NemzedÉkek, avagy az élet 60 fölött kezdődik

NemzedÉkek, avagy az élet 60 fölött kezdődik

2016. 07. 28.
Ezt az összefoglalót több, mint hat hónapja készítettem. Az összefoglalómban szereplő információk a megjelenéskor természetesen pontosak voltak, de mára a jogszabályi változások miatt módosulhattak. Kérem, ellenőrizze a téma megjelenését a friss posztjaim között is!

A nyugdíjrendszer jövőjéről - szokatlan nézőpontokból. Csak egy példa: az idős emberek a globális világgazdaság legnagyobb versenytartalékát - a feszült közösségeket belülről stabilizáló erő forrását - jelenthetik. Ajánlom szíves figyelmükbe!

K Küldés K Nyomtatás

 

1.   Adóhártya

Mindinkább menthetetlen az aktív dolgozók jövedelmére kivetett járulékokból finanszírozott felosztó-kirovó rendszer. Harminc éven belül más módot kell találnunk a nyugdíjrendszer ma már gyakorlatilag egyetlen pillére - az “állami nyugdíj” - megbízható fenntartásához, ha nem akarjuk hagyni, hogy ránk omoljon az egész.

A nyugdíjak nagy újraelosztó rendszerét ugyanis a demográfiai, gazdasági és foglalkoztatási folyamatok miatt többé nem lehet a béreket terhelő speciális adókból (a járulékokból) finanszírozni.

Kerüljük meg az egész ügyet azzal, hogy megvizsgáljuk annak a lehetőségét, miként tehető ez meg a fogyasztást terhelő adókból.

A fogyasztást nem lehet olyan egyszerűen elrejteni, mint a jövedelmet. Ráadásul a gazdagabb többet fogyaszt (így arányosabban viseli a köz terheit). A potyautasok arcáról pedig lefagy a vigyor (hiszen ők is fogyasztók). A nyugdíjas társadalmat sem tekintheti senki eltartott koloncnak többé, hiszen fogyasztása révén hozzájárulna saját fenntartásához.

A fogyasztásiadó-alapú rendszer állami alapnyugdíjat és időskori egészségügyi alapellátást biztosíthat, hiszen a minden fogyasztást terhelő és vissza nem igényelhető adó csak alacsony lehet (egyfajta idősérdekű fogyasztási adóhártyával kell bevonni minden terméket és szolgáltatást).

Az alapellátások mellé ezért az államnak kötelessége megteremtenie a hosszú távú megtakarítások kötelezően ösztönző rendszerét. Mintha nem csak a gépjárműre, hanem időskori önmagunkra is kötelező felelősségbiztosítást kellene kötnünk, választott érték és számított kockázat szerint.

E megoldás alapján nem az államtól várjuk a mennyei mannát.

A mai nyugdíjrendszert legmélyebben aláaknázó veszedelem ugyanis éppen az, hogy a magyar történeti kényszerek nyomán hajlamosak vagyunk mindent az államtól várni, miközben össznépi játékot űzünk abból, hogyan kooperáljunk az állam ellen.

Megdöbbentő mértékben hiányzik nálunk a bizalom, ami minden tartós gazdasági fejlődés és együttműködés alapja.

A bizalomban megtestesülő társadalmi tőke nélkül viszont nyilvánvalóan nem működhet megfelelően az államra bízott nyugdíjrendszer sem.

Ebből az ördögi körből törhetünk ki a fogyasztásiadó-alapra helyezett minimális ellátások és a kötelezővé tett idősérdekű felelősségbiztosítások rendszerével.

 

2.  Bismarck halott

 

Bismarcki időskori segélyrendszer és beveridgi munkanyugdíj-rendszer leszármazottja a mai felosztó-kirovó (pay-as-you-go) rendszer, ami arra a születése idején helytálló feltételezésre épül, hogy sokan fizetnek be kevés járulékot, s kevesen kapnak ebből sok járadékot.

Amíg sokan lépnek be a szabályozott munkaerőpiacra, mert sokan születnek és konjunktúra van (háborúra készülünk vagy háborúból épülünk újjá), miközben kevesen vehetik igénybe a nyugdíjat, mert kevesen élik meg a nyugdíjkorhatárt, s akik megélik, azok se élnek túl soká, addig a rendszer hibátlan: sokan fizetnek be valamicskét, amit kevesek között bőkezűen föl lehet osztani.

