e termékenység-ösztönző javaslatokat megfelelően értékelhessük.

A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer korabeli (a második világháborút közvetlenül követő időkben kialakított) alapelve szerint a sok aktív dolgozó hosszú munkaviszonyban szerzett keresete után fizetett járulékok fedezik a nyugdíjazásukat követően jellemzően már csak néhány évig élő, viszonylag kevés időskorú nyugdíját.

Közelebbről nézve három egymást követő nemzedék egymás iránti bizalmára épült a rendszer: a szülő fizeti a járulékot, hogy a nagyszülőnek legyen nyugdíja, miközben eltartja a gyermekét annak reményében, hogy mire ő is megöregszik, a gyermeke fizeti majd azt a járulékot, amiből neki lesz nyugdíja.

Miért volt egyáltalán szükség erre a folyó finanszírozású rendszerre? A történelem során mindig a család feladata volt a gyermekek felnevelése mellett az öregek eltartása is, miért nem maradhatott ez így?

A legfontosabb ok természetesen az iparosítás volt, amely felszívta a városokba a mezőgazdaságban robotoló tömegeket és szétrobbantotta a hagyományos nagycsaládi kötelékeket azok gazdasági alapjaival együtt. Az idős családtagok eltartásának korábbi családi kötelezettségét ezért kellett társadalmasítani, vagyis az állam által erre a célra beszedett speciális közteherből, a nyugdíjjárulékból finanszírozni.

A 120 évvel ezelőtti helyzetben a születéskor várható élettartam 46 év volt, így nem kellett arra számítani, hogy az emberek tömegesen megélik a nyugdíjkorhatárt, arra pedig végképp nem, hogy utána hosszú ideig élnek még nyugdíjasként. Ezért nem is felosztó-kirovó, hanem a tőkefedezeti alapelv vezérelte a nyugdíjrendszert: hatalmas tartalékok képződtek, amelyeket jellemzően ingatlanbefektetések szívtak föl (kórházak, rendelők, nyugdíjasházak, ápolási otthonok).

Másfelől mind a termékeny korú hölgyek létszáma, mind a gyermekvállalási hajlandóságuk, mind a tényleges termékenységi ráta nagyon magas volt, a termékeny nők jellemzően 6-8 gyermeket szültek, akik felnővén biztosították, hogy mindig legyen rengeteg járulékfizető (gondoljunk a saját nagyszüleinkre, dédszüleinkre: vajon hány testvérük volt? Egy? Nem inkább 11?). A gyors ipari fejlődés pedig elegendően sok munkahelyet teremtett a munkaerőpiacra folyamatosan áramló fiatal tömegeknek.

Ezen az elven azonban már nem lehet megbízhatóan működtetni a nyugdíjrendszert, olyan gyökeresen megváltozott a világ.

Az első összeomlást a második világháború okozta, amely elfújta a tőkefedezeti nyugdíjrendszert alapját: a tartalékokat. Így ki kellett találni a felosztó-kirovó elvet, amely tartalékok nélkül működve egyfajta üres csővé tette az ellátórendszert. A cső egyik végén betöltötték a beszedett havi járulékbevételeket, a másik végén kifizették a nyugdíjasoknak az őket illető járandóságukat. Ha nem volt rá elég pénz a járulékbevételekből, akkor kipótolták az adóbevételek terhére, s ha ez sem volt elegendő, akkor kölcsönből fizettek. Az ismert eredménnyel.

A felosztó-kirovó (pay-as-you-go) rendszer bevételi oldala a járulékfizetők számától és a befizetett munkavállalói, valamint munkáltatói nyugdíjcélú járulékok mértékétől függ. A kiadási oldala pedig attól, hogy hány nyugdíjas között milyen összegű nyugdíjakat kell kiosztani.

A születéskor várható élettartam száz év alatt több, mint harminc évvel nőtt, ennek következtében szinte mindenki számíthat arra, hogy megéli a nyugdíjkorhatárát, amelyet követően még másfél-két évtizedig nyugdíjasként fog élni (a hölgyek két, a férfiak másfél évtizedig, de a várható további élettartam- kilátások évről-évre javulnak).

