A nyugdíjörvény halálos ölelése

A nyugdíjörvény halálos ölelése

2016. 08. 22.
Ezt az összefoglalót több, mint hat hónapja készítettem. Az összefoglalómban szereplő információk a megjelenéskor természetesen pontosak voltak, de mára a jogszabályi változások miatt módosulhattak. Kérem, ellenőrizze a téma megjelenését a friss posztjaim között is!

Erősen hánykolódnak az európai nyugdíjrendszerek törékeny hajói a demográfiai, világgazdasági, politikai, migrációs, klimatikus hullámverésekben. Vajon mit hoz a jövő - mindannyiunk számára? Mire megöregszünk, mire kell fölkészülnünk?

K Küldés K Nyomtatás
Iratkozon föl az INGYENES hírlevelemre, hogy időben értesüljön a nyugdíjakat és egyéb ellátásokat érintő fejleményekről és az Ön ezekkel kapcsolatos jogairól, lehetőségeiről!

 

Az európai nyugdíjrendszerek 27 tagú, szedett-vedett flottája egyre viharosabb vizeken kénytelen navigálni.

A hajókon egyre több utas – értsd: nyugdíjas – zsúfolódik össze, miközben a hajók űrmérete – értsd: az európai gazdaságok teljesítőképessége - mindinkább zsugorodni látszik. A hajósok latin szállóigéjének három első szavára – navigare necesse est, azaz hajózni muszáj – mindenki emlékszik. Arra már jóval kevesebben, hogy a szállóige még négy szót tartalmaz:  vivere non est necesse (élni nem muszáj)…

A migránsválság fejleményeinek tükrében még baljósabb fényben tűnik föl ez az örök igazság.

A veszély mértékét jelzi, hogy immár nyíltan az európai versenyképesség akadályának tekintik az Unió vezető hatalmai a demográfiai öregedés súlyosbodó folyamatait. Nem véletlen, hogy a Brexit után a kétsebességes Európa rémképét mind nyíltabban előre vetítő ismétlődő német-francia javaslatcsomagok egyik állandó pontja a nyugdíjkorhatárok emelését tűzi ki feladatként az európai kormányok számára.

A nyugdíjasok sorsát meghatározó legfontosabb kérdést tehát már feltette és meg is válaszolta Németország és Franciaország (innen már csak idő kérdése, mikor lesz ebből közös európai álláspont): az Unió a jövőben a jelenlegi feltételek mellett nem lesz képes cipelni a nyugdíjasai jelentette gazdasági terhet. Nyersen fogalmazva: az Unió a jövőben nem lesz képes versenyt futni a világ többi részével, ha nem nyesi vissza a nyugdíjasok jogosultságait és a leendő nyugdíjasok reményeit.

E kényszerhelyzet kapcsán még egy nyugtalanító kérdés is motoszkálhat az európai döntéshozókban: mi történik akkor, ha a várt uniós növekedés nem csupán a következő természetes pénzügyi válság miatt lassul majd le a jövőben? Hanem azért, mert elkerülhetetlenül beleütközünk a gazdasági növekedés rettegett korlátaiba? Hogyan leszünk képesek válaszolni azokra a mai fejjel egyszerűen elképzelhetetlenül bonyolult kihívásokra, amelyek ebből a sokak szerint küszöbönálló planetáris karambolból  fakadnak majd? És hogyan reagál majd minderre Európa, amelynek termelékenysége mindinkább lemaradni látszik az amerikai és kínai munkások termelékenységének növekedésétől? (A magyarországi termelékenység ráadásul épphogy eléri az európai átlagtermelékenység felét, vagyis nekünk kétszer annyiba kerül egy egységnyi termék előállítása, mint például egy német munkásnak.)

Persze legjobb tudásunk ellenére is reménykedhetünk abban, hogy a Föld erőforrásai végtelenek, így mindig lesz olaj, gáz, szén, vagy helyettük globálisan hasznosítható nap- és szélenergia, s méginkább lesz elég élelmiszer, édesvíz, megművelhető terület és belélegezhető levegő – akárhányan vagyunk a világon és bármennyit is fogyasztunk. Reménykedhetünk abban, hogy a globális felmelegedés csak egy mítosz és a mi életünkben nem történhet semmi, ami egyebek között a nyugdíjvárományainkat is elsöpörheti.

Mindenesetre nem árt tudnunk, hogy ha ez a remény a jövő forró és viharos egén elillan, akkor a zsugorodó világgazdaság gyilkos örvényeiben a társadalom túlélése érdekében legkisebb fájdalommal beáldozható javak közül elsőként a nyugdíjak – s imádkozzunk, hogy nem maguk a nyugdíjasok – nyelődnek majd el.