Mi történik viszont akkor, ha

(1) kevesen születnek, azok is

(2) sokáig tanulnak és készülődnek (elhúzódó gesztáció), mielőtt önálló keresetre tesznek szert, s akkor is

(3) kerülőutakat keresnek és találnak (sikeresen bújnak ki a hagyományos és nemzeti munkaviszony gúzsából),

vagyis egyre kevesebben fizetnek egyre rövidebb ideig egyre kevesebb járulékot,

egyidejűleg viszont

(4) a polgárok túlnyomó többsége - általában nagyon korán, a modellezett idő előtt - megszerzi valamilyen jogcímen a nyugdíjjogosultságot (ráadásul tömegesen indulnak nyugdíjba a magyar baby boomer-ek: a Ratkó-korszakban születettek sokat szenvedett nemzedékei),

(5) miközben „öregségi” nyugdíjba vonulását követően hosszú, akár húsz évet is meghaladó várható élettartamra számíthat,

(6) mialatt modern fogyasztóként természetesen nem kíván lemondani megszokott (évről-évre több fogyasztásra épülő) életnívójáról,

vagyis egyre többen akarnak egyre hosszabb ideig egyre több járadékot?

Mi történne? A matematika könyörtelen.

Ha kevesebbet kell többfelé osztani, egyre kisebb lehet csak a porció.

Egy felosztó-kirovó rendszer persze soha nem megy tönkre, soha nem lesz „finanszírozhatatlan”, csak éppen az általa nyújtott nyugdíjak értéke csökken rohamosan, míg végül valóban csak minimális nyugdíjra számíthatnak a résztvevők.

Ettől a rendszertől már a ma rendelkezésünkre álló információk alapján is csak csak azt várhatjuk, hogy időskorban „állami alapnyugdíjat” biztosítson, bármilyen ígéretekkel bármennyit is vont el tőlünk korábban az állam.

A makacs tények mindinkább arra kényszerítenek minket, hogy beismerjük: Bismarck halott.

És az is marad; még a névleges egyéni nyugdíjszámlák rendszere, a szépnevű NDC (Notional Defined Contribution) sem élesztheti újjá, mert a felosztó-kirovó alapelv - az aktív dolgozók megfogható jövedelmére kirótt közteherből kell finanszírozni az inaktív nyugdíjasok megígért járandóságát - itt sem változik.

A röngenfelvétel önmagában nem gyógyítja a tüdőbajt.

Igaz, a kormányzat a korábbi ígérete ellenére mára le is tett e rendszer (az egyéni számlák NDC-rendszere) bevezetéséről.

 

Emergenciák

 

A magyar nyugdíjrendszer jövőjét olyan provinciális szemüvegen át szemléljük, mintha nem is egy agyonglobalizált politikai és gazdasági téridőben léteznénk.

Pedig úgy hánykolódik az állam törékeny tutaja a globalitás megvadult folyamán, ahogy a szárazföld tektonikus lemezei remegnek az alig harminc kilométerrel alattunk fortyogó magma háborgó tengerén.

Mintha egy óriási közlekedési dugóban ülnénk, s megpróbálnánk a dugó okát a belsőégésű motorok mechanikájából levezetni. Soha nem fog sikerülni, mert a probléma más szinten jelentkezik.

A globalitás problémáit még csak megérteni sem lehet az egyes államok szintjén szemlélődve, nemhogy megoldani.

Márpedig a nyugdíjválság igazi globális probléma.

A kézenfekvő bizonyíték az idősebbek foglalkoztatása kapcsán adódik.

A nemes szándék sok sebből vérzik, a legnyilvánvalóbbak a következők:

(1) Még a kormányzat is először az idősebbektől (értsd: 55 év körüliektől) próbál szabadulni, ha spórolásra kényszerül.

(2) A való világban 45 évesnél idősebben csak a magasan kvalifikált, speciális tudással rendelkező munkaerő képes elhelyezkedni, de 55 évesnél idősebben már ők is csak akkor, ha kiterjedt és befolyásos kapcsolati hálóval rendelkeznek. 60 éves kora fölött az ember gyakorlatilag munkaerőpiaci hulla; tömeges alkalmazásuk kizárt.

(3) S ami ennél is megrázóbb: a globális gazdasági térben elképzelhetetlen erővel nyomulnak a kínai, indiai, pakisztáni, török, mexikói, vietnami, koreai, nigériai, ruandai, elefántcsontparti s ki tudja, hány további náció sikerre és fogyasztásra éhes huszon- és harmincévesei, sokszor fillérekért: velük akarunk eséllyel versengeni 65 évesen?

A globális verseny nyomása egyébként is fullasztó, mivel

(i)             a mai felosztó-kirovó elvű nyugdíjrendszerek fenntartása, pontosabban az abszolút minimálisnál tartósan nagyobb nyugdíjak kifizetésének képessége megköveteli, hogy magas járulékot rójanak ki azon kevesek jövedelmére, akik nem tudnak vagy nem akarnak kibújni e kötelezettség alól, következésképpen

(ii)           megdrágul a járulékfizető munkaerő, emiatt

(iii)          gyöngül a globális versenyképesség, amit viszont nem hagyhat egy felelős kormányzat annyiban, így

(iv)          mégiscsak rákényszerül a járulékok csökkentésére. 

 

Segítség, meg vagyunk mentve!