Eközben a termékenységi ráta a mélybe zuhant. Jelenleg 100 termékeny korban lévő hölgynek Magyarországon csak 149 gyermeke születik a 100 évvel ezelőtti 600-800 gyermek helyett – a lakosságszám szinten tartásához viszont 2,1-es termékenységi arányszám lenne szükséges, ha nem csökkenne az édesanyák száma. De az édesanyák száma csökken, mert lassan kifut a termékeny korból az utolsó nagy létszámú hölgygeneráció (a Ratkó-korszakban született anyáknak a hetvenes évek derekán született lánygyermekei), miközben ők már sokkal (nagyon sokkal) kevesebb gyermeket szültek, mint édesanyáik.

Nem elég, hogy csökken a lehetséges anyák száma, a termékenységi arányszám is alacsony. Hiába tehát az esetleges nagy igyekezet a termékenységi arányszám növelésére – a cél nagyjából egy évtizeden belül újra elérni a 2,1-es átlagot, ami a XXI. században meglehetősen valószínűtlennek látszó vállalkozás -, sokkal kevesebb nő még sokkal magasabb gyermekvállalási hajlandóság mellett sem képes szinten tartani az ország lélekszámát. (Ne tévesszenek meg minket a viszonylag magas skandináv, német és francia teljes termékenységi adatok: ezekben az országokban a bevándorlók nagyon magas termékenységi rátája határozza meg az országos adatokat.)

És mitől lenne sokkal magasabb a gyermekvállalási hajlandóság? Már megszűntek az erre irányuló biológiai (magas halandóság, rövid várható élettartam) és gazdasági (földművelő nagycsalád) kényszerek, ezek miatt megszűnt a nők reprodukciós röghözkötöttsége – vagyis az a korábban általános jelenség, hogy a nők 17-18 éves koruktól folyamatosan szülték és nevelték 6-8-10 gyermeküket, miközben hivatalosan kizárólag a férjük dolgozott.

Nem véletlenül született meg csak 1879-ben Ibsen Nórája. Korábban el sem lehetett volna képzelni egy nő lázadását a férje önkényuralma ellen. Csak remélni tudom, hogy korunk magyar Nóráit senki sem akarja visszakényszeríteni a babaházakba…

Ezt a drámai öregedési sebességet tovább gyorsítja a jelenleg megállíthatatlannak látszó kivándorlás – a fiatalabb és képzettebb rétegek tagjai közül a becslések szerint már legalább félmillióan tartósan külföldön dolgoznak és egyelőre eszük ágában sincs hazatérni. Vagyis itthon az idősek aránya még magasabb, mint amit az egyes korcsoportok létszámai indokolnak.

A hazai járulékfizetők száma mindezek következtében megállíthatatlanul zsugorodik.

A két fő okot ismét fölidézem:

1)

egyrészt az utóbbi négy évtizedben nem született elég gyermek, aki pótolhatná a nyugdíjba vonuló, nagy létszámú korosztályokat a munkaerőpiacon,

2)

másrészt a fiatalok és középkorúak egyre növekvő létszámban nem itthon fizetnek járulékot, így kimaradnak a hazai nyugdíjak finanszírozásából. (Persze az általuk évente hazautalt pénz, ami már a magyar GDP 3%-ával egyenértékű, fontos bevételi forrás az országnak, de ebből a nyugdíjrendszer semmilyen módon nem részesül.)

Magyarországon 1983 óta minden évben sokkal kevesebb gyermek születik, mint a Ratkó-korszak gyermekei (1952-1956) és unokái (1973-1978) korosztályaiban. Évente kilencvenezer körül ingadozik a szülések száma (miközben ennél átlagosan közel negyvenezerrel többen halnak meg minden évben, vagyis ennyivel fogy évente a magyar – csak demográfiai okokból). 1954-ben és 1975-ben csak kislányból született annyi, mint ma kislányból és kisfiúból összesen…

Már eddig is hiányzik úgy egymillió gyerek a nyugdíjrendszer jövőbeni fenntarthatóságához. Képzeljük el, ha ennél is több hiányzik majd, pont akkor, amikor a mai harmincas-negyvenes korosztály szeretne nyugdíjat kapni.

A hölgyek átlagosan 28 éves koruk után (diplomások 31 éves koruk után!) szülik meg az első - és sokszor az utolsó - gyermeküket. Száz éve a nők harminc éves korukra már befejezték a gyermekszülést, kétszáz éve szerencsések voltak, ha egyáltalán megérték ezt az életkort - nyolc-tíz gyermek kihordása után...

