Gyógymagyar

A nagy állami elosztórendszerek legfőképpen arra valók, hogy ellensúlyozzák a természetes kiválogatódás nyomását (például úgy, hogy ne pusztuljon el a szegény, a gyönge, az elesett, a beteg vagy az öreg, aki e rendszerek nélkül esélytelen lenne).

Miután egyre sikeresebben állunk ellen a természet erejének – a második világháború után született korosztály az első az emberiség történetében, amely számíthat arra, hogy tömegesen megöregszik -, mindenütt egyre mélyülő válságba kerülnek ezek a rendszerek. Egyre többen válnak ugyanis jogosulttá valamilyen részesedésre, azaz egyre többfelé kell osztani az éppen dolgozó minoritás által létrehozott jövedelmek e célra beszedett részét.

A kórház az a hely, ahol azok fekszenek, akik halottak lennének, ha az emberi fejlődés során nem válnánk egyre inkább képessé a természetes kiválogatódás folyamatának felülírására. Ennek persze ára van, mert egyrészt minden korosztállyal egyre fogékonyabbá válunk egy sor betegségre - nem szelektálódnak ki az adott nyavalyára hajlamosító gének, ezért azokat továbbadjuk gyermekeinknek -, másrészt az egyre hosszabb élet miatt egyre többünket fenyegetnek az öregkori krónikus veszedelmek. Az orvostudomány diadala nyomán egyre zsúfoltabbak a kórházak.

S itt máris látható, hogy az egészségügyi ellátórendszert még említeni sem szabad a nyugdíjrendszertől függetlenül: az ellátások kétharmadát már ma is a nyugdíjas korosztályok veszik igénybe, pedig a Ratkó-korszak őszülő gyermekei még csak toporognak a kapuk előtt.

Ami lassan omlasztja a nyugdíjpillért, az gyorsan mállasztja az egészségügyi rendszer alapjait.

Nem hibás ezért senki: a mai ellátó rendszerek a társadalmak korábbi fejlettségi szintjét tükrözik, amikor egyszerűen nem számíthatott arra az ember, hogy (majdnem) biztosan megöregszik, arra meg pláne nem, hogy előbb-utóbb (majdnem) biztosan kórházba fog kerülni - ha másért nem, hát azért, mert elegendően hosszú ideig él ahhoz, hogy betegágyba amortizálja az öregség.

Vagyis mire szolgálnak az újraelosztási rendszerek? A jövedelemtermelő képesség megteremtésére (oktatás), a leromlott képesség helyreállítására (egészségügy), az elveszett képesség kompenzálására (rokkantnyugdíj, öregségi nyugdíj) vagy a képesség kihasználatlansága miatti kártalanításra (munkanélküli és szociális segélyezés). Ezek az önmagukban is hatalmas alrendszerek nem függetlenek egymástól; a legszorosabb szálak nyilván a nyugdíj, az egészségügyi és a segélyezési rendszereket fűzik össze.

Ugyanabból fakadnak a finanszírozási gondjaik is. A szürke szerződések buja kádári mocsarában szocializált mentális jobbágyokként elvárjuk, hogy az állam biztosítson minden szükséges ellátást, anélkül, hogy hajlandók lennénk viselni ennek ránk eső terheit. Az állam emiatt egyre nyomasztóbb kényszerhelyzetbe kerül: mivel kicsi az adóalap (kevés jövedelmet vallunk be), szorítania kell az adóprésen, mire mi még kevesebb jövedelmet vagyunk hajlandóak bevallani. Arkhimédeszi pontra leltünk: az adóelkerülés üdvözítő hatásában egy emberként látszik hinni minden magyar.

A nagy ellátórendszereket meghatározó gazdasági és demográfiai folyamatok azonban könyörtelenül megbosszulják ezt az önbecsapó hozzáállást a közteherviseléshez. Egyre többen leszünk egyre hosszabb ideig öregek, így egyre többen egyre tovább terheljük majd a nyugdíj-, az egészségügyi és a segélyezési ellátórendszereket. Az újraelosztható jövedelmet – vagyis a rendszerek finanszírozásában való részvételünket - mindenképpen növelni kell, ellenkező esetben az ellátások brutális csökkenése elkerülhetetlen.

Egy nyer-nyer típusú végkifejletben maximálisan érdekelt játékosként három apróságot jegyeznék meg. Egyrészt azt, hogy a sikeresen titkolható személyi és tőkejövedelmek adóztatása helyett koncentráljunk a nehezen elrejthető fogyasztás adóztatására, ha megbízható fedezetet keresünk a nagy ellátórendszerek kiadásaira. Másrészt azt, hogy üdvösebb lenne a megelőzésre figyelnünk, nem csak a tűzoltásra (az önpusztító életforma vagy a családok atomizálódása nyilván nem örök időkre szóló turáni átok). Harmadrészt azt, hogy független demokráciában élő szabad polgárként ne tekintsünk magunkra úgy, mint aki nem felelős a saját sorsa alakulásáért. Az öngondoskodás csak az orwelli újbeszélben szitokszó.