 

Mi lehet mégis a megoldás? A politikai és szakértői viták során eddig kiderült, hogy nem jó a felosztó-kirovó rendszer, de mégis szükséges; nem jó a névleges nyugdíjszámlák rendszere (NDC), de mégis megmentené a felosztó-kirovó rendszerű első nyugdíjpillért, ha bevezetnék; az állam alapnyugdíjat adjon, de az állam tartsa be a nyugdíjígérvényeit is; a rendszer legfőbb problémája nem demográfiai, viszont a rendszert a demográfiai pokolgép úgyis fölrobbantja; az állam bruttó nyugdíjadóssága maradjon implicit (halál reátok, magánnyugdíjpénztárak), és így tovább.

A megoldás a totális káoszban mégis körvonalazódni látszik:

(1) Mivel mai formájában menthetetlen a felosztó-kirovó rendszer, mert máshogy döntött a természet (demográfia), ebből következően a szociálpszichológia (részvételben való ellenérdekeltség, potyautas-szindróma) és a globális gazdaság (versenyképesség),

(2) ezért törvényszerűen kudarcra van ítélve minden kísérlet a felosztó-kirovó rendszer hosszú távú megmentésére,

(3) következésképpen kizárólag a teljes paradigmaváltás segíthet, azaz az állam csak (fogyasztási) adókból finanszírozott alapnyugdíjra vállalhat kötelezettséget, s mellé időskori egészségügyi alapellátásra (mert a nyugdíjbiztosítási probléma egyúttal a legsúlyosabb egészségbiztosítási probléma is),

(4) amely állampolgári jogon járó alapellátások mellett az állam köteles fenntartani a kényszerszolidaritás ballasztjától megszabadított munkanyugdíj-rendszert és megteremteni a hosszú távú megtakarítások kötelezően ösztönző rendszerét.

A valódi megoldáshoz azonban további súlyos összefüggéseket is figyelembe kell vennünk:

(1) Nem lehet kizárólagosan magyar megoldást kitalálni egy globális problémára: hiába próbáljuk pucolni a mi rövid partszakaszunkat a történelem folyója mentén, azt újra és újra beteríti a globális közösség áradata. (A migrációs válság ennek újabb szomorú bizonyítékát szolgáltatja.)

(2) Nem is lehet jó megoldást találni csak Magyarországon a nyugdíjrendszer problémájára, miután ez az Európai Unióban és a fejlett (valamint a gyorsan felzárkózó) világban mindenütt probléma (vagy egy generáción belül az lesz).

(3) Globális problémára csak globális megoldás található: ahogy a klímaváltozást sem háríthatjuk el egyedül, úgy a globális nyugdíjválságot sem.

 

A Nyugdíj-Grál keresése

 

Nem ártana figyelembe vennünk a Nyugdíj-Grál keresése során, hogy mire számíthatunk 30-50 év múlva (ez az elvárható minimális távlat egy nyugdíjrendszer modellezése kapcsán). Mire kell fölkészülnie a leendő nyugdíjasnak – s így a nyugdíjrendszernek?

Minden jel szerint válságok sora várható ebben az évszázadban: klíma-, energia-, víz-, generációközi és civilizációközi válság egyaránt fenyeget.

Ezek az időben és térben korábban mérhetetlenül távolinak tűnő problémák egyre közelibbé válnak mindannyiunk – különösen a következő 30-50 évben nyugdíjba vonulók - számára is.

Végre át kell gondolnunk a család szerepét is.

Visszatérünk-e az évszázad végére a többgenerációs családi együttéléshez a demográfiai és egyéb válságok rettentő nyomására?

Segítik-e egymást a generációk vagy állandósul közöttük a harc?

Kitör-e a nyugdíjasforradalom?

Mi lesz az ingatlanpiaccal? Segíthetnek-e tömegesen a lakásért életjáradék típusú konstrukciók? Tömegessé válnak-e a nyugdíjasotthonok?

Megengedjük-e a demográfiai válság egyre erősebb szorításában a felzárkózó világ ifjainak tömeges bevándorlását? Hódolunk-e magunk szántából megint a töröknek?! (Ma biztosan nem. De mi lesz holnap? Holnapután? És azután?)

 

Vágd ki a fát, ha nem látod tőle az erdőt

 

Feltéve, de meg nem engedve a globális megoldások keresésének elodázását, saját határainkon belül mit tehetünk mégis?

Saját hajunknál fogva talán egész egyszerűen kirángathatjuk magunkat a mocsárból:

(1) Az állam kizárólag minimális nyugdíj biztosítására tegyen ígéretet (állami alapnyugdíj), amelynek fedezetét a fogyasztásra kivetett alacsony adó biztosítsa.