Nem véletlen, hogy a szakértők körében folyamatosan zajlik a lehetséges refomokról szóló vita. A Nyugdíj és Időskor Kerekasztal által kidolgozott szakértői modelleket és aktuáriusi számításokat sajnos kutyába sem vették, viszont a Népesedési Kerekasztal néhány éve tett javaslatát fölkapta a hírnév. Eszerint a felnevelt gyermekek számától is függővé kellene tenni a nyugdíj összegét. Miután az újabb választási győzelmet követő nyilatkozatok szerint az új kormányzat demográfiai súlypontot kíván adni a munkájának a következő években, nyilván a gyermekszám-függő nyugdíjreform javaslat valamelyik verziója újra asztalra kerülhet – legalábbis erre utalnak a megszaporodott híradások.

E javaslat eddig ismert összegzése szerint azoknak, akik legalább két gyereket felneveltek –- feltéve, hogy e gyerekek legalább középszintű iskolai végzettséget szereztek –-, magasabb nyugdíjat kell kapniuk, mint azoknak, akik ezt a minimumfeltételt nem teljesítették. A javaslat indokoltságát a javaslattevők szempontjából nyilván az alapozhatja meg, hogy a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer egyik legégetőbb problémájára, a járulékfizetők számának zuhanására próbál megoldást találni azzal a furcsa logikával, hogy egy harminc-negyven évvel később esetleg bekövetkező pozitív változás ígérete elegendő lesz a gyermekvállalási hajlandóság tényleges növeléséhez, ami a jelenben és a közeljövőben természetesen súlyos, bár szeretetteljes áldozatvállalással jár a szülők részére.

A középfokú végzettséget szerzett legalább két gyermek felnevelését a koncepció alapján természetbeni járulékfizetésnek kell tekinteni. A jelenlegi, keresőtevékenységre alapozott járulékfizetési elv így nem változna lényegesen, csak kiegészülne a gyerekek kapcsán járó bónusz-málusz rendszerrel.  A javaslat kidolgozói szerint mielőtt eszünkbe jutna a Ratkó-korszak rossz emlékű gyermektelenségi adója, inkább a mai rendszerbe épült "gyermekességi" adóra figyeljünk, vagyis arra, hogy aki gyermeket nevel, az ennek magas költségei miatt nem tud annyi nyugdíjjárulékot fizetni, mint a gyermektelen. A gyermek e koncepció alapján olyan társadalmilag hasznos befektetés - azaz közjószág -, aki biztosítja a nagy társadalmi elosztó rendszerek jövőbeni fenntarthatóságát. Az a szülő, aki ilyen közjószágba fektet be, megérdemli e befektetése hozamát is, vagyis azt, hogy magasabb nyugdíjra legyen jogosult.

Tökéletesen igaznak tűnhet, hogy egy szülőnek minél több gyermeke van, annál nagyobb eséllyel él rosszabbul anyagi szempontból. (Eltekintve attól az aprócska statisztikai ténytől, hogy a magas keresetű, felsőfokú végzettségű szülőknek jellemzően több gyermekük van, mint a szegényebb és iskolázatlanabb pároknak – így számukra a gyermeknevelés terhei egyáltalán nem elviselhetetlenek.) Az persze valóban igaz, hogy kevesen engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy az anya sokáig otthon maradjon a gyermekeivel, mert az egykeresős modell a legtöbb esetben nem működhet Magyarországon. Ez nem nagyon szítja a gyermekvállalás tüzét, bár a bölcsődei és óvodai program ezen sokat segíthet.. Az pedig különösen lohasztja a kedvet, ha a magyarországi lehetőségek zsugorodása miatt külföldre mennek a termékeny korban lévő lányok tanulni és dolgozni. A Népességtudományi Intézet korábbi komor előrejelzése szerint a mai huszonéves magyar nők 40 százaléka gyermektelenül, 60 százaléka pedig házasság nélkül élheti le az életét. Annak ellenére, hogy minden megkérdezett fiatal magyar nő legalább két gyermeket szeretne szülni, vagyis a "bemondásos" gyermekvállalási hajlandóság egészen magas.