A most újraformálódó államkapitalizmusban a nyugdíjas lesz az új proletár…

S ha úgy vélnénk, hogy ez csak a holnap problémája, akkor sem menekülhetünk a tér dimenziójából, azaz a földrajzi kitekintés kényszere alól. Az Európai Unió ugyanis nem a világ. Az európai nyugdíjak jövőjét nem az Európai Unió, s még kevésbé valamely tagállama határozza meg. Az európai nyugdíjakat az határozza meg, miként alakul a világ ismételt újrafelosztása, amelyet a végletekig leegyszerűsítve úgy foglalhatnánk össze, hogy meddig tart és milyen rohamokkal jár majd a világgazdaság súlypontjainak vándorlása.

Az észak-amerikai baby boomer nemzedék például most vonul nyugdíjba. Tekintve, hogy 78 millió emberről van szó, akik együttesen az emberi nem történelmének leggazdagabb generációját alkotják, s akik kollektív tőkebefektetései alapvetően meghatározzák a globális pénz- és tőkepiacok működését, Európa számára messze nem mindegy, mi várható a baby boomer-ek (illetve nyugdíjalap kezelőik) részéről a jövőben.

Németország és Franciaország egy másik alapvető kérdésre is egyértelmű  választ ad a válságkezelés kapcsán: az Unió gazdagabb tagállamai a jövőben nem fogják kemény korlátok nélkül segíteni a szegényebb tagállamok gondjainak megoldását. Jó hír ez az euró számára, de nagyon rossz hír lehet a periféria országainak. Kérdezzük csak a recsegő-ropogó kisállamokat (Portugália, Ciprus, Írország, Szlovénia, Málta), nem is beszélve a mediterrán középhatalmakról (Spanyolország, Olaszország). A Brexit e tekintetben is előre nem kalkulálható kockázatokat szabadíthat rá az Unióra, s benne Magyarországra. 

A kormányzatok persze a legegyszerűbb megoldásokat szeretik alkalmazni: annak a vállára kell rakni a terheket, aki ez ellen nem tud védekezni.

Ezért vagy a nyugdíjasok, vagy az unokák helyzetét rontják, azaz csökkentik a nyugdíjakat és/vagy elzálogosítják a következő generációk jövőjét.

 

Ennek egyértelmű bizonyítékát nap mint láthatjuk – és nem kell külföldre sem utaznunk...

A nyugdíjak kapcsán a morális kockázatok kérdésköre sem kerülhető meg. Ez a kockázat a nyugdíjrendszerekben ugyanazon okok miatt magas, mint amiért megnőtt a bankrendszerben a válságkezelést követően: ha minden résztvevő számíthat arra, hogy megmentik a bőrét, ha nagy a baj, akkor egyik résztvevő sem fog egy fillért sem költeni a védekezésre. Ahogy az ártéren építkezők mindaddig folytatják beruházásaikat, amíg az állam árvíz esetén kifizeti a kárukat – pedig nem is volt (mert nem is lehetett) erre vonatkozó biztosításuk –, éppen úgy számíthatunk a bankok és befektetési alapok kockázatvállalásának megszaladására a jövőben is, ha biztosak lehetnek abban, hogy az államok úgyis megmentik őket, ha beüt egy újabb pénzügyi katasztrófa.

A felosztó-kirovó rendszer járulékának fizetésére kötelezett polgár ugyanilyen logika alapján vélheti úgy, hogy érdemes nem fizetnie a közterheit, mert egy európai állam végül úgysem hagyhatja őt éhen halni. Ráadásul a minimális járulékfizetés alapján megállapítható nyugdíj összege gyakorlatilag megegyezik az öregkori segélyként felvehető járadékkal – pedig ez utóbbi állampolgári jogosultja egy fillér járulékot sem fizetett. Ha elég sokan gondolkodnak így, a rendszer hiánysokkot kaphat  – amint ez tisztán látható a keleti tagállamok első nyugdíjpillérei kapcsán mindenütt.

Hosszasan sorolhatnám annak bizonyítékait, hogy az európai nyugdíjrendszerek legtöbb hajója lassan a végveszélyek örvényei felé sodródik.  Talán ennyi is elég azonban ahhoz, hogy belássuk: privát nyugdíjtőke felhalmozása nélkül semmi esélyük sem lesz a nyugodt öregkorra.

(E cikkem korábbi verziója megjelent a Figyelőben.)

A NyugdíjGuru ingyenes hírlevelére ide kattintva iratkozhat föl!
K Küldés K Nyomtatás
Kérem, várjon... Kérem, várjon...