(2) A már nyugdíjba vonultak és az egy évtizeden belül nyugdíjba vonulók részére az első pillért tartsuk fenn, de fedezetét ne a látható jövedelemre kivetett járulék, hanem egy különleges – és egy generáción belül megszűnő – általános forgalmi adófajta teremtse meg (általános idősérdekű fogyasztási adó: ÁiFA, így a potyautasok orcájára is odafagyhat a közelítő tél vigyora).

(3) Azok, akik 10 évnél hosszabb időre számíthatnak a nyugdíjba vonulásuk törvényes időpontjáig, saját kiegészítő nyugdíjukat erőteljes adóösztönzéssel támogatott kötelező előtakarékosság révén teremthessék meg. Ahogy kötelező a gépjármű felelősségbiztosítás, úgy legyen kötelező az időskori felelősségbiztosítás (IFB).

Saját időskori önmagunkkal szemben mi vagyunk a felelősek.

Az IFB-ért versengjenek a pénzpiaci szolgáltatók, de egységesen transzparens, kölcsönösen előnyös módon minimalizált, erőteljes felügyeleti tevékenységgel ellenőrzött költségstruktúra mellett.

A rendszert önszerveződő hálózati (Facebook) közösség támogathatja. Ennek alapját akár a Kétmillió baby boomer a nyugdíjunkért Facebook-csoportom is megteremtheti idővel.

A nyugdíjrendszer bármely módosítása évtizedekig befolyásolhatja tömegek megélhetését és hangulatát, országok versenyképességét és fejlődését. Valamennyiünk jövője függ tőle.

Világ leendő nyugdíjasai, egyesüljünk!

 

3.  Menopauza és szociofitnesz

 

Evolúciós szempontból a nyugdíjasok a társadalmi fitneszt erősítik.

Azért élhetnek a menopauzájuk után is a nők, mert a nagymamák evolúciósan sikeres szerepet játszhattak az emberi nem története során. A gyerekek (unokák) nagyobb sikerrel nevelhetők föl, ha a nagyik is körülöttük sertepertélnek, s így a termékeny korban lévő anyának (a nagyik lányának és menyének) marad ideje a szakadatlan gyerekszülésre. A nagyik (és dédik) segítenek lányuknak/menyüknek a gyermeknevelésben, hogy unokáik (dédunokáik) nagyobb eséllyel éljék meg a fogamzóképes korukat.

A nyugdíjas probléma ma is elsősorban női probléma.

Minél idősebbekről van szó, annál inkább özvegyasszonyokról beszélünk.

Súlyos gonddá vált viszont a modern társadalmakban az, hogy a nagyik nem képesek többé hatékonyan ellátni evolúciós feladatukat, mert szétestek az együttélő nagycsaládok.

Az orvostudomány sikerei és a családokat atomizáló társadalmi folyamatok ellentétes irányú mozgást idéznek elő azzal szemben, amit az evolúcó kijelölt: funkciótlanul (unokátlanul vagy azok közelsége nélkül) maradnak életben az idősek, akik sokkal tovább élnek, mint bármikor korábban.

Erre egyetlen korábbi generáció sem készülhetett föl: soha nem volt általános tapasztalat még az öregedés.

A tömeges – univerzális – öregedés felborítja a korábbi evolúciósan megalapozott korfákat (sok gyerek – kevesebb felnőtt – egyre kevesebb öreg). Globálisan ma nagyon sok a gyerek, nagyon sok a felnőtt és nagyon sok az öreg, akik közül minél öregebbek, annál több a nő.

Nálunk viszont a gyerek is kevés, a közteherviselésben erejének megfelelően részt vevő aktív felnőtt is kevés - az öreg viszont nálunk is egyre több, s nálunk is egyre több köztük a nő.

Hogyan növelhetné ilyen körülmények között a nyugdíjas a társadalom fitneszét?

Egyrészt úgy, hogy az öregek lehetnek azok, akik - mivel már nincs vesztenivalójuk a globális versenyben - valódi “Gaianautákká” válva megszervezhetnek egy olyan életet mindannyiunk számára, amely már nincs szöges ellentétben a saját hosszú távú fennmaradásunkhoz fűződő érdekeinkkel.

Másrészt úgy, ahogy a nagyik és a dédik a korábban általános többgenerációs nagycsaládokban tették: részt vettek az unokák és dédunokák nevelésében, miközben erősítették a családi közösséget. Amíg meg nem tudjuk teremteni a tényleges nagycsaládi együttélés feltételeit - gazdaságilag, építészetileg, mentálisan -, addig hozzunk létre virtuális nagycsaládokat.

 

4.  Generációs cigányok, időzsidók és gerontoprofit

 

Nem értelmes-e azt elvárnia a nyugdíjas társadalomnak saját magától is, hogy ne ellátandó, ne eltartandó, közösségi szempontból ne koloncnak minősülő, ne lassú agóniára ítélt vesztes tömegként tekintsen magára?