A statisztikákat persze lehet javítani a külföldön született magyar gyerekekkel, mostanában évi tízezres nagyságrendről is lehet olvasni. Csakhogy e statisztikában szerepelnek a kettős állampolgárságú külhoni magyarok itthon is anyakönyveztetett gyermekei, akikre nyilván nem számíthatunk a jövőben, mert vagy maradnak a szülőhelyükön (például Románia, Szerbia), vagy kivándorolnak, de már régen nem hozzánk, hanem tőlünk nyugatra, akárcsak az itthon született magyarok tömegei…

A gyermekfüggő nyugdíjreform-javaslat szerinti bónusz-málusz rendszer csak a 35. életévüket be nem töltött személyekre vonatkozna, akiknek legalább 30 éve van még hátra a nyugdíjkorhatáruk betöltéséig.

Itt érdemes elgondolkodnunk egy pillanatra. Mi lesz pontosan 30 év múlva? A 2040-es évek végére a mai formájában már összeroppanhatott a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer, mert – ahogyan fentebb írtam - az utolsó nagy létszámú magyar korosztály, az 1970-es évek derekán született „gyes-nemzedék” is eléri addigra a nyugdíjkorhatárt (hacsak az nem emelkedik 70 év fölé), s utánuk csak demográfiai sivatag húzódik generációkon át: legalább egymillió meg nem született magyar gyermekről, a Ratkó-dédunokák és -ükunokák hiányzó nemzedékeiről van szó.

A nyugdíjrendszer természetesen nem omlik össze, csak a nyugdíjak összege nem lesz tartható a mai szinteken – vagyis az egyes nyugdíjasok, különösen az akkor frissen nyugdíjba vonuló emberek számára mégis úgy tűnik majd, hogy a rendszer öszeomlott, annyire kicsi lesz a nyugdíjuk. (A nyugdíjváromány mértékét kifejező elméleti helyettesítési ráta a jelenlegi 66%-ról 50%-ra, később akár 30%-ra is zuhanhat.)

Ebben a történelmi vészhelyzetben kínálna halvány reményt a gyermekeiket tisztességben felnevelő szülők számára az ismertetett javaslat. Sovány vigasz lenne nekik is, hiszen hatalmas léptekkel tartunk a nyolcmilliós Magyarország felé, ahol a lakosság harminc százaléka 65 évesnél idősebb lesz - akiket nem tudnak finanszírozni a zsugorodó létszámú fiatalabb nemzedékek itthon maradó tagjai még akkor sem, ha a gyermeknevelésbe fektető szülők jogosan tartanának igényt befektetésük hozamára.

Itt mindenképpen érdemes megemlítenem, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszerünk is számtalan elemében elismeri a gyermekvállalással és gyermekneveléssel összefüggő erőfeszítéseket. A nők kedvezményes nyugdíja – ami az Alaptörvényben is megerősített pozitív nyugdíjdiszkrimináció eredménye – önmagában is nagy előnyt biztosít a jogosultságot szerző hölgyek számára, hiszen málusz nélkül teljes nyugdíjra szerezhetnek jogosultságot a korhatáruk betöltése előtt.

Emellett a gyermeknevelésre tekintettel kapott ellátások (gyes, gyed, gyet) folyósítási ideje szolgálati időnek minősül, s az ennek tartama alatt kapott ellátások és esetleges keresetek összege csak akkor számítható be a nyugdíj összegének megállapítása során, ha ez a nyugdíját igénylő hölgyre nézve kedvezőbb eredménnyel járna – vagyis nem húzza le a számított nettó havi “életpálya”-átlagkereset összegét ezeknek az ellátásoknak a jellemzően alacsony mértéke.

Mindezek miatt talán célszerű más megoldást keresni a nyugdíjrendszer elkerülhetetlen fenntarthatósági válságára. A gyermekfüggő nyugdíjreform-javaslat a felosztó-kirovó paradigma fogságában maradva képtelen kezelni a társadalom öregedési folyamatát, a tömeges kivándorlás kérdéskörét és a hazai foglalkoztatás minőségének problémáját.

Nem is beszélve azokról a kevéssé előrejelezhető folyamatokról, amelyek révén az élőmunkaerő-igény ma még elképzelhetetlen mértékben csökkenhet az automatizálás, a digitalizáció, a robotika, a mesterséges intelligencia exponenciális térnyerése következtében. Márpedig ha nincs szükség emberi munkára, akkor ki fizet járulékot? Mi szükség lenne még több gyermekre?

A javaslat mindezek mellett annyi rejtett diszkriminációs elemet tartalmaz, amely alapjaiban igazságtalanná és méltánytalanná teheti a bevezetését.