Nem értelmes cél-e azt elvárniuk saját maguktól, hogy szervezzék meg a saját életüket, szervezzék meg a saját ellátásukat, teremtsék meg a saját esélyeiket, s ne várjanak másra?

A ma Magyarországon nyugdíjba vonuló férfiak 15-17, a hölgyek 20-24 további életévre számíthatnak. Amikor az időskori állami nyugdíjrendszer máig érvényes logikáját Bismarck idején kitalálták, akkor a születéskor várható élettartam 20 évvel kevesebb volt a férfiak esetében, és közel 30 évvel kevesebb a hölgyek esetében, mint ma.

Vagyis az aktívan dolgozó emberek létszámához képest csak nagyon-nagyon (nagyon!) kevés ember élte meg a nyugdíjkorhatárt, s utána se élt valami sokáig.

Az emberiségnek korábban nem adatott meg az a luxus, hogy minden tagja esélyt kapjon az öregedésre.

Az emberiség tagjai korábban csak arra számíthattak biztosan, hogy meghalnak.

Most arra is számíthatnak majdnem ugyanilyen bizonyossággal, hogy öregen fognak meghalni.

És egyre több ember számíthat egyre növekvő bizonyossággal arra, hogy nagyon öregen fog meghalni.

Mai szemmel nézve aggastyánként (főként aggasnyánként, ha az aggastyán szó esetleg hímnemű érzetet keltene: minél öregebb valaki, annál nagyobb valószínűséggel nő).

A 21. században a nyugdíjas társadalom - különösen a hatvan-hetven évesek korosztálya, akik e társadalom legnagyobb tömegét alkotják - már nem olyan, mint ötven, s különösen nem olyan, mint száz évvel ezelőtt.

A mai és a jövőbeni nyugdíjasok évről-évre növekvő létszámú közösségei a nyugdíjazásukat követően hosszú évekig, hölgyek esetében akár több évtizedig is egészségesek, erőteljesek, épek és szépek maradnak, miközben összes emberi energiájuknak csak elenyésző töredékét tudják alkalmazni – a “többségi” társadalom, azaz a fiatalabb korosztályok (különösen az eltartó korú generációk) ugyanis passzív, eltartandó “kisebbségként” tekint rájuk.

A nyugdíjasok a társadalom generációs cigányai a fiatalabb többség szemében. Időzsidók, akiket magukra hagy és kitaszít a temporálisan törvényszerűen “antiszemita” többség...

 

Vedd a kezedbe...

 

Ideje a saját kezünkbe vennünk a sorsunkat. A többes szám első személy mindannyiunkra vonatkozik: már nyugdíjasokra és leendő nyugdíjasokra egyaránt.

Hogyan tehetnénk ezt meg?

Nyilván arra kell törekednünk, hogy minél inkább függetlenedjünk az eltartó - az éppen járulékfizető - generációktól, miközben éppen járulékfizető generációkként meg arra kell törekednünk, hogy rákényszerítsük összes olyan kortársunkat is a közteherviselésre, akik nem teljesítik a rájuk eső járulékfizetési kötelezettségeket.

Kettős tehát a feladat:

(1) minél inkább függetlenedni az aktívakra kirótt járulékokból befizetett nyugdíjtól,

(2) minél több aktívat késztetni a rájuk kirótt járulék tényleges befizetésére.

A második feladattal most nem foglalkozom. Erről szól minden parametrikus nyugdíjreform (lesz még ezer, nyilván...). Erről szól az állami végrehajtó apparátus működése. Nem is beszélve az idősérdekű fogyasztási adóhártyára vonatkozó javaslatról, ami arra a pofonegyszerű megfigyelésre épül, hogy mindenki fogyaszt.

Sokkal izgalmasabb az első feladat megoldása. Hogyan lehet függetlenedni időskori életünkben attól a nyugdíjtól, amelytől - jelenlegi felfogásunk szerint - az egész időskori életünk függ?

A korábbiakban javasolt fogyasztásiadó-alapon finanszírozott alapnyugdíj-rendszer mellett a legkézenfekvőbb módszer, ha a saját vagyonunk hozadékára támaszkodunk: azaz arra az időben korábbi önmagunkra, aki évtizedekkel korábban elhatározta, hogy eltart majd minket (azaz idősebbkori önmagát).

Ez az öngondoskodás kényes, érzékeny és hatalmas akaraterőt, belátást, időérzékelést, hosszú távú szemlélelet és okos tanácsadást követelő módszere.

Innen is látszik, hogy a nyugdíjprobléma elsősorban a mai harmincasok-negyvenesek gondja: még éppen elég idejük van, hogy megkezdjék a felhalmozást.

Azzal az “egyszerű” paradigmaváltással, hogy mostantól nem azt tesszük havonta félre, ami marad, miután kifizettük minden aktuális fogyasztásunkat, hanem abból fizetjük ki az összes aktuális fogyasztásunkat, ami marad azután, hogy félretettük a húsz-harminc év múlva esedékes fogyasztásunk fedezetére szükséges pénzt, ami egyébként nem állna rendelkezésünkre.


Először a jövőbeni fogyasztásunk fedezetét teremtjük meg, csak azután fogyasztjuk el a maradékot a jelenben.

Hogyan lehet más módon függetlenedni a veszélyeztetett nyugdíjaktól?

Alternatív javaslatom szerint a gerontoprofit-orientált vállalkozások létrehozása révén.

Gerontoprofit az a vállalkozási nyereség, amely kizárólag nyugdíjasok által működtetett, (elsősorban) nyugdíjasok számára termelő vagy szolgáltató vállalkozások üzleti tevékenységének – lehetőleg az Unió és az állam által is (adó-)kedvezményekkel támogatott - eredménye.

Ilyen vállalat lehet hagyományos (nyugdíjas élelmiszerellátó vertikum például, amely kizárólag a tipikus időskori fogyasztási kosár alapján állít elő és forgalmaz olcsó, az időskori emésztőrendszer és pénztárca számára egyaránt baráti élelmiszert: geron-Tesco...:-)

A vállalat összes munkatársa - magától értetődően - csak nyugdíjas lehet. A forgalmazás ideális módszere lehet a nyugdíjasok multilevel marketing alapon szerveződő nemzeti, sőt, európai hálózata: nyugdíjas MLM, azaz nyugemelem

Ilyen vállalkozás lehet információs: virtuális nagycsaládok létrehozása, amelyben a nyugdíjas

(i)             vagy a nagymama/nagypapa szerepét játssza neten/mobilon a mikrocsaládok csemetéi számára, ahol a gyermekét egyedül nevelő anya/apa nem ér rá esti mesét mondani vagy meghallgatni a gyerekek meséit, vagy

(ii)           a megértő, türelmes lelki társ szerepét játssza bármely korú magányos emberek, szinglik, elváltak, özvegyek, lúzerek és megkeseredettek, megalázottak, megszomorítottak számára.

A gerontoprofit legbővebb forrása e környéken bugyoghat: az idősek gyöngekapcsolati szövőtehetsége az egész társadalom számára megfizethetetlen jelentőségű, tehát jó árat lehet majd számlázni érte.

Ilyen vállalkozás lehet oktatási: bármely szintű oktatás nyugdíjasok számára, ahol öregkorunkban azt tanulunk, amit egész életünkben szerettünk volna, de sose volt rá időnk, s azt tanítjuk, amihez egész életünkben a legjobban értettünk, de ezt sose volt alkalmunk átadni másoknak.

Az USA idősoktatási rendszere egyre vehemensebben virágzik: közeleg a baby boomerek tömeges nyugdíjba vonulásának ideje. Nyolc Magyarországnyi emberről van szó...

És az ilyen vállalkozás lehet még ezerféle, ami majd eszébe jut az okos öregeknek és leendő öregeknek...

 

5.  Hogyan csináljunk erőművet a pokolgépből?

 

Miért veszélyes mindannyiunkra a nagycsalád - értsd: több együttélő generáció: dédunoka, unoka, gyermek, szülő, nagyszülő, dédszülő által alkotott család - hiánya? Miért fenyegeti a nyugalmunkat, a jövőnket - horribile dictu: a boldogságunkat - az, hogy nem él együtt három, sőt négy, sőt hamarosan akár öt generáció egy fedél alatt?

A mai modern társadalmakra - e tekintetben Magyarországra is - jellemző atomizált családmodell, a csonkacsaládok, a nukleáris családok, az egyszülős családok, az egyszemélyes pszeudocsaládok halmaza nem teszi lehetővé az emberek közötti gyönge kapcsolatok kialakulását és fennmaradását, így azok közösség-stabilizáló hatása sem érvényesülhet.

Emiatt az öregek nem tudják csillapítani a társadalmi feszültségeket, sőt, saját és egymás közti feszültségeiket is inkább betáplálják a Nagy Magyar Stresszhálózatba.

A 19. században még virágzó nagycsaládok csonkulásának, töpörödésének, szikkadásának folyamata a társadalom ezzel párhuzamos elöregedésével oda vezet, hogy elkerülhetetlenül nő a modern közösségek feszültségi szintje: így viszont nincs messze az az idő, amikor egy szikra is elég lesz a robbanáshoz.

Jöhet a “Nagyik forradalma”, ha öregen elég nagy tömegben szembesülünk majd azzal a korábban persze általunk is vallott - vagy eltűrt - tudatalatti társadalmi meggyőződéssel, hogy az öreg rontja a fiatalabbak túlélési esélyeit.

Különösen veszélyes ez a forradalmi gyúanyag Magyarországon, ahol százezrek számíthatnak arra, hogy semmiféle nyugdíjjogosultságuk nem lesz – mert nem lesz 20, de még 15 évnyi igazolt biztosítási jogviszonyuk sem -, miközben milliók – a csak minimálbér után adózók - szembesülhetnek azzal, hogy nyugdíjuk nem fogja elérni az akkori minimálbér felét-harmadát sem.