Csak néhány kérdés: ha egy nő szeretne gyermeket, de minden törekvése ellenére sem eshet teherbe, akkor őt hátrányos helyzetbe kell hozni? Ahogyan azokat az édesanyákat is, akik egy gyermeket szültek? És azokat is, akik két vagy több gyermeket is nevelnek, de nem lesz belőlük középfokú végzettséggel rendelkező, rendes járulékfizető? És azokat is, akik gyermeke vagy gyermekei kivándorolnak? Hogyan hozható mindez összhangba a kötelező szülőtartás rendelkezéseivel – amely eleve óriási terhelést jelenthet a jövőben a gyermekek számára? Hogyan háríthatók el az óhatatlanul fölmerülő morális kockázatok? (Az egyik legfőbb morális kockázat: ugyan miért szülne nyugdíj-megfontolásból több gyermeket egy nő, aki látja, hogy mire a gyermekei járulékfizetővé érnek, addigra a nyugdíjrendszer finanszírozási problémái az egekig nőhetnek? Hiába van nekem több felnőtt gyermekem, ha az öregedő társadalomban összességében kisebbségben lesznek az egyébként a saját gyermekeiket is eltartani köteles, járulékfizető fiatalok a nyugdíjas öregekhez képest.) És mi lesz a gyermeküket először társas kapcsolatban, aztán egyedül, aztán új társas kapcsolatban, aztán megint egyedül nevelő anyukákkal és apukákkal? Számtalan egyéb méltánytalan és diszriminatív taposóakna rejlik a javaslatban, amelyek hatástalanítása talán nem éri meg a veszélyes fáradozást.

Az eddig ismertté vált szakértői javaslatokat friss politikusi nyilatkozatok színezik, amelyek még több ellentmondást gerjeszthetnek a nyugdíjrendszeren belül. A portfolio.hu legutóbbi ezzel kapcsolatos cikkében idézett egyik kijelentés szerint “a felnőtté és adófizetővé vált gyermekek adójának egy része jusson vissza az őket felnevelő szülőhöz, hiszen a gyereknevelést tartjuk a legértékesebb munkának a társadalomban, ennek a gyümölcseiből részesedjen a felnevelő szülő”. Hogyan hozható összhangba ez a szép kijelentés a felnőtté és adófizetővé vált gyermekek nyugdíjjárulék-fizetési kötelezettségével és az őket terhelő szülőtartási kötelezettséggel? Hogyan hangolható össze a felnőtté és adófizetővé vált gyermek társadalmasított eltartási kötelezettsége (ez jelenik meg a nyugdíjjárulék fizetésében) és szülőtartási kötelezettsége (amelyet bíróság is kikényszeríthet) az adófizetési kötelezettség keretében bevezetni kívánt irányított adózási csatorna megteremtésével – amelyen keresztül az adó egy része nem a közös kasszába, hanem a szülők kasszájába folyna be?

Az állam egyébként úgy osztja föl az adóbevételeket, ahogyan akarja, amíg bele nem ütközik ennek társadalomszervezési korlátaiba: az adóbevételeknek az egyes korcsoportok közötti felosztásáért folyó harc aktuális eredménye által kijelölt határokba. Minél nagyobb hányadát teszik ki az idősek a szavazópolgárok közösségének, annál nagyobb hatást gyakorolhatnak e harc kimenetelére. A fiatalok viszont úgy védekezhetnek, hogy elhagyják az országot, vagyis nagyon finoman kell hangolni a folyamatot, hogy senki se veszítsen túl sokat és ne is nyerhesse túl magát.

A gyermekfüggő nyugdíjreform (vagyis a fenntarthatatlan felosztó-kirovó elv kétségbeesett fenntartási kísérlete) helyett sokkal célszerűbbnek látszik például a robotadón és mesterségesintelligencia-járulékon, meg a fogyasztásiadó-alapú kiegészítő nyugdíjfinanszírozás lehetőségén töprengeni az állami alapnyugdíj és az öngondoskodás sokkal hatékonyabb ösztönzési elemeinek lehetséges bevezetése mellett.

A felosztó-kirovó alapelv az öregedő társadalmakban a jövőben bizonyosan alkalmatlanná válik a megfelelő nyugdíjbevételek biztosítására, bármennyire függővé is tesszük egyes szülők nyugdíját az általuk felnevelt rendes (azaz itthon adót és járulékot fizető) gyerekek számától.

E cikkem a Portfolio.hu portálon IDE KATTINTVA olvasható.