Nagycsaládban élő öregek ezzel szemben nem atomizálódhatnak, nem válhatnak végzetesen magányossá, nem érzik fölöslegesnek és elhagyatottnak magukat, nincs idejük arra, hogy céltalannak érezzék a további életet.

Nagycsaládban az öregnek van szerepe, van feladata, van funkciója: ha szerencsés, még szeretik is...

Nagycsaládban az öregnek nem kell félnie, még akkor se, ha látszólag utál mindenkit és őt is utálják a családtagjai: az érzelmi energia, bármilyen is az előjele, életben tart és mobilizál.

Nagycsaládban az öreg nem hal éhen és nem pusztul bele a magányba.

Nagycsaládban persze a gyerek sem kallódhat el, kisebb az esélye, hogy elkanászodik, nem fog annyira rettegni az élettől, hogy félelmében agresszívvá váljék, legalábbis jóval kisebb erre az esély.

Nagycsaládban eleve több a gyerek is.

A nagycsaládban nagyobb esélye van a szeretetnek. (Egyetlen feltétel: nem szabad túl kicsi helyre összezsúfolódnia a családtagoknak: a saját élettér a nagycsaládon belül is létszükséglet.)

Miért szűntek meg az európai modern társadalmakban a nagycsaládok, ha ennyire kedvező hatást gyakorolnak a közösség életére?

Egyszerűen azért, mert a nagycsalád létét megkövetelő gazdasági kényszer megszűnt: a sok összetartó munkáskézre csak a mezőgazdaságban volt szükség, s ahogy a tradicionális, rossz hatásfokú földművelés és állattenyésztés modernizálódott - s ahogy csökkent a gyermekhalandóság -, ahogy kialakult az ipari, s különösen a posztrindusztriális, majd az információs társadalom, úgy gyöngült a nagycsaládot létrehozó és fenntartó gazdasági érdekeltség.

Ami a nagycsaládokat lebontotta, az viszont fölépítette a nagy állami újraelosztó rendszereket: már nem (elsősorban) a család feladata lett a gyermekek felnevelése, a betegek meggyógyítása és az öregek eltartása és ellátása, hanem az oktatási, egészségügyi és nyugdíjcélú redisztribúciós óriásrendszereké.

És most éppen emiatt vagyunk bajban.

A nagy állami újraelosztó rendszerek - különösen a generációközi felosztó-kirovó elvre épülő nyugdíjrendszer - ugyanis csak akkor működhetnek elfogadható hatásfokkal, ha

(i) elegendően sokan érzünk elegendően erős késztetést az éppen ránk eső közteher viselésére annak elegendően hiteles reményében, hogy

(ii) mire mi szorulunk majd természetbeni vagy pénzbeli ellátásra, gondoskodásra, szolgáltatásra, addigra lesz elegendően sok fiatalabb, aktívabb, egészségesebb ember elegendően erős késztetéssel az éppen rájuk eső közterhek viselésére.

Az egész rendszer a bizalomra épül.

Csakhogy amíg a bizalom egy nagycsaládban nem kérdéses, addig az újraelosztó rendszereket működtető bizalomért állandóan meg kell harcolni.

S ha elegendően sok ember bizalma illan el e rendszerek tekintetében, akkor a redisztribúció fenntarthatósága alapjaiban kezd megkérdőjeleződni.

A többgenerációs nagycsalád reneszánsza ezért elkerülhetetlen.

Az a társadalom, amely nem akar végzetesen lemaradni a globális versenyben, meg fogja teremteni a nagycsaládok létrejöttét elősegítő feltételeket.

Azon egyszerű oknál fogva, hogy sokkal kisebb a társadalmi költsége a nagycsaládok támogatásának, mint több millió magányos, megkeseredett, krónikusan beteg öregember eltartásának.

Arról nem is beszélve, hogy a nagycsaládban élő öreg képessé válik ismét arra, amiért az evolúció vak erői eredetileg egyáltalán lehetővé tették, hogy termékeny korszakuk elmúltával is élhessenek egy faj egyedei: a gyermeknevelésben való részvételre és az egész közösséget stabilizáló gyöngekapcsolati háló megfonására és karbantartására.

Az öregek egyáltalán nem szánalmas lúzerek, idejüket túlélt kriptaszökevények, pisiszagú koloncok a fiatalok nyakán.

A többgenerációs nagycsaládban élő öregek a globális világgazdaság legnagyobb versenytartalékát - a feszült közösségeket belülről stabilizáló erő forrását - jelentik.

Bármely reformnak, amely nem csak tüneti kezelést kínál az öregedés globális gondjára, ebből kell kiindulnia.

A demográfiai pokolgépet demográfiai erőművé alakíthatjuk.

Arccal a többgenerációs nagycsalád újrahonosítása felé!

 

6. Globális viharfelhők

 

Az öregedés komplex folyamata olyan világjelenség, amely egy-két évtizeden belül globális fölforduláshoz és átrendeződéshez vezethet a világgazdaságban, s ennek hatásait a kicsi Magyarország – a többi hánykolódó nanonemzettel együtt - rettentően megszenvedheti.  

Az óriáshullámot az amerikai baby boomerek (az 1946-1964 között született hatalmas létszámú korosztályok) 78 milliós tömegének már folyamatban lévő nyugdíjba vonulása kelti.

Egyszerű az összefüggés: az emberi történelem eddigi leggazdagabb és legnépesebb generációja megkezdi a világgazdaságot jelenleg meghatározó módon befolyásoló nyugdíjalapjaiban felhalmozott kollektív tőkéjének felélését, azaz kezdetét veszi az értékpapírok – elsősorban részvények – készpénzzé tétele, amiből az alapok kifizethetik a várt nyugdíjakat befektetőik – a friss amerikai nyugdíjas tömegek - számára.

Mi következik ebből?

A világ piacai fuldokolnak fognak a részvényekben, s bármelyik pillanatban globális válságot okozhat majd az elképzelhetetlen méreteket öltő túlkínálat. Megelőzhető lesz-e ez a katasztrófa – amelyhez képest az 1929/33-as vagy a 2008-as tőzsdekrach nevetséges problémának tűnhet majd –, vagy a világ összes részvénytulajdonosa fölkészülhet a tragikus vagyonvesztésre?

Csökkenő árfolyamok mellett a részvényeknek még ilyen tömegben is lesz vásárlója.

Kik lehetnek képesek 78 millió ember gigantikus megtakarításainak felszívására? Kézenfekvő a válasz: az addigra éppen megerősödő, ötszázmillió lelket számláló kínai és indiai középosztály. A világgazdaság egyetlen puskalövés nélkül ázsiai kézbe kerül(het)...

Egy másik óriáshullám közben már fölénk is magasodott, de fenyegető árnyéka csak lassan vetül ránk: ez a klímaváltozás hatása.

Az ENSZ Klímaváltozási Kormányközi Bizottsága (IPCC) legutóbbi jelentése már senki számára sem hagyott kétséget afelől, hogy az emberi tevékenységhez köthető globális fölmelegedés itt van a nyakunkon. A brit Stern-jelentés becslése szerint néhány évtizeden belül akár két világháborúnyi kárt is okozhat az éghajlat változása.

Hogyan hat ez a két szökőár a magyar nyugdíjasokra?

Úgy, hogy megroskaszthatja az öregségi ellátórendszer mállékony pillérét, mivel egyszerűen semmilyen védekező eszközzel sem rendelkezünk ellenük. (Mások sem.)

Elkerülhetetlenül szembesülnünk kell azzal, hogy baby boomerekként (itthoni Ratkó-gyerekekként) a világtörténelemben az első generáció leszünk, amely tömegesen számíthat arra, hogy nagyon megöregszik – ami iszonyúan költséges evolúciós fejlemény -, miközben valószínűleg az utolsó, amelynek megadatik a többé-kevésbé stabil földi klíma.

Az éghajlati változások következtében a pénzhiány mellett sokkal nyomasztóbb gondok is gyötörnek majd minket: hőhullámok, viharok, erdőtüzek, vízhiány, energiaválság, légszennyezés, heveny járványok – napról-napra romló környezeti kilátások.

Nem is beszélve a nálunk szerencsétlenebb, gyorsuló tempóban túlnépesedő államokból rajtunk is átvándorló klímamenekültek akár sokmilliós tömegei okozta feszültségekről: a küszöbön álló új népvándorlás hatásairól. (Magyarország mindig keresztúton feküdt a történelemben. A jövőben is átgázol rajtunk mindenki, ne legyenek illúzióink. A mai migrációs válság - még nem a klímamenekültek, hanem a háború és a gazdasági nyomor elől menekülők százezrei - csak a szelíd nyitányt jelentik ahhoz a tomboló áradathoz képest, ami vár ránk a következő évtizedekben.) 

A megatrendek figyelembe vétele nélkül nem találhatunk megoldást a nyugdíjrendszer válságára.

Ennél is súlyosabban esik azonban latba az, hogy hajlamosak vagyunk a nyugdíjasokat eltartandó koloncnak, magatehetetlen, a túlterhelt aktív társadalmon élősködő inaktív tömegnek látni.

A legfőbb paradigmaváltásra itt van szükség.

A nyugdíjasok alkotta szociális tőkét ma elherdáljuk.

Ez a tékozló pazarlás a jövőben megengedhetetlen lesz.

Az élet 60 után kezdődik – ez legyen bármely reform jelmondata.

 

 

K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...